Magyarországon sajnos a II. világháborút követően nem volt divat sokáig alakulattörténeteket írni – az I. világháborút követően még sok ilyen jelent meg, elsősorban ezredekről ‒, ebben a hadtörténetírásunk igencsak nagy adósságot halmozott fel, amit csak az utóbbi évtizedekben kezdett el törleszteni. Még az 1848-49-es alakulatok többségének története sincs tisztázva (bár szerencsére szaporodnak az ilyen tanulmányok), a II. világháború kapcsán meg alig-alig van ilyen. Némiképpen ezért meglepő, hogy a Hajja és Fiai egy német hadtestről szóló háromkötetes monográfia kiadásába vágott bele, bár az kevésbé az, hogy egy Waffen-SS hadtestet szemelt ki, hiszen utóbbiak felé lényegesen nagyobb az érdeklődés általában. Sajnos vagy nem sajnos, de tény, hogy míg mondjuk a német XXVI. hadtest harcai kevés érdeklődőt vonzanának be címmel, addig egy SS-hadtest más tészta. De A lemenő nap utolsó sugarai egyértelműen telitalálat nálam, igaz, nem a hadtest SS jellege miatt.

Ez a kötet ugyanis komoly hadtörténelmi mű, amely elsőként mutatja be nagy közönségnek magyarul – ráadásul populárisan – a vezérkarok működését, jelesül egy hadtest vezérkaráét. Nash – aki maga is ezredes – részletesen eligazít bennünket egy második világháborús német hadtest működésében, az 1944-ben aktuális szabályzatok és állománytáblák alapján. Elmeséli, melyik vezérkari tisztnek mi volt a funkciója, feladata, és mekkora stáb állt rendelkezésére ennek ellátásához. Megtudjuk, hogy 1944 őszén éppen ki töltötte be a posztot a IV. SS-hadtestben, milyen előélettel. Ilyen mélységben még szerintem sosem olvashattunk egy hadtest felépítéséről, működési struktúrájáról, pláne nem a sokszor teljesen feledés homályába vesző hadtestközvetlen alakulatok fontosságáról és szerepéről. Ha német SS alakulatokról esik szó hadtörténelmi művekben, szinte mindig a jól ismert SS-hadosztályok kerülnek előtérbe, mint a Totenkopf vagy a Hitlerjugend divíziók. Pedig a hadosztályok nem önállóan léteztek a hadműveleti térben, hanem hadtestparancsnokságok fogták össze őket (azokat meg hadsereg-parancsnokságok), és védelemben, valamint támadásban egyaránt a hadtestközvetlen alegységek támogatták harcukat. Az egész rendszer idegrendszerét jelentő híradós csapatok, vagy a működés elemi feltételeit biztosító logisztikai alakulatok a legritkábban kerülnek említésre az összefoglaló jellegű vagy népszerűsítő kiadványokban. Ez a kötet ellenben tételesen bemutatja a IV. SS-hadtest szervezeti struktúráját, parancsnokainak, vezérkari tisztjeinek hátterét. Nash leírásából és elemzéséből jól érzékelhető, mennyire rugalmas szervezet volt ez, amely napról napra változott összeállításában, aktuálisan megszabott feladatai vagy a németek katonai lehetőségei szerint. A mai amerikai hadsereg nagyon sok szempontból a német logikát vette át a világháborút követően, nem véletlenül faggatták ki a fogságba esett német tábornokokat (például Bormannt vagy Krause-t) a tapasztalataikról, mivel azokat kamatoztatni igyekeztek saját hadseregükben. A mai küldetésorientált vezetésszemléletet a jenkik bizony a németektől koppintották. Kapunk egy rövid összefoglalást a vezérkari tisztek képzéséről is (szintén unikális), és ez azért nagyon fontos, mert ami a porosz-, majd a német hadsereget kiemelte a kortársai közül, az éppen a kiváló vezérkari törzs volt. Talán a hírhedt német precizitás fogalma is innen eredeztethető, hiszen a vezérkari tisztek feladata volt az utolsó szögig ellátni és működtetni a hadseregeket, hadtesteket és hadosztályokat, és drága vérrel kellett megfizetni, ha nem megfelelően képzett ember került túl fontos pozícióba.

Az összefoglalás tartalmából nem kell sokat elárulnom, hiszen az alcím mindent elmond: az első kötet az 1944 őszi Varsó közvetlen közelében, a lengyel fővárostól keletre és a Visztula-Bug-Narew folyók alkotta háromszögben megvívott német védelmi harcokról szól. A könyv olvasmányos szakmai szemmel nézve is – ami nem jelenti azt, hogy laikusok nem fogják esetleg kissé megunni a harci leírásokat 300 oldal után ‒, idézetekkel tarkított. Rendszerint napokra bontva hadosztályonként kíséri végig a történéseket. Szépen bemutatja, miért volt lehetséges még 1944 őszén is, hogy a németek komoly harcászati fölényt élveztek, miközben az erőviszonyok borzalmasan átalakultak a hátrányukra. Érthetővé teszi azt is, miként hihették el sokan német oldalon, hogy még meg lehet állítani a szovjet előrenyomulást. A kiváló tábornoki- és tiszti kar még ekkor is képes volt időnként ellensúlyozni az ellenséges túlerőt. Ugyanakkor mutatkoznak azok a jelek is, hogy sok esetben a hitleri parancsok teljesítése egy-egy tábornok állásába került, és a kontraszelekció kezdte éreztetni hatását, mikor a rosszul értelmezett hűséget a szakértelem fölé helyezték.

Amit mindenképpen tudni kell, hogy Nash elsősorban az Egyesült Államokban őrzött német forrásokból dolgozott, így nincs arról szó, hogy minden adatát egybevetette volna a szovjet levéltári anyagokból kihámozható adatokkal (a’la Számvéber Norbert). A szovjet oldal véleményének, elképzeléseinek bemutatása elsősorban Rokosszovszkij tábornok visszaemlékezésén alapul. Ez mindenképpen hátrány, bár ismerve a szovjet adatok „pontosságát”, azok sokat aligha árnyalnak az összképen, de a kontroll mindenképpen szükséges, ha van rá mód. Nash-nek nem volt rá módja, azonban így is alapvető fontosságú kötettel van dolgunk a Varsóért vívott harcok esetében, csak össze kell vetni majd a modern orosz feldolgozásokkal (ha vannak/lesznek).

A könyv magyar fontossága szintén kiemelendő, hiszen a IV. SS hadtest parancsnoksága alá tartozott az elemzett időszak első felében a magyar honvédség egyik legismertebb alakulata, az 1. lovashadosztály. A hadosztály itteni harcairól természetesen született már írás, de mégiscsak jó olvasni egy amerikai véleményt a magyar csapatok működéséről, már csak azért is, mert a szerző kiemeli, hogy a huszárok – a német tábornokok kezdeti bizalmatlansága ellenére – jól küzdöttek, feladatukat kiemelkedően látták el, és nem hoztak szégyent a magyar katonák hírnevére. A szovjet támadások során 1944 őszén végül nem a magyar hadosztály omlott össze, hanem egy német Varsótól keletre…

A kötet, mint említettem, elsősorban német eredetű levéltári adatokon alapul, ami mindenképpen helyes és jó irány. A könyv egyetlen komoly problémája számomra azonban szintén ehhez kapcsolódik. Ellentétben például a viszonylag könnyen visszakövethető Számvéber-féle hivatkozási móddal, itt nem a dokumentumok levéltári helye van megadva ugyanis, hanem a dokumentum neve, például: „KTB AOK 9, Ia Tagesmeldung, 5 August 1944, 30.” Ez a visszakereshetőséget alaposan megnehezíti, ugyanis tudni kellene fejből az olvasónak, hogy a német 9. hadsereg Ia-jának, vagyis hadműveleti tisztjének 1944. augusztus 30-31-én kelt napi jelentésének hadinaplóhoz csatolt ominózus oldala mely levéltárban található meg (gondolom, a NARA ebben az esetben)! Ezt pedig csak a kutatók tudják. Ennél sokkal jobb megoldás lett volna a dokumentum levéltári mikrofilmes számát megadni... De ez csak olyanokat érdekel, akik ez alapján a forrásokig akarnak majd visszamenni, és ilyenek nincsenek sokan, belátom. A második világháború hadtörténelme iránt érdeklődő átlagolvasóknak ez semmiféle gondot nem fog okozni. A kötetet öt függelék (a hadtest tisztikarának tagjai, alegységeinek felsorolása, hadrend stb.) zárja, majd egy indexet is találunk, ahol visszakereshetők a személy- és helynevek.
 
A magyar védőborítós kiadvány szép kialakítású, tördelési hibát nem vettem észre, életidegen mondatok nem ütötték ki a szemem, és első olvasásra a szaknyelv is megfelelően van alkalmazva. A kiadvány magyar megjelentetése a Hajja és Fiai Kiadó eddigi legjobb ötleteinek/köteteinek egyike, és megvalósítása is remek. Sokkal hasznosabb, mint egy újabb, nem túl eredeti visszaemlékezés kiadása. Nem is kérdés, hogy már holnap mennék a könyvesboltba a folytatásért! Még sok ilyet!

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.