1942-43 fordulóján Sztálingrádnál Sztálin Vörös Hadserege komoly ütést vitt be Hitler Wehrmachtjának, amely a súlyos vereséget követően kénytelen volt nyári hódításainak jelentős részét – benne a Kaukázus északi előterét – feladni. A szovjet támadássorozat nem maradt abba a Paulus tábornok vezette német haderő bekerítését és felszámolását követően sem. A tél folyamán a szovjetek vereséget mértek az olasz 8. hadseregre, majd a Don folyó kanyarulatánál védekező magyar 2. hadseregre. A támadás lendülete ezt követően is kitartott, és február elején már a front déli szélén lévő német erők bekerítésével fenyegetett a helyzet. A szituációt Erich von Manstein mentette meg, aki átirányított erősítésekkel „visszkézből” vereséget mért a túlságosan előretörő szovjet csapatokra Harkovtól délre, majd utóbbi várost is visszafoglalta március közepén.

A tavasz beálltával a térség földútjai feláztak, megnehezítve bármilyen csapatmozgást, és a felek is kimerültek, így a frontvonal megmerevedett. A harcok következtében Harkovtól északra, Kurszk városával a centrumban egy jelentős szovjet beöblösödés alakult ki. A csaknem 150 km széles és ugyanilyen mély kitüremkedés szinte kínálta magát egy támadásra. A németek természetesen észrevették a lehetőséget, hogy a vonalaikba benyúló zsákban egy összehangolt támadással a szárnyakon jelentős szovjet erőt lehetne bekeríteni. Érdekes megfigyelni a német lehetőségek szűkülését: 1941-ben a nyári offenzíva célja a Szovjetunió legyőzése és Moszkva elfoglalása volt, 1942-ben a Volga elérése és a Kaukázus meghódítása, 1943 nyarán már csak egy jelentős szovjet hadseregcsoport kiütése… Önmagában már ez is jelzi az erőviszonyok megváltozását.

Április 11-én a német hadvezetés beterjesztette a Zitadelle (Citadella) fedőnevű hadművelet tervezetét, amely a fent említett előnyt igyekezett kihasználni. Északon a kiváló – csak Mansteinhez mérhető – katonai géniusz, Walter Model (a képen) német 9. hadserege (Közép hadseregcsoport) készült áttörni a szovjet vonalakat, míg délről Manstein Dél hadseregcsoportjának két hadserege (4. páncélos hadsereg, Kempf-seregcsoport) készült támadni. Kempf csoportosításában készülődött a csatára a II. SS-páncéloshadtest, amely az új német közepes- és nehézpáncélosok zömét foglalkoztatta. Valójában a német szárazföldi haderő (Heer) 1943 júliusának elején érte el a legnagyobb létszámát a világháború folyamán 4.480.000 fővel, amelyből a keleti fronton 3.138.000 fő szolgált ekkor. A Wehrmacht tehát 1943 nyarára képes volt a veszteségeit pótolni, és még mindig félelmetes gépezetnek számított, amely harcászati szinten jóval a szovjet hadsereg fölé nőtt. Összehasonlításként érdemes leírni, hogy a Barbarossa hadművelet kezdetén (1941. június 22-én) mintegy 4 millió német katonából 3.3 milliót vezényeltek a Szovjetunió ellen, míg egy évvel Kurszk után, 1944-ben Hitler már csak 2.2 millió katonát volt képes felvonultatni a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor a támadáshoz szükséges üzemanyag- és lőszerkészleteket már nem sikerült olyan szinten feltölteni, mint a korábbi német offenzívák alkalmával. Kétségtelenül impozáns német erők vártak a támadást elrendelő parancsra 1943 júliusának elején. Más kérdés, hogy a Szovjetunió ugyanekkor már mintegy 5.7 millió katonát vonultatott fel a németek ellen. A harckocsik számát tekintve a szovjet fölény még nagyobb volt ennél. 2088 német tankkal szemben ugyanis 7855 szovjet állt. Hitler a végsőkig várt, hogy minél több nehéz harckocsit vonultathasson fel az offenzívához, ami nem bizonyult szerencsésnek. Nagyon nagy elvárásokat fűzött az új Panzer V (Panther) és Panzer VI. (Tiger) harckocsikhoz, habár – különösen a „Párducok” ‒ még gyermekbetegségekkel küszködtek, és nem voltak kiforrott típusok. A támadó csoportosításokat harckocsik mellett felszerelték új rohamlövegekkel és lövészpáncélosokkal is.

Eleinte a szovjet fél is támadásra készült a nyáron, de a két diktátor közül ezúttal Sztálin volt a bölcsebb, és – hallgatva tábornokaira – úgy döntött, egy darabig védelembe vonul, hogy erőforrásokat gyűjtsön a továbbiakhoz. Mikor a védekezésről szóló döntés megszületett, a szovjetek óriási erődítési munkálatokba kezdtek. Árkokat ástak, aknamezőket telepítettek, páncéloserőiket pedig a frontvonaltól távol gyülekeztették az esetleges ellentámadáshoz.

A Zitadelle végül 1943. július 5-én indult meg. Model csapatai északról lendültek támadásba. A tapasztalt tábornok nem volt elragadtatva a feladattól, mivel pontosan tudta, hogy milyen komoly védelmi rendszert kellene áttörnie harckocsijainak, és ő maga már inkább egy szovjet támadás elhárításában gondolkodott, igencsak fenyegetett északi szárnyán. Ennek ellenére az első napon sikerült több szovjet hadosztályt is legázolnia csapatainak, és a 20. páncéloshadosztály jelentős sikert ért el. A kezdeti eredmények azonban nem bizonyultak tartósnak, a járművek javításához szükséges tartalékkészletek megcsappantak, és a gyalogság veszteségei különösen súlyosnak bizonyultak. A támadás 6 nap alatt 15 km-t tudott csak előrehaladni, így a tábornok 10-én leállította azt. A hadművelet a 9. hadseregnek több mint 22 ezer emberébe került, közte csaknem 4700 halott és eltűnt.

A kurszki zsák ellen délről szintén július 5-én kezdődött a támadás, de a szovjetek szinte mindent előre tudtak az angolszász hírszerzés információinak köszönhetően. Manstein ezúttal nem brillírozott, és nem fordított elég figyelmet a felderítésre. Ez sem volt kis gond, de a Pantherek egy része még bőven azelőtt kidőlt, hogy szovjet tankkokkal találkoztak volna (egy 35 km-es felvonulási szakaszon 204-ből 38!). A felvonulási terep nehéz volt, a német páncélos ékek elszakadtak egymástól. Mindezek ellenére a németek előrejutottak. Különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtott a II. SS-páncéloshadtest Paul Hausser irányításával, amely 12 km-t haladt az első napon. Manstein csapatainak előretörése (egy időben Modelével) aggasztotta a szovjet vezetést, és ellentámadásokat követelt. Ezek azonban inkább rontottak a helyzeten, mivel páncéloscsatákban folyton a szovjetek húzták a rövidebbet. Július 9-ére Hausser páncélosai megközelítették Prohorovkát, és július 12-én itt csapott össze a II. SS-páncéloshadtest Pavel Rosztmisztrov ellentámadásra kijelölt szovjet 5. gárda-harckocsihadseregével. Rosztmisztrov aznap 535 bevethető páncélossal bírt, a német hadtest 196-tal Ben Wheatley kutatása szerint. A kibontakozó küzdelemben a szovjet erők – elsősorban a páncéltörő tüzérségnek köszönhetően – nagyobb veszteségeik ellenére megakasztották a német támadást. A Kurszk körüli harcok ugyan folytatódtak néhány napig, de a helyzet nem változott. Manstein még bízott abban, hogy a további erőfeszítések eredményre vezethetnek, de erre már nem nyílt mód. A szovjetek az Azovi-tenger mentén támadásba kezdtek, ami miatt csapatokat kellett átvezényelni a Miusz folyóhoz, majd még döntőbb események következtek messze Ukrajnától.

Miután 1943. május közepén Észak-Afrikában véget értek a harcok (a német-olasz csapatok kapitulációjával), az angolszász szövetségesek úgy döntöttek, hogy Szicília lesz a következő célpont, és Olaszországot igyekeznek kiütni a háborúból. 1943. július 9-10-én éjszaka ennek megfelelően brit és amerikai seregtestek landoltak Szicília déli oldalán, majd támadásba lendültek a tengelyhatalmak erői ellen. A heves német ellenállás ellenére július közepére a sziget délkeleti csücske a szövetségesek kezére került, majd a hídfőből északnyugati irányba kitörve az amerikaiak július 22-én bevették Palermót. A kialakult helyzet következtében Benito Mussolini olasz diktátor pozíciója meggyengült, és július 25-én III. Viktor Emánuel olasz király letartóztatta és leváltotta a miniszterelnököt. Noha az új olasz kormány hivatalosan nem kapitulált vagy fordult a németek ellen, de ez csak idő kérdése volt. Hitlernek így azonnal csapatokat kellett küldenie Itáliába, és leállította a Kurszk körül folyó harcokat.

Az utóbbi években erősen újraértékelték a prohorovkai csatát az előkerülő új források jegyében, és ezek meglepő eredményekkel zárultak. Egyrészt világossá vált, hogy nem a Prohorovkánál megvívott páncélos összecsapás a történelemben a legnagyobb ilyen harci esemény, másrészt világosan kiderült, hogy a németek veszteségei sokkal alacsonyabbak voltak a korábban megállapítottnál. A németek kilőtt páncélosainak zömét rendbe lehetett hozni, és a műhelyalakulatok folyamatosan dolgozva képesek voltak nagy számban visszaküldeni sérült járműveket a harcvonalba. Alig pár nappal a prohorovkai csatát követően a II. SS-páncéloshadtest páncélosainak 88%-ával már újra rendelkezett. A kurszki csata a régi közvélekedéssel ellentétben tehát egyáltalán nem volt döntő német vereség, de – Németország vesztére – nem volt az a nagy győzelem sem, amelynek reményében megindították a támadás. Mint a történelem csatáinak túlnyomó többsége, ez sem hozott döntést, az ilyen győzelmek ugyanis nagyon ritkák az emberi konfliktusok 4500 éves írott történelmében. Kurszknál a szovjet veszteségek lényegesen meghaladták a németekét, ám sokkal gyorsabban is pótolták azokat. A világháborút egyébként – mint a háborúkat rendszerint – a gyalogság döntötte el, ebben az esetben még pontosabban: a német gyalogság hiánya. A Harmadik Birodalom 1944 végére egyszerűen kifogyott a tapasztalt gyalogságból. Hiába állított elő Hitler birodalma 1944-ben több harckocsit, mint az előző két évben együtt, és hiába voltak ezek tűzerő és védettség szempontjából is jobbak, ha a mellettük harcoló bakák már nem képviseltek olyan minőséget, mint a korábbiak.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Forczyk, Robert A.: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945; Wheatley, Ben: The Panzers of Prokhorovka. Osprey, 2023

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.