A Fumax főleg a sci-fijeire állt rá, például tucatnál is több résznél tartó fantasy-sorozatát eleve lehetetlen lenne már beérni, a próbaként kiadott Pókfény című egykötetes fantasy-je pedig tudtommal csak mérsékelt sikert hozott (nagy kár egyébként, príma anyag), de még azzal a farsúllyal is számolni kell, hogy az SF hazai olvasóközönsége a tapasztalatok szerint leginkább az űroperákat kultiválja. Nyilván ennek a tendenciának tudható be a Hadállat gyengébb fogyása, amelynek így (legnagyobb sajnálatomra) nem tud megjelenni itthon a második része. Az idő gyermekei és folytatása, A pusztulás gyermekei viszont a kritikai mellett kereskedelmileg is sikeres, így nem volt kérdéses a friss harmadik kötet gyors kihozása. Mivel a korábbi cikkben körüljártuk Adrian írói stílusát, a regények hangvételét, főtémájának jellegzetességeit, és még a cselekményről is esett pár szó, így most elég lesz némi emlékeztető.

Az emberiség elhagyni kényszerül a Földet annak leamortizálása okán, de a kozmoszba való kirajzás is döcög, a terraformálók különböző távoli rendszerekben zajló előkészítő melója közben az egyre apokaliptikusabb földi körülmények technológiai visszaeséseket eredményeznek, így a jóval később indulni képes telepes űrbárkák személyzete már alapjáraton sincs könnyű helyzetben, a hosszú utazások évezredei alatt a megpiszkált bolygókon lezajló evolúciók pedig nem egészen a várt eredményeket hozzák. Ha már itt tartunk, Adrian egyik szuperképessége az embertől jelentősen különböző lények érzékletes láttatása, kitérve a tudati folyamatoktól a felépítésen át a szociális viszonyokig, valójában semmit nem kerül meg és nem hagy kidolgozatlanul, páratlan beleéléssel épít világokat, helyez el bennük figurákat és társadalmakat, tágas tablói éppoly valószerűek, mint a személyesebb külső-belső történések. A jó író másik nagy erényét is alkalmazni tudja: egyazon figyelemmel és szeretettel vezeti legutálatosabb szereplőjének sorsát éppúgy, mint a kedvelhetőekét.

Mindkét korábbi regény középpontjában látszólag egy-egy nagyobb űrutazás áll, de a földi telepesek megérkezése a célállomásokhoz igazából csak apropó egy sokkal grandiózusabb menethez, amit leegyszerűsítve fel lehetne erre az ívre fűzni: kapcsolatfelvétel, megértés, majd elfogadás, azaz egyéni és szociális fejlődés. A legfőbb katalizátor mindehhez a bolygókon kifejlődött értelmes élet kicsit sem emberszabású volta, hiszen a döbbenet és a tornyosuló nehézségek a legjobb lehetőségeket kínálják: telepes utódaink rákényszerülnek a moralitással bíbelődésre, ami felgyorsítja az emberből Emberré továbblépést.

Az emlékezet gyermekei (Fumax, 2023) a számos bárka közül annak az Enkidunak a sorsát követi, amelyik végül egy nagyjából félig-meddig előkészített bolygót talál. Ennek tényével persze csak a célnál szembesülnek, ráadásul útközben komoly sérüléseket szenvednek el, mélyalvásban lévő utasokat is veszítenek, majd az Imirre keresztelt bolygóra való leszállás közben a kopár égitestet látva úgy döntenek, nem ébresztenek fel azonnal mindenkit, először muszáj önfenntartóvá hizlalni a kolóniát. Nyilván a dolgok másként alakulnak, a nehéz körülmények, a lepusztuló és pótolhatatlan géppark és az emberi természet együttesen egy szinte csak funkcionális jellegű, nagyjából kisváros méretű társadalmat bír kialakítani, ami ráadásul többféle külső fenyegetettséggel is szembesülni kényszerül. A korábbi regényekben megismert lények már eljutottak a kapcsolatfelvételen túli közös együtt munkálkodás szintjéig – még az egyetlen teljesen idegen, azaz nem emberi beavatkozás nyomán kifejlődött, parazita jellegű lénycsoport is felismerte továbbfejlődésének egyetlen üdvözítő lehetőségét, azaz lemondott parazitatermészetéről ‒, és együtt indítanak expedíciókat a lehetséges bárkák nyomait kutatva. Az Imirhez érkező csapat nem marad meg szemlélő pozícióban, titkon beszivárognak a kisvárosi és a környező tanyákat magába foglaló kolóniába, ami persze sokkal nehezebbnek bizonyul, mint elsőre tűnik, a telepesek gyanakvása egyre veszélyesebb helyzeteket teremt a megfigyelők számára. Közülük ráadásul többen úgy gondolják, hogy rejtőzik még a bolygón valami más is, valami valóban idegen és nehezen tetten érhető jelenléttel bíró entitás.

