Szabó Béla a kiállítása kapcsán elmondta: „Szüleimnek köszönhetően 1963-ban megszülettem, 60 éve.”

A megnyitón Pápai Emese művészettörténész a következő szavakkal fordult a közönséghez:

„Néhány évvel ezelőtt a Magyar Ispitában ünnepeltük az 55 éves művészt klasszikusan artisztikus fekete-fehér képek társaságában. Ezúttal viszont annak a különleges anomáliának lehetünk szemtanúi, hogy Béla képei az elmúlt 5 év alatt rendhagyó módon kiszínesedtek. …

…Az emlegetett impresszionisták a világra való őszinte rácsodálkozást és a látvány iránti elfogulatlanságot hagyták ránk örökül. Na meg azt a döbbenetest felismerést, hogy az ég kék.

Ebbe a korszerű hagyományba kapcsolható be Szabó Béla fotográfusi munkássága is, akire a tematikus, sorozatokban való gondolkodás és a sajátosan és hangsúlyozottan fényképi témaválasztás a jellemző. Az 1980-as évektől kezdve állandó elem munkásságában a táj- és természetfotózás. Tájképein – legyen szó hazai vagy egzotikus tájakról – klasszikus, már-már előre megtervezett kompozíciókkal találkozunk, melyeken az ábrázolt téma természetes szépségéhez és különlegességéhez szerencsés módon párosul a mértékadó művészi látásmód. „Időt, energiát nem kímélve megyek közeli és távoli tájak megismerésére. Felteszem a fényképezőgépemet az állványra, és várok a fényre, hogy legyen értelme megnyomni az exponáló gombot” – írja Szabó Béla.

Egy másik állandó téma Béla munkásságában a színház és a balett világa. Ezekkel a sokszor hihetetlen felvételekkel a rendszerváltozás óta találkozhatunk képein. Azóta igyekszik a fotó eszközeivel a mozgás, a tánc lényege, a dinamika és az állókép közötti ellentétet hihető képsorozatokkal feloldani, aktképein pedig az átlényegült testet bemutatni.

Kiállításunkon az előbb említett két téma színes dokumentarista fotóanyaggal egészült ki, melyhez az alapokat Béla napi- és hetilapoknál szerzett évtizedes gyakorlata adta. Mint fotográfus kötelességének érzi a dokumentálást, nyitott szemmel, kíváncsian szemlélve a mát, ami holnap már befejezett múlt, történelem. Ez az értékőrző, dokumentarista szemlélet ismerhető fel a rengeteg általa fotózott könyv, album esetében is, amiből az utolsó két terem vitrinjeiben mutatunk be egy kis válogatást.

Béla fotográfusi eszköztárában sok minden, mint például a kompozíció, a színhasználat, a térábrázolás a képzőművészettel közös, amit ráadásul józansággal és őszinteséggel párosuló objektivitása hitelesít.”

Szabó Béla a kiállítás egyik témakörének bevezetőjében, az Eltűnő kultúrák nyomában című képkollekciónál ezt írta:

Még általános iskolás lehettem, mikor a Magyar Televízióban – akkor még csak egy csatorna volt – Korniss Péter, az első Kossuth-díjas fotográfus tartott előadást a fényképezésről. Minden alkalommal ott ültem a képernyő előtt, ittam minden szót, és igyekeztem befogadni minden képet. Korniss fotóit már a Nők Lapjából ismertem, amely a korszak egyik legjobb képes újságja volt. Olyan nevek dolgoztak itt, mint Korniss Péter, Szebeni András, akik a magyar fotográfia kiemelkedő alakjai.

Így találkoztam a fotográfiai érdeklődésemet meghatározó egyik könyvvel, Korniss Péter Múlt idő című albumával, amely 1979-ben jelent meg a Corvina Kiadónál. Az erdélyi élet képei voltak benne. Aztán 1982-ben megjelent a Vörös felhő földjén, az észak-amerikai indiánok életét bemutató Korniss-album. Ezek határozták meg a fotográfiai gondolkozásomat. Erre jó gyakorlati iskola volt a közel egy évtizedig tartó napi- és hetilapozás időszaka.

