A seregszemlét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy a nagytekintélyű I. Szulejmán szultán (1520-1566 uralk.) 80-120 ezer főre becsült hatalmas hadseregével, félelmetes tüzérségével, a híres falkonágyúkkal és a rettegett török ostromágyúkkal miért éppen ezt a számára nem túl jelentős, kisszámú katonasággal és a harcolásban kevésbé jártas idemenekülőkkel védett várat támadta meg? Kihasználva a magyarok mohácsi csata utáni megosztottságát, Habsburg Ferdinánd (1527-1564 uralk.) és Szapolyai János (1526-1540 uralk.) királyok vetélkedését, az oszmán uralkodó újabb hódításokra határozta el magát, célként pedig Bécs (és talán a messzebbi vidékek is) lebegett a szemei előtt. Ennek útvonalába került Kőszeg is.

Miért éppen erre vonult a török sereg? Miért nem kerülte ki a várat? Valóban kár volt a „járt utat”, a Duna mellett húzódó „kitaposott” hadiútvonalat elhagyniuk, mert időt vesztettek vele. Igaz, az oszmán haderő sehol nem ütközött ellenállásba, de már augusztus volt, közeledett a nyár vége, sietni kellett, hogy a tél beállta előtt elérjék a céljukat. (Történelemóráról emlékezhetünk, hogy a törökök nyáron voltak elemükben, a téltől jobban féltek, mint az ellenségtől.) Feltehetően a gazdagabb élelmiszer-ellátmány miatt választották ezt az útvonalat, de amikor hírét vették, hogy a császárváros előtt már jókora keresztény sereg gyülekezik (Ferdinánd elsősorban bátyja, V. Károly császár és a német-római rendek adományaiból toborozta), Kőszeg elfoglalása mellett döntöttek. „Bemelegítésnek szánták”, vagy más oka volt, hogy a gyakorlatilag jelentéktelen várnak rontsanak? Talán egyszerűnek tűnt, és „hatásos belépő” lett volna a Bécs előterében állomásozók megfélemlítésére.

Na és a kőszegiek?! Miért vették fel a harcot a majdnem százszoros túlerővel szemben? Miért nem menekültek el a biztos halál elől? Nemcsak hogy nem menekültek el, hanem minden támadásnak ellenállva, 25 napon át hősiesen védelmezték a várat Jurisich Miklós kapitány vezényletével. A horvát származású katonaember sok tapasztalatot szerzett, és gyakran tett hasznos szolgálatokat előbb I. Miksa német-római császárnak, majd I. Ferdinándnak. Harcolt többek között az itáliai háborúban, majd horvátországi bán lett, és számos konstantinápolyi diplomáciai küldetést is végrehajtott. A kőszegi vár a személyes tulajdonába került, a török támadás megindulásakor mindössze 46 kipróbált markos vagy kevésbé markos katonával. Ehhez jött, menekült be a védelmező falak közé a környező falvak földönfutóvá vált lakossága, kb. 700 fő.

Volt-e valamilyen esélyük a túlélésre? Már az eddig említettek tükrében kijelenthetnénk, hogy kezdettől fogva nem volt semmi esélyük. Vajon mégis miben bíztak? Miért vállalták a küzdelmet? A végkimenetelt illetően mindenképpen érdemes egy kicsit részletesebben elidőzni az eseményeknél.

Az ostromot a törökök augusztus 5-én kezdték meg, Pargali Ibrahim pasa vezetésével, a szultán személyes felügyelete alatt. A várral szemben négy ponton állították fel ágyúikat, napokig lövették Kőszeget. A cél nyilvánvaló volt: kicsikarni a gyors megadást. A védők azonban nem törtek meg. Augusztus 13-án a nagyvezír a falakat rohamoztatta, a kőszegiek muskétatűzzel válaszoltak, és a közelharctól sem riadtak vissza. Az újabb sikeres ellenállást látva a törökök egy ekkoriban még újnak számító módszerrel próbálkoztak: aknákat ástak, hogy a beletett nagy mennyiségű lőporral felrobbantsák a falakat. Jurisich legényei résen voltak, így csak egyetlen akna robbanását, több méternyi leomló falszakaszt kellett a veszteségek listájára feljegyezniük. Újabb janicsárrohamok következtek. „Az ostrom gyakorlatilag a kor hadművészetének egész technikai repertoárját felvonultatta, ugyanis a következő napokban a törökök ostromtornyok építésébe fogtak, melyeket a védők gyújtogatással próbáltak megsemmisíteni.” Jurisich hiába várta a császári segítséget (több levelet is írt), az „uralkodó nem mozgósította Bécset védő seregeit; ennek legfőbb oka az volt, hogy a rendek és a császár kikötötték, hogy a török ellen összegyűlt had nem lépheti át a birodalom határát”. (Tarjányi T.) Az általános támadást Szulejmán augusztus 27-én indította meg.