Adrian láthatóan egy regényfolyamon belül sem szereti ugyanúgy felépíteni a dolgokat, ezért a harmadik könyvhöz másféle öntőformákat használt: nem csak idősíkokat és nézőpontokat, de elbeszélésmódokat is váltogat, a telepesek hétköznapjaihoz kortárs irodalmi hangvételt igazított, a röghöz kötött létélményt komótosan csordogáló részletezéssel szövögeti. És bár az Enkidu kapitányának késői leszármazottját, a minden iránt érdeklődő kiskorú Liffet egyik főhősnek megtéve, hard sci-fivel és társadalmi drámával beoltott mágikus realizmus felé tolja az arányokat; a gyakori nézőpont váltások közben azonban már ez sem számít, konkrét filozófia diskurzusokba is belekóstolhatunk, máskor pedig külső, afféle mindentudó elbeszélői pozíciókból lefolytatott hosszas cselekményigényű történéseket kiváltó magyarázatok adnak tudományos válaszokat megannyi kérdésünkre. És ez még nem minden: egy máshol kifejlődött újabb lénycsoport is beszáll a buliba, hogy a lassan galaktikus léptékűvé duzzadó események alakításából ők is kivegyék a részüket. Egészen hihetetlen, de a narratív, nézőpont- és stílusváltások ellenére körön belül maradunk, és összesűrűsödik egy újfajta kohézió, ami pedig hermetikusan illeszkedik a sorozat világának ezen szakaszához, egy az egyben leképezve a jelen emberiség egyik égető problémáját is: legyünk színesek és sokfélék, érzékeljük a külső és belső világot így vagy úgy, a közös cél eléréséhez ezeket meg kell haladni, mégpedig a morális minőségeket szem előtt tartva.

Az utolsó harmad tempósan felpörög, és ettől kezdve hagymahéjszerűen hántódnak le a rejtélyek arról a valóságmagról, amiről persze szintén érdekes dolgok derülnek ki. Az ember azt hihetné, hogy már az első regény óta fontos szerepet betöltő, annak idején még földi nőként született, de már ezer évek óta többszörös másolatokban létező mesterséges intelligenciává polarizálódott terraformáló mérnök, Doktor Avrana Kern az aduász Adrian kezében, hogy a sci-fi kalandok, a thriller-feszült menetek és a tollászkodó filozofálgatások közben korunk MI-jelenségéről és aktuálpolitikájáról is elmondhassa a magáét, de nem. Oké, Kern még mindig az egyik legérdekesebb figura, az ő (vagyis a Kern-sokaság) cinikus és lobbanékony személyiségében nagyjából hasonló arányban keveredik a gondoskodási hajlam az antiszociális megvetéssel, így afféle mindent beborító lakmuszpapírként domborítja ki az újabb szereplők tudati megnyilatkozásait. És hogy újból reflektáljunk a jelenvalóságra: ez a kontúrozás látványosan kiemel egy emberiségszinten létfontosságú, az utóbbi hónapokban napirendre került ügyet, mégpedig a teremtéssel járó felelősség kérdését. Mert amibe bonyolult programot írunk, amit elnevezünk, amibe tudatot táplálunk, ami már reagálni képes a világra és teremtőjére, elgondolkozik önmagáról, és ami azzal is aláhúzza létezésének tényét, hogy alkalmasint nem tartja magát értelmes lénynek, egyszóval amit életre keltünk, az már élni akar. És attól kezdve talán már nem is ami, hanem aki.

Adrian sokrétegű regénysorozata a kortárs sci-fi egyik abszolút csúcsteljesítménye: élvezetes szépirodalom, gondolatkísérletek hosszú sora, tudományos kaland, látlelet az emberi természetről, többrendbeli hangsúlyokkal a továbbfejlődést biztosító odaadó munkálkodás és empátia fontosságáról, és láss csodát, mindezt nem számon kérve és okoskodva, hanem szórakoztató fabulába csomagolva. Az emlékezet gyermekei az eddigi legfajsúlyosabb darab a háromból, nem kínál könnyű álmot, de amibe belerángat, abból ki is vezet. Hogy aztán a zárómondattal egy lehetséges újabb kört sugalmazzon.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu