A skandináv filmek mindig is különleges helyet foglaltak el a szívemben, mivel az ilyen alkotások megtekintése után általában napokig szoktam elmélkedni az adott darab által felvetett kérdéseken. Legyen szó akár Ingmar Bergmanról, Lars von Trierről, Joachim Trierről, Anders Thomas Jensenről vagy Thomas Vinterbergről, bármelyikük munkáit nézem épp, mindig tudom, hogy valami utánozhatatlant kapok. Emberközpontú témáikon túl mindegyikük filmográfiájában van valami egyediség, amitől felismerhetők a műveik. Ezzel párhuzamosan azonban kialakult a skandináv rendezők körében egy olyan réteg is, akik nem tudtak kitűnni e zsenik árnyékából, és létrehozták a „tucatskandináv” filmek halmazát. Ez utóbbi kategóriába tartozik Hallvar Witzo első nagyjátékfilmje is.

A Mindenki utalja Johant alapszituációja a norvég alkotásokhoz hűen egy abszurd ötleten alapul. Johan (Pål Sverre Hagen) szülei a második világháború alatt hidakat robbantottak, hogy feltartóztassák az előrenyomuló német csapatokat. Csakhogy rossz időben robbangattak, így inkább hátráltatták az ellenállókat a segítség helyett. Emiatt a kis Johant gyerekkora óta gyűlöli a faluközösség, viszont szülei szenvedélye benne is fellángol, így ő is elkezd robbantani. Amikor azonban szülei egy világháborús aknát akarnak hatástalanítani, tragikus halált szenvednek annak detonációja miatt. Johan a nagynénjéhez kerül és ott nevelkedik, s közben szoros barátságot ápol Solvorral (Ingrid Bolso Berdal), aki mindenki mással ellentétben vonzódik a furcsa fiúhoz. Kapcsolatuk természetesen hamar megszakad, ezért a tinédzser Johan Amerikába emigrál, hogy ott próbáljon szerencsét. Miután visszatér szülőfalujába, újabb bonyodalmak nehezítik meg a melák robbantó életét, ráadásul a sors ismét összehozza Solvorral.

A sztori elég izgalmasan hangzik, a készítők mégsem tudták belőle kihozni a maximumot. Egy szimpla love sztorit kapunk fekete humorral fűszerezve, de semmi többet. Emiatt fáj a szívem, szerencsére a táj szépségének, a zenének és a karaktereknek az elegye elvonta erről a figyelmemet. A norvég tenger, a völgyek, a hegyek, a hófödte dombok elképesztően hatásosak nagyvásznon, így aligha meglepő, hogy a film tele van nagytotálokkal, ahol azt figyelhetjük, ahogy a szereplők fürkészik a tájat. Ilyen vidéken szívesen élne az ember, és a feelinget még tetézik a mindenféle hangszerekkel megspékelt zenei betétek is. De az is tény, hogy karakterei nélkül sokkal kevesebb lenne ez az alkotás.

Pål Sverre Hagen Johanja egy jó szándékú, de együgyű figura, aki csak vissza szeretné szerzeni szülei becsületét és meg akarja találni a boldogságot is. Sajnos egyik sem megy neki egykönnyen, hiszen (majdnem) mindenki utálja, s aligha tudja helyreállítani felmenői renoméját. Ugyanakkor igyekszik ezekért mindent megtenni, ami nagy terhet ró a férfi vállára, a megnyugvásra pedig egészen a film fináléjáig kell várnia.

Johan motivációja Solvor, a kacér, ám hibbant leányzó, aki egyszer akarja a férfit, máskor meg a halálba kívánja. Ez persze érthető, mégis kicsit furcsa ez a kontraszt, és néha ki is zökkenti a nézőt az élményből. De ami ennél is zavaróbb, hogy Ingrid Bolso Berdal karaktere sokkal kevésbé szimpatikus, mint Johan második szerelme, Pey, akit Vee Vimolmal játszik. Az ő alakítása tüneményes, és minden közös pillanatuk a főszereplővel megér egy misét. Elveszi Solvortól a reflektorfényt, olyannyira, hogy Pey és Johan kapcsolatának jobban szurkoltam, mint Solvor és Johan románcának. Szerencsére a konklúzióra nagyjából sikerült orvosolniuk a fókuszvesztést, így Johan meséje végső soron szép lezárást kapott.

Hallvar Witzo nagyjátékfilmes debütálása nem lép ki a skandináv filmek kliséiből, alapötletével, kedves karaktereivel és letaglózó képeivel mégis bűvkörébe von minket. És noha nem a Mindenki utálja Johant fogjuk napokig elemezni, de még idézgetni sem, az alkotás legalább azt eléri, hogy másfél órán keresztül, a külvilágot kizárva elmélyedjünk a norvég szigetek mesébe illő világában.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu