A regény narrátora Theo Byrne asztrobiológus, aki az élet jeleit keresi a végtelen világűrben, miközben egyedül neveli kilencéves kisfiát, Robint. A gyerek az orvosok szerint Asperger-szindrómás, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral és kényszerbetegséggel küzd. Theo felesége, Aly autóbalesetben hunyt el valamikor a nem túl távoli múltban, ami mindkettejüket megviselte. Amikor az indulatait kezelni képtelen kisfiú egy újabb konfliktusba keveredik az iskolában, és az iskola vezetősége azt is kilátásba helyezi, hogy az apja nyakára küldi a gyámügyet, ha nem kezdi el gyógyszerezni a gyereket, az apa kiíratja a suliból, és otthon tanítja speciális program szerint. A gyógyszeres kezelés ellen minden idegszálával tiltakozik, és inkább egy ismerőséhez, Martin Currierhez, az idegtudományok vezető kutatóprofesszorához fordul tanácsért. Currier egy kísérletet javasol, amelyben azt próbálják ki, mennyire hatásos a dekódolt neurológiai visszacsatolás a viselkedés megváltoztatásában. Mesterséges intelligencia hasonlítja össze a kapcsolódásokat a páciens agyában egy korábban rögzített sablonnal, majd vizuális és hangingerekkel átformálják a spontán tevékenységet.

Nem minden vonakodás nélkül ugyan, de Theo beleegyezik, és néhány alkalom után látványos javulást tapasztalnak. Ekkor Currier felajánlja, hogy használják sablonként Aly kísérleti anyagát. A fia iránti aggodalom és a zsigeri tiltakozás között őrlődő Theo igent mond. Aly megrögzött állatvédő volt, minden energiáját arra áldozta, hogy a politikai döntéshozókat meggyőzze arról, hogy az emberiség a mai életmódjával elpusztítja az állatfajokat a Földön. Egy asztrobiológus és egy állatvédő gyerekeként Robin eleve érzékeny volt mindenre, ami az életet jelenti – de néhány olyan kezelést követően, amikor Aly „agylevonatát” használták sablonként, elindul egy bizonyos úton, és az anyja eszméit lassan a magáévá teszi. Charlie Gordonhoz hasonlóan ő is egy felfelé ívelő pályára kerül, amelynek a csúcsán többet ért meg a Földet fenyegető katasztrófából, mint a vele egykorúak nagyon nagy hányada, és Charlie-hoz hasonlóan azt is előre felfogja, hogy az állapota egy adott pillanattól hanyatlani fog.

Richard Powers fantasztikus író, az új regényéhez remekül választott karaktereket és azoknak foglalkozást, hivatást. Ez olyan témákat szül, amelyekről többkötetes elmélkedéseket lehet írni. Theo asztrobiológusként az életet kutatja a világűrben, és a fiával való beszélgetések során folyton az általa modellezett bolygókon elképzelt életformákról és azok lehetséges eredetéről spekulál – a valóságban viszont nehezen boldogul a rábízott „élettel” (a fiával), és azt vallja, hogy minden ember egy kísérlet, de még azt sem sejtjük, mit vizsgál az a kísérlet. Kutatóként olyan tanulmányt ír, amely az élet jelenlétéről árulkodó gázok kimutatásáról szól a gravitációs lencsékkel felfedezett exobolygókon, de ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a fia egy „zsebuniverzum”, amit reménye sincs kifürkészni. Ez az ellentmondás az egész regényt végigkíséri, és csontig metsző kérdéseket hagy az olvasóban. Mit tudunk az univerzumról? Mit tudunk az életről? Miért akarunk más, élhető bolygókat találni, ha azt is elpusztítjuk, ami a miénk?

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki.”

Richard Powers szövege zseniális. Az már az Égig érő történetből is kiderült, hogy különösen érzékletes képet tud festeni a környezetről, állatfajok és növények garmadát vonultatva fel. Ez a Rémületben sincs másként, de az előző regényéhez képest mintha szintet lépett volna. Színes kavalkádként ábrázolja nemcsak a földi világot (madarak, amelyeket Aly megfigyelt és amelyeket Robin megrajzol; a környezetüket, amikor a hegyekben sátraznak), hanem a modellezett bolygók világát is. Az egyiken rákok, kagylók, csőférgek és mindenféle szövetek jelennek meg a hidrotermális kürtőkből kitörő gázokban, a másikon sziklalakó endolitok uralkodnak, a harmadikon olyan lények vannak, amelyek abból élnek, hogy a hidrogént és a nitrogént ammóniává alakítják, egy másikon a biohártyák kénhidrogént lakomáznak. A szövegben rengeteg a tudományos utalás, és nem korlátozódik csupán az asztrobiológiára. Powers felettébb jártasnak bizonyul az ideggyógyászat és a pszichológia terén is. Ezzel együtt az egész írás nagyon emberi és teljes mértékben érthető. A szerző nem viszi túlzásba a tudományos leírásokat, és nem is rágja az olvasó szájába azokat.

Powers regényében megjelenik a politika is. A szerző nem politizál és nem foglal nyíltan állást, de ahogyan a hétköznapi eseményeket ábrázolja, az önmagáért beszél. Ahogyan az elnök radikális döntést hoz az 1976-os vészhelyzeti törvényre hivatkozva (lásd a való életben itt), vagy ahogyan az őt kritizáló sajtóról azt állítja, hogy „Amerika ellenségeinek ügyét szolgálja” (165. o., lásd a való világban itt), mind egy populista ideológiák vezérelte trumpi világot idéz, de Powers ennél is továbbmegy. Egy olyan választást vizionál, amelyet az internetes összeesküvés-elméletek, a gyanús szavazatok és a szavazás ellen felfegyverkezve tüntetők miatt érvénytelenít az elnök, és újabb választást hirdet ki.

„A káoszra hajtó kormányzat (…) csépelte a környezetvédő mozgalmat, keresztbe tett a tudománynak, megvédte az adófizetők pénzét, gumicsontot dobott az alja népnek, és újabb fenyegetéstől mentette meg a konzumkultúrát.”

Nemcsak az amerikai politika tűnik ijesztően ismerősnek a könyv lapjain. A tévében látott hírek szintjén felbukkan egy európai tizenéves klímaaktivista, aki tetteiben, nyilatkozataiban és megnyilvánulásaiban a megszólalásig hasonlít Greta Thunbergre. Ezeknek a szereplőknek és eseményeknek közvetett, de jól érzékelhető hatásuk van a főszereplőkre és/vagy a cselekményre (Robin ráeszmél, hogy ő éppen olyan, mint a tévében látott klímaaktivista; az újraválaszott elnök döntése befolyásolja Theo karrierjét), ugyanakkor realisztikus háttérképet szolgáltatnak a történethez. Ez az életszerű „díszlet” jól ellensúlyozza az enyhén science-fiction hangulatot, amelyet a modellezett bolygók virtuális látogatása és a futurisztikus kísérlet kölcsönöz a műnek. (Hozzáteszem, mindkettő létező dolog, de a hétköznapi ember jobbára csak a Matrix-féle filmekben találkozott vele.)

És miközben egy valósághű közegben élő, nem hétköznapi foglalkozású emberekről (asztrobiológus, a végletekig elszánt állatvédő) és nem mindennapi tevékenységekről ír (bolygómodellezés, asztrobiológia, dekódolt neurofeedback), Powers nagyon szépen beszél családról, szerelemről, apa-fia közötti kapcsolatról, elfogadásról, veszteségről és gyászról. A Rémületet mindenkinek el kellene olvasnia – leginkább ezek miatt az érzések miatt, meg amiatt, ahogyan a Földet fenyegető veszélyekre felhívja a figyelmet és változást sürget.

Richard Powers (1957) Evanstonban született, Illinois államban egy ötgyerekes család negyedik gyermekeként. Már fiatalon is a tudományok és a művészetek között ingadozott, az Illinois Egyetemen fizikát tanult, de aztán angol irodalomból diplomázott. 1980-ban Bostonba költözött, és programozóként kereste a kenyerét. A szabad idejében rengeteget olvasott. 1985 óta ír. 1993-as regényét, az Operation Wandering Soul címűt jelölték a Nemzeti Könyvdíjra; 1999-ben a Gain című regényével elnyerte a legjobb történelmi regényért járó James Fenimore Cooper Díjat. A 2006-os The Echo Makerrel Nemzeti Könyvdíjat nyert, és jelölték a Pulitzer-díjra is. Az Égig érő történetért 2019-ben irodalmi Pulitzer-díjat kapott.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com