Az ezredfordulón jutottam el Erdélybe. Mintha a Múlt idő című albumban látott képek köszöntek volna vissza. Pedig közben eltelt 2-3 évtized. Megragadott, magába fogadott ez a világ. Az eltelt több mint két évtizedben 60-70 alkalommal jártam arra. Barátokra leltem az erdélyi magyar és bukovinai román fényképészek között. Létrehoztam az Eltűnő kultúrák nyomában – Székelyföldi Fotóművészeti Mesterműhelyt, hogy minél több magyar és külföldi fotográfus ismerje meg a még létező archaikus paraszti kultúrát.

A világ változik. Én még fényképezhettem Európa valószínűleg utolsó vízimolnárjait, és az egyetlen működő napfényműtermet Erdélyben, de a következő generációnak ez már csak múzeum lesz. Azt gondolom, hogy nekünk, fotográfusoknak kötelességünk a saját korunkat dokumentálnunk és az utókorra hagynunk. Ugyanez hajtott, mikor a szerbiai Tara Nemzeti Parkban volt szerencsém ökörpatkolást fényképeznem, vagy amikor eljutottam Kínába.

A tárlat témakörei között tovább haladva, a Természet teremtette világ címet viselő teremben olvasható a következő vallomás:

A Kisalföld szülöttje vagyok Európa közepén. Gyerekkoromban, tiszta időben a legmagasabb hegyvonulat, amit láttam, a „nyúli havasok” volt, a Sokorói-halomvidék vonulata. A legnagyobb víz pedig a kavicsbánya, szülőfalum, Öttevény határában.

Mindig vonzott az ismeretlen. Gyerekkoromban régész, felfedező szerettem volna lenni. Aztán az iskolába alighogy belépve, egy baleset következtében az egyik szemem látása odalett. Már középiskolás koromban megfertőzött a fotográfia, csodálattal néztem az ismeretlen tájakról készült képeket. Arról álmodoztam, egyszer én is eljutok távoli vidékekre. Ekkor az 1970–80-as évek fordulóját írtuk. A szocialista rendszernek köszönhetően be voltunk zárva határaink közé, nem nagyon lehetett utazni. Középiskolás tanárom, dr. Alexay Zoltán, a korszak kiemelkedő természetfotográfusának inspirációja alapján a Szigetköz tájait fényképeztem.

Életem úgy alakult, hogy 1986-ban fotóriporteri állást kaptam egy pályázat nyerteseként a megyei napilapnál, a Kisalföldnél. Ebben az évben volt a csernobili atomerőmű balesete, és ebben az évben tettem feleségemmel életem első nagy utazását: édesapám Trabantjával és egy kölcsönkért sátorral indultunk Bulgáriába kéthetes útra. Egy új világ nyílt ki előttem. Beleláthattunk egy másik világba, mint amit addig ismertünk. Jugoszlávia akkor olyan volt, mint amilyennek a Nyugatot képzeltük. Azután, ahogy haladtunk kelet felé, a világ változott: úgy éreztük, megyünk vissza az időben. De a tájak csodálatosak voltak, egészen mások, mint amiket én addig láttam Magyarországon. Megismertem a tengert, találkoztam a Balkán hegyes világával.

1989-ben, a győri Baross utcai könyvesboltban megvásároltam Eliot Porter amerikai fotográfus ICELAND (Izland) című könyvét. Ámulattal töltött el. Álmodoztam, és 2012-ben valóra vált. 1989/90 olyan változást hozott életünkben, amire gondolni sem mertünk. Kinyílt a világ, szabadon lehetett már utazni. És elindultam.

