Benyák viszont úgy kacérkodik szépirodalommal és különböző popkult zsánerekkel, mint a nagyok, akiket ugye szintén szeretünk ide-oda sorolni, így végül is az a legszerencsésebb, aki élvezni tud egy jól megírt történetet a belegondolt elvárások tömegétől függetlenül. A mennyiségi faktornál úgyis többet ad, ha egy adott regény figuráin keresztül magunkra ismerhetünk, az pedig már a főnyereménnyel határos, amikor szűkebb pátriánk köreit is tovább tágíthatjuk. Mégis: Benyák ízig-vérig a klasszikus kaland-romantikus irodalom művelője, és nem csak korunk misztikus, weird, horror, SFF és bűnirodalmi ősrengetegének elemeit kell hozzásorolnunk, de jóval korábbi elődökét is a középkori lovagregények hőskorának precízen felépített moráldrámáitól E.T.A. Hoffman terebélyes szőtteseinek dekoratív színpompájáig.

Ha már itt tartunk, az új regény, a Requiem 1. – Egy különös tavasz emlékezete (Fumax, 2023) egyik jól tapintható vezérfonala a morális és erkölcsi vonatkozások gombolyítása, a legtöbb szereplő, főleg a fontos és történetalakítók mind szilárd énképpel és határozott világlátással bírnak. Bizonyos értelemben legtöbbjük felért már egy olyan lelki szilárdságig – vagy legalábbis a határáig jutott ‒, amelyre már komolyabban lehet minden egyebet építeni, hozzon bár elébük teremtőjük rossz, kevésbé rossz, vagy akár jó sorsot. Élet és halál itt kezd összesimulni, bizonyos értelemben mindkettő alkalmas létállapot: valamire, valami megoldandóra, elvégezendőre, kikerülhetetlenre, egyik erre, másik arra, vagy fordítva, vagy mindkettő éppenséggel ugyanarra, és bár az életösztön sincs semmibe véve, élni nem mindig jobb, mint kilépni a forgatagból. Aztán persze meglátjuk, hogy valóban így van-e, mert ez a 260 oldalas menet még csak felfutása egy hosszabb és sejthetően majd jóval mélyebbre nyúló és magasabbra törő grandiózus utazásnak (trilógiának?), és bár annál azért több megesett már ezalatt is, mintsem csak a figurák táblára helyezése és komótos megpöccintése, a hangvétel, az atmoszféra, a felvázolt, ám még többnyire homályban tartott eseményláncolat, valamint a karakterek és egymásba fonásuk is nagyot ígér. Remélhetőleg nem túl nagyot, mármint persze dehogynem, menjünk fel az égig, meg le a pokolig, ez a minimum a misztikus kalandirodalomban, szóval mindössze annyit remélhetünk, hogy szerzőnk nem vállalta túl magát, és az ív, amit már első körével magasra rántott, neki és nekünk is szárnyakat kölcsönöz.

Mivel az efféle regények nagy kedvvel építenek meglepetésekre, fordulatokra, figurák kilétének homályban tartására és helyzetek feszkós kibontására, ezért a történetről csak pár szó: az ezredforduló előtti pillanatok a meg nem nevezett szigetre épült városkát, Paradisot rég nem látott helyzetekbe hozzák, azaz különböző külső erők és belső elfojtások ütköztetései robbanáspontig hevítik a még csak sejtetett, de már több ponton feltárt eseményláncolatot. Paradisoba afféle szelíd motorosok érkeznek az egyetlen odavezető hídon át, de mi már a fókuszpont bemozdítása előtt képbe kerülünk, így például máris megbízunk az outsider társait magához szólító öreg harcosban, mintha ez a motoros nagysámán éppenséggel kedvenc nagybácsink lenne. A felpörgő események közben pedig reménykedünk, hogy nem csak az ő, de többek számára is átjárható az élet és halál közti küszöb, és ezzel még csak az egész ügy előszobájáig jutottunk. A városban náluk jóval rémisztőbb alakok is mászkálnak, miközben a mágikus vonatkozások ellenére szó nincs valótlanban matató horrorról, cserébe van miből válogatni: bántalmazó apa, hatékony nyomozói szerepet betöltő pestisdoktor, nagymamaboszorkány, félrediagnosztizáló főzsaru, misztikus erőivel újonnan szembenéző tinédzser, és persze a jó és rossz erők örökös küzdelmét most és itt is felújító másvilági lények, akik éppoly hétköznapi tónusban beszélgetnek el apróságokról, mint bárki más. Ez a természetes, a minduntalan kitüremkedő rettenetet is iróniával, ízes odamondogatásokkal kezelő hangvétel a legjobb tán az egészben, mintha ezek az érzékletes és gyakran ki is mondott részletek csak amolyan úri huncutságok lennének, nem lépve túl egy klasszikus krimi kereteit. A mértéktartással és arányérzékkel fenntartott józan hang pont ezzel biztosítja be magát leginkább, így nem csúszik el semmi túlzottan még olyankor sem, amikor már tényleg el kéne neki, hiszen halál, feltámadás, ezeréves emlékek, a történelem kulisszái mögött zajló világformáló sorsalakítások, a szentírást is megbolygató események végül is mind befelé mutatnak az örök emberi aranymetszést kutatva, hogy aztán mindig továbbránduljanak, egyrészt mert ki akar hosszan időzni vélt vagy valós nyugvópontokon, és persze még mindig az ember lelkialkatának kivesézése és titkos zugainak bebarangolása a legérdekesebb és legvonzóbb komponense mindenfajta irodalomnak.

Benyák Zoltán tudatos ritmusú adagolással fedi fel lapjait, amit aztán megmutat, azt alapos részletezéssel teszi, rendre megtalálva a lehető legkifejezőbb jelzőket és jelzős szerkezeteket. Néha már gyanúba is kevertem olvasás közben, egyszerűen lehetetlennek tetszik ennyire szabatosan, de közben vagányul fogalmazni, már-már vártam valami melléfogást, sekélyesebb leírást, legalább egy gyengébb szinonimát, de nem sikerült a tettenérés. Persze így a jó, az ember reméli, hogy kitart végig ez a minőség, nem bicsaklik meg narráció és írói hang, mindenesetre teremtő erővel láthatóan felszívta magát Zoltán annyira, amivel nem szimplán könnyű kalanddá, de emlékezetes külső-belső utazássá varázsolhatja mindazt, amit első pillanatoktól ígér.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu