Minden nemzetnek megvannak a maga ijesztő lényei. Az íreknek ott a Banshee, a görögöknek a kiméra, az angoloknak Mick Jagger. Különösen sötétek az erdei népek meséi, nyilván nem véletlenül. Klasszikust idézve: „Tudja, egyetlen barátom a fejsze volt. Mindig egyedül a fák és a farkasok közt...”. Remek terep a rémtörténetekhez. A szláv mitológiából ott van például Baba Jaga (nagyjából megfelel a magyar vasorrú bábának), aki gyerekeket eszik. A szintén szláv alapokon nyugvó Witcher 3: Wild Hunt játékban nem a főgonosznak számító Vad falka volt a legrémísztőbb ellenség, hanem az „Erdő úrnői” (Crones vagy Ladies of the Wood), ez a vérszomlyas, velejéig gonosz, három az egyben boszorkány, amelyet Baba Jagáról mintáztak az alkotók. A germán mesevilágról elég, ha megemlítjük Hans Christian Andersen vagy a Grimm testvérek meséit. Szinte minden történet tele horrorisztikus esetekkel. A skandinávok sem maradnak le, ott van a Sandman, a skandináv Homokember, aki álomport hint a kisgyerekek szemébe alváskor. Ideális rémálomhoz és bűnügyi regényhez egyaránt. És itt már el is jutottunk mai könyvünkhöz, úgyhogy a Metallicával élve: „Exit light. Enter night!”

Lars Kepler Homokemberével ismét visszatértem a skandináv könyvvadonba, fjordok mentén gyilkosokra vadászni. Első olvasásom (Ius primus olvastis) volt ez ettől az egyneves szerzőpárostól (sic!). A Lars Kepler fedőnév ugyanis egy házaspárt takar. Isten igazából a történet tele van sablonokkal, de – ahogy szoktam volt mondogatni – 5000 évnyi írásbeliség után nem igazán lehet újat kitalálni, ha őszinték vagyunk. A klisék éppen azért vannak, hogy haszáljuk őket, lehetőleg kreatívan és ügyesen. Bár a szerzőpáros homokra építette a regényét, de ettől még stabilan hozza a várt magas színvonalat és izgalmat. A homok különös misztikummal bír az emberi történelemben, hiszen alapvető fontosságú a kultúránkban. Egyszerre félelmetes (sivatag, futóhomok) és szükséges (építőipar). Nélküle nincs beton, de legizgalmasabb tulajdonsága mégiscsak az, hogy szétfolyik a kezünk között, mint az idő. Homokból készül az üveg, abból a tükör, amit szintén számos misztikum és babona ölel körül. Tükörben láthatjuk meg önmagukat, s nézhetünk szembe saját eltorzult arcunkkal.

A Homokemberben három szereplő hat szemén keresztül követjük a történéseket: a sorozat névadója, Joona Linna nyomozó és Saga Bauer rendőrnő, valamint egy korábbi „áldozat” pupilláin át. Ez egyben lehetőséget adott az írópárosnak, hogy olyan krimit írjon, ami a hagyományos nyomozást és beépülésen alapuló pszichiátriai thrillert ötvözi, miközben drámaként is hat. A két nyomozói szálból a beépülős vonal tetszett jobban, Saga Bauer amúgy is érdekesebb szereplőnek tűnt a kissé sótlannak ható Joona mellett, ráadásul ez a zsáner (mármint a zárt osztályon játszódó sztori) amúgy is az egyik kedvencem. Az elmegyógyintézetekben zajló könyvek és filmek mindig megfogtak különös hangulatukkal. Az ide bezárt személyek a kiszolgáltatottsággal néznek szembe, miközben az ápolók kénye-kedvének vannak kitéve. A Száll a kakukkk fészkére óriási könyvben és filmben egyaránt, de ugyanez elmondható a Viharszigetről is, és a műfaj hasonlatos a különféle szabadulós történetekhez (pl.: A szökés, Szupercella, Kocka). A zárt intézménybe való bejutás, beépülés és kijutás olyan téma, amiről ugyan sok bőrt lehúztak már, de még mindig nem elcsépelt, ha ügyesen operálnak vele. A korlátozott mennyiségű szereplő és a hely szűke olyan elemek, amelyekben nagy potenciál rejlik. Ugyanakkor ügyességet igényel az alkotótól. Ebben a regényben ez sikerült, a feszültség hat ránk, az oldalak gyorsabban pörögnek le kezünk alatt, mint a homokórában a homokszemek. A fejezetek rövidek, váltakozó nézőponttal, az idővel a szerzők keveset játszanak. A nyomozós szál nem túl erős, a megoldás kissé „in medias res” jellegűre sikerült. A kötet számomra inkább volt lélektani krimi, mint klasszikus bűnügyi regény.

Az elmegyógyintézetben az orvos természetesen perverz, a nyomozók magánélete naná, hogy romokban, a bűnöző meg szadista beteg zseni. A szereplők tehát ismét a skandináv krimikre jellemző alakok: csupa-csupa szociopata. Defektjük száma, akár homokszem a Kalaháriban. Saga karaktere mellett Jurek Walter volt a legizgalmasabb. Az ember nem tudja eldönteni olvasás közben, hányadán áll vele. Lars Kepler bizonytalanságban tud tartani minket, még úgy is, hogy a kötet felénél kezdtem gyanakodni, hogy mi lehet a megoldás (szintén egy gyakran alkalmazott elem, de nem árulom el, mert az már a történet élvezete ellen hatna). Jureket átjárja egyfajta túlvilági mefisztói/raszputyini erő, amellyel manipulálni képes bárkit. Ugyanakkor túlzóan ördögi alak, így nem biztos, hogy mindenkinek bejön egy alapvetően földhözragadt történetben ez a csaknem természetfölötti szál.

A motivációk és történések alapvetően logikusak, még ha esetenként a hihetőség határait feszegetik. A kötet önállóan teljesen életképes, nincs szükség az előző részek ismeretéhez, bár nyilván úgy a legjobb olvasni. Ugyanakkkor kérdőjeles lezárást kapunk, amely jelzi, hogy az elejtett fonalat az írópáros fel fogja venni. Hogy fogom-e folytatni? Minden bizonnyal, bár nem holnap, mivel most egyelőre telítődtem skandináv krimikkel, és vár rám pár más jellegű könyv.

Összegezve egy gyorsan elolvasható, érdekesen felépített, szórakoztató lélektani thrillert kaptam, amely megérte a rá szánt időt. Figyelmeztetésként jelzem, hogy a kötet más címen (A bosszúálló) már megjelent korábban! A kiadás a szokásos Animusos minőséget hozza, bár a borító nekem ezúttal nem jött be, ezek a színek idegesítőek egymás mellett (ha ez volt a cél, akkor jól működött).

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.