„Augusztus 27. és 28-án volt legvéresebb és leghevesebb az ostrom. E napon három helyen áttörték a falat és két helyen be is törtek, azonban a várbeliektől visszaverettek. A védők helyzete a legválságosabb volt. A 700 katonából alig volt meg a fele, azok közül is sok beteg és sebesült. Jurisics mindenütt elől küzdött, ágyui derekasan működtek, jól irányzott lövegei tömérdek kárt okoztak a törökökben, míg a török ágyugolyók inkább a falakon ütöttek rést, melyet azonban a várbeli gyermekek és asszonyok betömtek. A férfiak a falakhoz támasztott létrákat egy erős lökéssel eltaszították, mire a sáskarajként falkúszó törökök egymás szablyáiba dőltek; a nők köveket és gerendákat hánytak a felkúszókra, tehetetlen gyermekek és aggok óriási lármát csaptak a törökök megtévesztésére. Mindazonáltal nem tudták megakadályozni, hogy augusztus 27-én egy török zászlót fel ne tűzzenek, azonban úgy az ezen zászlót feltűzött törököt, mint a 28-án hasonló czélból felkúszó négy törököt a várbeliek leszúrták.” (Borovszky Samu)

A több mint 24 órán át tartó küzdelem végére a lófarkas zászló kint lengett Kőszeg tornyán, de a védők a vár belsejébe húzódva ekkor sem adták meg magukat, várták a mindent megsemmisítő ellenséges rohamot és a biztos halált. A falakon kívül és belül mindenki erre számított. Augusztus 29-ét írtak ekkor. A szultán azonban mondhatni „átírta a forgatókönyvet”, tehát következzen a hirtelen fordulat! Követeket küldött Jurisich Miklóshoz azzal az ajánlattal, hogy egyezzen bele a vár jelképes elfoglalásába, a lófarkas zászló kitűzésébe, Kőszeg pedig az ő kezén maradhat. Talán maga sem tudta pontosan, hogy mi fog ezután történni, de ráállt a felajánlásra, hiszen már csak alig 200 megfáradt, sebesült embere maradt. Miért döntött így végül a szultán? Ezt a mai napig csak találgatni tudják. Legendák keringenek például arról, hogy Jurisich ekkor barátkozott össze a szultán seregeinek fővezérével, Pargali Ibrahim pasával. Egy másik történet szerint egy anatóliai vadászat során megmentette a pasa életét egy reá törő hatalmas medvétől. Egy biztos csupán, paraszthajszálon múlott, hogy a kőszegiek nem úgy jártak, mint a szigetváriak.

Mi történt ezután? Az oszmán csapatok 11 órakor elvonultak. Ezzel a kicsi erődítmény igazolta a végvárak jelentőségét a török elleni küzdelemben, helytállásukkal nemcsak Bécset, hanem sok más határvidéki erősséget és települést is megmentettek a rettegett ellenséges hódítástól. A kőszegiek dicsősége pedig a mai napig emlékeztet bennünket arra, hogy a  legkilátástalanabb helyzetekben sem szabad elveszíteni a reményt, nem szabad feladni.

Így nézhetett ki a vár egykor:

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

SzaSzi

Forrás: mult-kor.hu, rubicon.hu, arcanum.com, koszeg.hu, koszeginfo.com, wikipedia, ostromnapok.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép.

A YouTube-ra feltöltött videó beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltő/tulajdonos felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videó ezen a linken található a feltöltő megnevezésével.