A bosnyák királyság kezdetei a bizánci hatalom 1180 után bekövetkező hanyatlásához vezethetők vissza. A szláv állam létrejöttét a magyar királyok segítették, akik nagyban támogatták hadseregeikkel a helyi szeparatizmust Róma görög örököseivel szemben, sőt uralkodóink fel is vették a térségre utaló „Ráma királya” titulust a címeik közé. Bosznia sosem volt könnyen meghódítható tartomány – a földrajzi viszonyok nem kedveztek a hagyományos hadviselésnek ‒, így közvetlen magyar befolyás rendszerint csak az északi határsávában volt jelen, amely térséget a macsói bánok kormányozták a magyar uralkodó nevében. Az ettől délre kialakuló bosnyák királyság a XIV. század végén élte fénykorát I. Tvrtko idején, mikor országa kiterjed a mai Bosznia-Hercegovina zömére és Dalmácia egy részére is. A rövid tündöklést gyors hanyatlás követte, majd 1463-ban az ország nagy része oszmán uralom alá került, és csak Hunyadi Mátyás király gyors visszavágása miatt került Jajca vára és az ország északi része magyar befolyás alá. A fennhatóság itt egészen 1527-ig kitartott, Jajca csupán Mohács után került török kézre.

A következő évszázadokban Bosznia szilárdan az Oszmán Birodalom kezében maradt vilajetként, a Szarajevóban berendezkedő pasa a magyar várháborúk idején fontos szereplő volt, akinek csapatai gyakran harcoltak Magyarország területén. A boszniai lakosság egy része katolikus (horvátok), egy része ortodox (szerb) maradt, míg a törökökkel kiegyező csoport muszlimmá vált ‒ a bosnyákok zöme ma is az. Érdekesség, de ma már közismert tény, hogy a török uralom idején Magyarországon állomásozó „török” katonaság többségét balkáni bosnyákok és szerbek adták, nem etnikai értelemben vett törökök. A XVIII. század végétől az Oszmán Birodalom egyre inkább meggyengült, és a következő évszázadban már a folyamatos orosz fenyegetettség árnyékában élt. Az orosz cárok kihasználták azt is, hogy a Balkán lakosságának túlnyomó többsége ortodox volt, így hagyományosan szimpatizált Oroszországgal. Az egyre gyakoribb törökellenes felkelések sok esetben orosz támogatottsággal bírtak, így történt ez a görögök, a szerbek és a bolgárok esetében is.

1875-ben kitört az ún. „nagy keleti válság”, mikor a boszniai és albániai keresztény lakosság fellázadt a megemelt adók miatt, akikhez hamarosan a bolgárok is csatlakoztak. A felkelőket a két szomszédos autonóm szláv állam, Szerbia és Montenegró fű alatt fegyverekkel támogatta, majd egyenesen hadat üzentek az Oszmán Birodalomnak. Miközben 1876-ban megkezdődtek a harcok, gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyér (aki a korszak európai diplomáciájának egyik igazi nagyágyúja volt!) és Gorcsakov orosz kollégája megállapodtak, hogy nem avatkoznak be a konfliktusba, s amennyiben a törökök győznek, akkor nem hagyják, hogy bosszút álljanak a szláv népeken, ellenben ha vereséget szenvednek, akkor Oroszország visszakapja az 1856-ban elveszített Besszarábiát Törökországtól, míg a Monarchia Boszniát foglalhatja el. Bosznia birtoklása a kettős monarchia számára Dalmácia biztonsága szempontjából lett volna fontos, mivel ez a hosszan elnyúló tartomány nehezen volt védhető nélküle. Látszólag sikerült a két Balkánon érdekelt nagyhatalomnak egyezségre jutnia, de hamarosan módosult a helyzet: az oszmán seregek nagy győzelmeket arattak, és fennállt a veszély, hogy egész Szerbia török kézre jut. Az orosz fellépés a szerbek védelmére végül fegyverszünetre bírta a feleket, de a nemzetközi megbeszélések ellenére a háborút így sem lehetett elkerülni. 1877. április 24-én Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, miután Szentpéterváron felülkerekedtek a pánszláv mozgalom hívei a Monarchiával való kiegyezést szorgalmazókon. Az Osztrák-Magyar Monarchia áldását adta ugyan az orosz lépésre és semlegességet ígért, de feltételei voltak, amelyek közül a legfontosabb az lett, hogy az oroszok nem alakíthatnak ki a Balkánon nagy szláv államot, illetve, hogy a Monarchia elfoglalhatja Boszniát.

A berlini kongresszus Anton von Werner festményén. Az előtérben Gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter, Otto von Bismarck német kancellár és Pjotr Andrejevics Suvalov orosz diplomatával. A kép bal oldalán Károlyi Alajos osztrák-magyar diplomata az üldögélő Gorcsakov orosz külügyminiszterrel és a brit miniszterelnökkel, Benjamin Disraelivel beszélget.

Bár az oroszok eleinte igen megszenvedtek a kemény török ellenállással, végül győzelmet arattak Plevnánál, és 1878 januárjában a cár csapatai a török főváros falai előtt álltak, egy lépésre attól, hogy Isztambul ismét Konstantinápollyá váljon. A britek tiltakozása és háborúval való fenyegetőzése miatt végül a török fővárosba nem mertek behatolni, de cserébe kemény békefeltételeket diktáltak II. Abdul Hamid szultánnak. A San Stefanóban (Isztambul mellett) diktált békeszerződésben a törökök szinte az összes balkáni birtokukat elveszítették. Szerbia és Montenegró területeket kapott, ám a legnagyobb változás a kvázi orosz protektorátus alatt létrehozott Bulgária (ahogy később hívták: Nagy-Bulgária) volt, amely a mai Bulgáriánál jóval nagyobb területet jelentett, mivel azon felül beletartozott egész Macedónia, és egészen Albániáig nyúlt. Az 1878. március 3-án a törökökre rákényszerített békével azonban az oroszok túllőttek a célon, mivel a nagyhatalmak egyöntetű elutasítását vonta maga után. A franciák ugyan még akcióképtelenek voltak az 1870-71-es nagy vereségüket követően, de Nagy-Britannia alapvető érdekeit látta sértve Oroszország befolyásának ekkora növekedésével, míg az Osztrák-Magyar Monarchia úgy érezte, becsapták, hiszen létrejött egy nagy szláv állam: Nagy-Bulgária. Nagy-Britannia így az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt háborúval fenyegetőzött Oroszország ellen.

A németek igyekeztek semlegesek maradni, de Bismarck nagyon szerette volna, ha a Monarchia és az oroszok között nem kell választania (mindkettő a szövetségesének számított), így igyekezett rávenni a cárt, hogy gondolja újra a dolgokat, és egyezzen ki Andrássyval. Az oroszok végül belátták, hogy nem elég erősek átvinni az akaratukat – még jól emlékeztek a 20 évvel korábbi krími vereségre ‒, és belementek a kompromisszumba, hogy revideálják San Stefanót. A július 13-án aláírt berlini béke (a helyszín jelzi, hogy hova került Európa közepe a krími háborút lezáró 1856-os párizsi békeszerződés óta ) az oroszok eredményeiből jócskán lefaragott, ellenben Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter nagy diplomáciai sikert ünnepelhetett. Oroszország megkapta Besszarábiát, míg Románia Dobrudzsában szerzett területet. Bulgária a mai bolgár állam felére redukálódott, a törökök pedig megtarthatták balkáni birtokaik zömét. Ausztria-Magyarország jogot nyert arra, hogy katonailag megszállja Bosznia-Hercegovinát és a Novi Pazar-i szandzsákot Szerbia és Montenegró között.

Az Osztrák-Magyar Monarchia stratégiailag fontos területet szerzett meg papíron, de azt ténylegesen is el kellett foglalni, ugyanis a portához hű helyi iszlám csoportok nem voltak elragadtatva a változástól, és a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. A Monarchia csapatai 1878. július 29-én keltek át a Száva folyón, és indultak meg Szarajevó irányába. A császári és királyi hadsereg történelmének addigi legnagyobb mozgósítását hajtotta végre, mintegy 270 ezer katonát vont össze. Az összecsapások kezdetben hevesek voltak, és a háborúba meglehetősen felkészületlenül induló osztrák-magyar csapatok időnként kínos veszteségeket szenvedtek el, de a „háború” hamar eldőlt. A rosszul felszerelt, nem túlságosan szervezett ellenállást három hónapos harcokban felszámolták, és a helyi muszlim elitet is sikerült meggyőzni, hogy sokkal rosszabb dolgok is vannak a Monarchia megszállásánál.

A San Stefanóban, illetve Berlinben megkötött békeszerződés területi határozatai térképen

A dualista monarchia uralma Bosznia-Hercegovinában 1908-ig nem volt hivatalos, addig csak megszállt területnek számított, nem a birodalom részének. A tartomány sorsa állandó vitákat okozott a kettős monarchián belül is, a magyarok eleinte nem voltak elragadtatva attól, hogy egy jelentős szlávok által is lakott újabb régió került a soknemzetiségű birodalomba. A tartományt ténylegesen a közös pénzügyminiszter alá osztották be, hogy ne kelljen gyökeresen hozzányúlni a dualista berendezkedéshez. Az annexió 1908-ban nemzetközi diplomáciai válságot eredményezett, és már megelőlegezte az 1914-es eseményeket, amelyek az első világháború kitöréséhez vezettek. A Monarchia uralma Bosznia-Hercegovinában sok szempont alapján értékelhető. A szerbek nem viszonyultak és ma sem viszonyulnak pozitívan hozzá, ugyanakkor a tartomány egészét nézve a mérleg inkább kedvező. A térség gazdaságilag ugyan elmaradott maradt, de mégis megindult egyfajta polgári fejlődés a következő 40 évben, és a modern infrastruktúra kialakításának kezdete is ekkorra tehető. Az sem megvetendő teljesítmény, hogy az egymást nem igazán kedvelő három népcsoport (horvát, bosnyák, szerb) között ezen évtizedek során béke honolt. Illetve az sem lehet véletlen, hogy míg 1878-ban a helyi muszlimok fegyverrel igyekeztek megakadályozni, hogy a birodalom részévé váljanak, addig az első világháború során a bosnyák alakulatok már végig a Monarchia leghűségesebb és legjobb csapatai közé tartoztak.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: A.J.P. Taylor: Harc a hatalomért. Bp.: Scolar, 2000; Bencze László: Bosznia és Hercegovina okkupációja 1878-ban. Bp.: Akadémia, 1987; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.