A Marvel-filmeknek és a tévésorozatoknak köszönhetően alaposan ki vagyunk okosítva az északi mitológiából és a messzi távolból, a ködben is felismerünk egy sárkányhajót. Megint más kérdés, hogyha valaki átkapcsol egy ismeretterjesztő csatornára, sokkalta árnyaltabb képet kap a vikingekről, akiknek valójában nem csak a belek kiontásából és végtagok levágásából állt az élete. Az Északi sem éppen kultúrnépnek állítja be őket, így mindenki készüljön fel arra, hogy bő két órán keresztül térdig fogunk gázolni a hullákban. 895-ben járunk, mi éppen hont foglaltunk, a messzi északon nagyjából ugyanez volt a helyzet, mindenki gyanús volt, aki élt és mozgott, ezért a leglogikusabb megoldásnak az tűnt, ha az emberek felkoncolták egymást.

Aurvandil király (Ethan Hawke) kincsekkel és rabszolgákkal tér vissza a hódításból, aminek mindenki nagyon örül, kivéve a testvérét, Fjölnirt (Claes Bang), aki megöli és átveszi a királyságát a frissen megözvegyült királynéval, Gudrúnnal (Nicole Kidman) együtt. Az ifjú herceg, Amleth (Oscar Novak) bosszút esküszik, és ez a bosszú lesz az, ami végigkísér minket a filmen. Felcseperedvén Amleth (Alexander Skarsgard) félelmetes harcossá válik, és olyan szinten kipattintja magát, hogy bármelyik fehérjeporgyártó reklámarca lehetne. Mikor megtudja, hogy apja gyilkosa Izlandon vert tanyát – miután Harald király elűzte hazájából ‒, rabszolgának adja ki magát, és meg sem áll a szigetig, ahova a ruszföldi Olga (Anya Taylor-Joy) is vele tart.

Egy olyan korszakban járunk, amikor az emberek nem gondolták túl a dolgokat, minden a túlélésről szólt, és senki nem tudta, mit hoz a holnap. A férfiaknak a harc, a hódítás és a zsákmányszerzés jutott osztályrészül, szerencsés esetben a dicső halál, az asszonyokra maradt minden más, a terített asztal, a vetett ágy, na meg az utódok szülése. A kereszténység a messzi Északon még nem vetette meg a lábát, az ott élő pogány népek sokkal intimebb kapcsolatban álltak a természettel, istenek, csodálatos lények népesítették be a hétköznapokat, akiket a boszorkányok és varázslók hoztak el közéjük részben a tudatmódosító szereknek köszönhetően.

Ennek ábrázolásában rengeteg potenciál van, és valahol ez is lehetett az eredeti szándék. Robert Eggers spirituális utazásra hív minket, a kép és zenei világ révén próbálja megértetni velünk az akkori ember motivációit, amelyhez Willam Dafoe-t és Björköt is segítségül hívja. Azonban csak időnként engedi, engedheti szabadjára gondolatait, mert a film befogadhatósága és eladhatósága érdekében a pénzemberek érezhetően visszafogták ebben. Marad tehát a bosszú, melynek kivitelezésében senki nem gátolhatja meg Amlethet.

A cselekmény így válik szögegyszerűvé, melyben ugyanazon köröket megfutva jutunk el a végkifejletig. Bosszú bármi áron. A párbeszédek vagy végtelenül együgyűek, vagy a hamleti örökséget a szereplők szájába adva válnak frusztrálóvá, minekutána ez a szofisztikált nyelvezet egyáltalán nem illik a tanulatlan, barbár népekhez. Gyönyörű tájak, szépen tálalt hitvilág és korszak, neves színészgárda és egy egyéni látásmóddal bíró rendező, a végeredmény pedig az éppen az erőszakossága miatt szórakoztató film, ahol a 18-as korhatár besorolás nem a mélyen szántó gondolatoknak szól.

Nem titok, ez a történet ihlette Shakespeare Hamletjét, mely örökzöld darab, és olyan művészi színvonalon tárja fel az emberi lélek rejtelmeit, amit csak nagyon kevesen tudtak a későbbiekben megütni, gondoljunk csak a Dűnére, a Csillagok háborújára, Az oroszlánkirályra vagy éppen a Trónok harcára. Az Északi nem lesz filmtörténeti mérföldkő, és bizonyosan nem Eggers legjobbja, de bő terjedelme és a kihagyott ziccerek ellenére is megmarad a nézőben, ráadásul piszok jól áll neki a nagy vászon. Első randira ugyanakkor nem ajánlom.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu