Már akkor is szóba hoztuk néhány korábban magyarul kijött munkáját, például a Thanos győzt, amelyben az a Geoff Shaw volt a grafikus partnere, aki az Istenországot is rajzolta, mégpedig egészen kivételes minőségben. Oké, hasonlót azért többekről el lehet mondani, de mégis: Shaw szálkás vonalvezetése, a szikár kulisszákat sűrűre borzoló érzelmi szélsőségei, nagy tereket befogó váltogatott kamerabeállításai és képkivágásai (amelyek még a közeliknél is tablószerűek), és persze a karakterek szédítő mélységbevilágításai olyan hangulatba hozzák a szemlélőt, ami azért nem megy bárkinek. Donny helyében sosem engedném Geoffot túl messzire szaladni, annyi munkával látnám el, hogy máshol ne is keresgéljen. De a fordítottja is áll: Shaw hálás lehet jó sorsának, hogy összehozta Donnyval.

Régi vesszőparipám: a kevesebb mindig több, de most azért sajnálom, hogy az Istenország csak hatfüzetnyi. Donny szeret aránylag kevés fejezetben gondolkodni (jó, az Őrzők pont kivétel, de most az ne számítson), történetvezetést, narrációt és dialógust is egy fókuszban vezet, pedig gyakran nem is feltétlenül szűkszavú, viszont a mögötte húzódó gondolkodásmód már árulkodóbb. A kötet felütését, így hangvételét is megalapozó Cormac McCarthy-idézet mégsem rokonítja egészében Donny világát a sallangmentes irodalom pápájának monoton pokolköreivel, egyrészt mert a nagymester repetitív önspiráljaiból tényleg nincs látható kijárat, még akkor sem, ha néha villan valami reményféle, másrészt McCarthy végtelen ideig elpepecsel hétköznapival és rémessel egyaránt, Cates azonban szeret rövidre zárni. Na pont ez az, amit kicsit tovább húzhatna, felőlem ő is elszórakozhatna unalmasabbnak tetsző részletekkel, amelyek persze mégsem lennének azok, mert a hangulat, a táj, a benne poroszkáló szereplők, egy-egy kósza, akár sehová sem tartó gondolat, fontosat szóba nem hozó párbeszédrészletek és efféle időnyújtások még simán beleférnének az Istenország kívül-belül elsivatagosodott purgatóriumába. Merthogy már az alapfelállás, a konfliktusok, az életmegfeneklések, az amerikai közép életmódjának zordon kiüresedése a legkifejezőbb narratív eszköztelenségek a modern ember értékvesztésének drámájához.

Az Istenország persze bővelkedik ilyesmiben, állóképekké merevítve a kiúttalanságot és reményvesztettséget, úgyhogy aki valami hasonlót akar belőle kisajtolni, annak látszólag egyszerű dolga van: nem hagyja magát átrántani a tempós sztori ütemének engedve, inkább lelassít, szemlélődik, visszalapoz, arcokat, tekinteteket, vonalazást és tereket elemez. Egy kis fókuszállítással persze egészen más tudatállapotba kerülhetünk, ha mégis engedünk a ritmusnak, akkor a sztori beszippant, megérintődünk, mert van mitől: az érzelmi örvény akár pityergésig vihet, apa-fiú tragédia, robbanásig feszített családi huzavona és bántalmazás a zsoldunk. És még csak az emberi közeg ingoványában járunk, miközben a sztori messze nem csak ezt kínálja, egy másvilági dimenziókkal ütköző, alternatív történelmi szószba mártott akció sci-fi a főszál, vagy ha így jobban tetszik: mágikus felhangokkal kikevert dark-fantasyvá festett hatalmi dráma.

És ha már eddig eljutottunk, valami konkrétabbak a történetről is: A demens Emmett jobbik része rég alámerült a családját öntudatlanul vegzáló félfenevad énjének tobzódásában, de fia még úgy is kitart apja mellett, hogy cserébe szűkebb családja menthetetlenül szétesik, ám mielőtt a szakadás visszafordíthatatlanná nyílna, beüt a ménkű, mégpedig egy nem e világi vihar képében, ami fenevadakat és egy isteni erejű kardot ránt át a mi térfelünkre egy másik létsíkról. Emmett új öntudatra ébred a csillagokon túli excalibur hathatós segítségével, mivel nem valami sima acélpengéről van szó, hanem egy erőtárgyba költözött magas tudatállapotú segítőlényről. A fegyvert, mint kiderül, egy azóta elhalt csillagból kovácsolták, a markolatát a pengével pedig egy napszerű fénykorong köti össze, ami különböző szimbolikus értelmezésekre ad lehetőséget. A kard önálló akarata szilárd: nem engedi át magát bárkinek, minden esetben ő választ, és bár hatalma isteni méretekig felér, mégsem mindenható. Ezt a rést igyekszik kihasználni előző gazdája, a megölt csillag árnyékában a legsötétebb hatalmi őrületbe merevült uralkodó, aki bárkit és bármit beáldoz a mágikus fegyver visszaszerzésének érdekében. Még saját fiait is, akik – bár igyekeznek apjuk kedvére tenni a hűség és a vérségi szeretet utózöngéinek engedve ‒ nem csak a nagy erejű kard miatt kerülnek nehéz helyzetbe, ők ugyanis erkölcsileg lenullázódott apjukkal ellentétben nem gyilkosok. Ha leegyszerűsítjük a képletet, akkor a sötét és a világos oldal ugyanazzal a családi problémával küszködik, a rémálmok forrása ugyanis az apa-fiú viszony végzetes vagy annak tűnő megromlása. Remény persze a látszat ellenére mégis akad, ám mindig lesz olyan, aki nem tud kikeveredni a pokolba rántó örvényből, aki viszont igen, az egy karcos megváltástörténet résztvevőjeként támadhat fel főnixként. Még ha nem is feltétlenül testileg, és láttunk már effélét: a halál néha csak egy újabb küszöb.

Mindiglét sötét királya klasszikus ahrimáni figura, de itt nem a Loki féle cselszövő/hazudozó aspektus lett kidomborítva, hanem a hatalmi mámorba merevülő, változást és megújulást el nem viselő torzult lélek tragédiája, aki csillagának kinyírásával magát az életadó fényt szüntette be. Ellenben az alzheimerből és lelki kínokból ébredő Emmett az újjászületés szimbóluma, aki végül másokért képes meghozni a legnagyobb áldozatokat is. Persze ezzel az egésszel nem feltétlenül kell törődni, az Istenország működik látványos és akciódús SFF-ként is, amibe éppenséggel némi sztóneres sivatagi trip meg családi dráma lett keverve. Persze a legnyerőbb, ha éppoly örömmel adjuk át magunkat a pupillatágító kozmikus hirignek, mint az emberi lét szépségeit és fájdalmait megéneklő trubadúrdalnak.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu