Adolf Hitler megunhatatlan személyiség. Bár nem készülnek róla tucatjával filmek, mégis az a titokzatosság (megközelíthetetlenség, idolizálás), amely körüllengi, és valószínűleg mindig is körül fogja venni, nagyszerű filmes kihívás. Ma sem ismerjük pontosan a világtörténelem egyik legnagyobb (persze negatív) alakjának mozgatórugóit, belső hittételeit, kétkedéseit. S mivel az izgató titkok töprengésre ösztönöznek, ezért hálás téma a Führer személyisége. Valószínűleg Menno Meyjes-t (Bíborszín, Visszakézből, Szükségállapot, Fekete arany) is ez motiválhatta, mikor belevágott egy olyan történet megírásába, mely a Vezér politikai indulásának, fiatalkori kétségeinek és az első világháború utáni Németország vereség katalizálta félelmeinek létét-hatását boncolgatja. A Max (melyet nemcsak írt, hanem rendezett is Meyjes) a művészet varázslatos-idegen kozmoszán keresztül próbálja „megérteni” Hitler személyét; abban a világban, amelyből kétféleképpen kerülhetnek ki az emberi lények: zseniként vagy őrültként. Adolf Hitler ez utóbbi minőségben állt ki a hinni akaró tömegek elé.

A történet középpontjában látszólag Max Rothman (John Cusack), egy zsidó festménykereskedő áll, akinek művészi karrierjét háborúban elvesztett jobb karja törte ketté. Ez a nagypolgári családból származó, avantgárd szemléletű művész karolja fel Adolf Hitlert (Noah Taylor), hogy ösztönzésével életre keltse a XX. század egyik legnagyobb (megint csak negatív értelemben vett) politikusát. Bár eleinte úgy tűnik, Rothman sorsát követhetjük majd nyomon, igazából Hitler „valódi” születésénél bábáskodhatunk. A háború utáni Németország kiábrándultságába lassan szélsőséges érzelmekkel fűszerezett dühöt visz egy 30 éves, sápatag, vékony tizedes, aki tragikus magányából előnyt kovácsolva rázza fel a vezetőre vágyó embereket, és tereli majd olyan antihumánus tettek mezejére őket, melyek a film végén szimbolikusan már testek öltenek. Hitler demagógiája a frusztráció másokra (zsidókra) vetítésének (projekció) tipikus, ámde korántsem normális volumenű példája. A művészi vénával valóban rendelkező ifjú olyan jövőképet vázol (majd dolgoz ki részletesen) maga köré, amely látszólag feledtetheti önnön mostoha sorsát. Azonban az őrület karakterisztikus vonásai közé tartozik a kielégíthetetlenség is. A bomlott elme mohósága így aztán a második világháborúig vezette a tömegek Németországát.

Nem teljesen sikerült film a Max. Hibája egyrészt statikusságában keresendő (a történet sokszor vontatott; a fokozatosság jelen van ugyan, de erőtlen), másrészt szerintem nem bírja el azt a kétpólusságot, mely Rothman és Hitler közé egyenlőségjelet rak. Emiatt a cselekmény egyes összetevői vérszegények, hiszen a Max egyszerre szól az ifjú Hitlerben végbemenő változásokról, Rothman Hitlerre gyakorolt hatásáról, valamint arról a reakcióról, amely Hitler impressziójára Rothmanben váltódik ki. Mindhárom jelen van, és ezt a film nem tudja kellőképpen megvalósítani. Ez zavarja a fő koncentrációs vonalat, amiért az egyébként jelentős és karakteres történések képtelenek a kellő hatást elérni (elaprózódik a lényeg). A film dinamikája azonban nagyon rendben van azokban a jelenetekben, amelyek Rothman és Hitler között játszódnak le, illetve Hitler személyiségén belül. Egészen más atmoszférát kap a film Hitler feltűnésekor – ez legalább üt. Rothman és Hitler közös érzelmi hatásai és dialógusai lendítik előre a történetet, ezért tartom indokolatlannak néhány mellékszál időbeli eltúlzását (Rothman vevőköre, családja). Vagy ha épp erről akart szólni a film (hiszen a címe is Max), akkor pedig Hitler „személyiségfejlődése” a csapda, hiszen egyértelműen ez látszik a vezérmotívumnak – mint ahogy szerintem ez is.

Koltai Lajos képei – mint mindig – most is „varázslatos” hangulatot teremtenek. Szinte érezni a világháború utáni Németország atmoszféráját, a várakozás (háború vagy béke?) feszültségét. Élesen elválik egymástól (kifejező színek) a nélkülözés (Hitler, katonák) világa és a gazdag zsidóság relatív fényűzése. Hitler ábrázolása képekben is kezd kinyílni, de az, hogy az őrület lángra kapása hitelesen tetten érhető, Noah Taylor érdeme. Alakítása lenyűgözően erőteljes; akárcsak a valóságban (mármint a filmen), a nézőket is hatása alá vonja. Csodálom (és dühöngök miatta), hogy semmilyen komoly díjra nem jelölték! John Cusack Max Rothman szerepében szintén kitűnően teljesít, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Taylorral közös jelenetekben labdába sem rúghat. Ez persze nem az ő kritikája, hanem inkább Taylor messzemenő érdeme. Továbbá jó volt látni azt is, hogy Kulka János, Hernádi Judit és Borbély László is kitűnően oldják meg a rájuk bízott feladatokat.

A Max vegyes képet mutat. Adolf Hitler „fejlődésével” egybekötött őrülete hiánytalan mértékben nyomon követhető, míg maga a film nem áll össze teljes egésszé. Elképzelhető, hogy az alapkoncepció szerint Max halála az egyén sorsán keresztül mutatja be a zsidóság majdani nagy tragédiáját, ami nem rossz szimbólum. Mindenesetre, ha nem is erőteljes minden szál a filmben, a hitleri őrület terjedése kitűnően megrajzolt és rémisztő.

Szilvási Krisztián