Számomra a természetből a táj az, ami a fontos. Csodálattal töltenek el az állatvilágról készült fantasztikus képek, de ez nem az én világom. A TÁJ az, ami megragad, gondolkodásra késztet: képet formálok a látottakból. Időt, energiát nem kímélve megyek közeli és távoli tájak megismerésére. Felteszem a fényképezőgépemet az állványra, és várok a FÉNYre, hogy legyen értelme megnyomni az exponáló gombot.

A kiállítás termeiben haladva, a harmadik témaköre a tárlatnak a Test:

Középiskolás koromban a győri Kazinczy gimnáziumban kaptam egy komoly fertőzést, amelynek utóhatásai a mai napig érződnek. Itt ismerkedtem meg a kortárs képzőművészettel Kolozsváry Ernő fizikatanár és műgyűjtő révén. Ma a magyar képzőművészet egyik legjelentősebb anyaga az 1960–1990-es évekből a Kolozsváry-gyűjtemény. És ott volt Emmi néni, aki megszállott rajongója volt az 1979-ben alakult Győri Balettnek. Diákokat vitt előadásokra, a táncosokkal közönségtalálkozókat szervezett az iskolai diákklubban. Egy alkalommal a Győri Fotóklub Egyesület tagjai is jelen voltak, és bemutatták a balettról készült fotóikat. Tátott szájjal csodáltam képeiket. Álmodoztam, hogy esetleg majd egyszer én is fotózhatom a balett világát.

Az 1989/90-es rendszerváltás utáni időszak nagy változásokat hozott. Távozott a Győri Balett alapító igazgatója, Markó Iván, és az igazgatói szerepet az egyik alapító tag, Kiss János vette át. A változásoknak köszönhetően állandó résztvevője lettem a színházi eseményeknek fényképezőgépemmel. Az eltelt évtizedek alatt hatalmas archívumot hoztam létre, majd minden Győri Balett produkciót volt szerencsém végigfotózni. Az alapításától kezdve kapom a felkéréseket a Győrben megrendezésre kerülő Magyar Táncfesztivál előadásainak és eseményeinek dokumentálására.

Ahogy Kiss János balettművész, a Győri Balett korábbi igazgatója, a Magyar Táncfesztivál igazgatója nagyon sokszor elmondta, a tánc és a fotóművészet elválaszthatatlan. A koreográfus, a táncos létrehozza a produkciót, amit a néző örömmel befogad az előadáson, majd a pillanat már csak az emlékekben él. A fotóművész a fényképezőgépével viszont megragadja a produkció múló pillanatait, és megőrzi az örökkévalóságnak. Az itt bemutatott alkotásokon a mozgás ábrázolásának lehetőségeit kutatom az állóképen, a fotográfiában.

Az emberi test ábrázolása egyidős a fotográfia elterjedésével. Már a korai fotográfusok is készítettek ruhátlan emberi testről alkotásokat. Az aktfotográfiának az előzménye mindenképpen a képzőművészetben található. A könyvespolcomon található Kenneth Clark először angolul 1956-ban megjelent Az akt című könyve (Corvina, 1986), amely az alábbi alcímet viseli: Tanulmány az eszményi formáról.

Az első fejezet címe: A meztelen és az akt. Az angol nyelv, amilyen bőséges és kifinomult, különbséget tesz a naked és a nude, a meztelen és az akt közt. Kenneth Clark szerint meztelenül lenni annyit jelent, hogy meg vagyunk fosztva ruházatunktól. A szó valamelyest magába foglalja azt a zavart, amelyet többnyire ilyenkor érezni szoktunk. Az akt szónak ellenben a művelt nyelvhasználatban nincs kényelmetlen mellékzöngéje. Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló és magabiztos testé: az átlényegült testé. Azt hiszem, hogy ez a gondolat fogja meg legjobban az aktfotográfia lényegét.

A kiállítás 2023. augusztus 27-ig látogatható, hétfő kivételével naponta 10 és 18 óra között.

Szabó Béla

Fotógaléria: Szabó Béla: Mert színes a világ – Fotókiállítás az Esterházy-palotában

Szabó Béla fotói

42 kép