Így ennek a P. Craig Russell adaptálta képregénysorozatnak is, és épp ebben a harmadik, lezáró kötetben, nagyjából félúton járva ébredtem rá, hogy azért is zakatoltak eddig minden másnak fittyet hányva az események csak a konkrét történésekre fókuszálva, hogy kiderülhessen: szemlélődés közben elszörnyednek-e az emberi morált legtöbbször igencsak nélkülöző tettek, akciók és reakciók láttán az olvasók? Szinte oldalanként szembesülünk érzéketlen mészárlásokkal, megbánást nélkülöző nép- és világpusztításokkal, kegyetlen csínyekkel, szemkiszedésekkel, teljes körű érzéketlenséggel, és együttérzés is csak abból fakad, ha egy istenfivér gyönyörűséges és kedves fia kerül át egy vétlennek tűnő, de átverésből fakadó gyilkos tréfa következtében a holtak sötét birodalmába.

Vagyis két dolog következhet mindebből, egyrészt ott a klasszikus értelmezés: az istenek mitológiákba fogalmazott tettei minden esetben szimbolikus jellegűek, valamint, hogy ez a teremtésszakasz még egy korábbi világ része volt (mármint ami már az emberiséget is érinti), mégpedig a törvénykezésé, ahol a tettek visszahatását teljeskörűen el kellett viselni. Ezt természetesen nemcsak az északi és egyéb teremtésmítoszok őrzik, hanem az ószövetségi iratok is, amelyekben az elsődleges a vérségi, nemzetségi, felmenői és leszármazási vonalakra fókuszálás, azaz a horizontális kapcsolódás, az „én és atyám egyek vagyunk” beágyazódás. Bármiféle új szerződés ember és istenek közt, a kegyelem korának vertikálissá kalibrálása, ami már a szellemire teszi a hangsúlyt: „én és Atyám egyek vagyunk”, itt még nincs játékban, bár a mű végén azért felskiccelődik az új teremtés is, de kérdés, hogy az addigiak ismétlődnek meg, gyakorlatilag változás nélkül, vagy esély mutatkozik továbblépésre? De az már egy másik mese lenne. Mielőtt azonban továbblépnénk, álljunk meg egy pillanatra, hogy az események szimbolikájára is reflektáljunk némileg: ez az olvasat abból a szempontból érdekes igazán, hogy az istenek mást sem tesznek teremtéstörténeti szempontból, csak minden lehetséges kapcsolódási helyzetet, konfliktust, szándékot, tettet és azok következményeit is előjátszanak az emberiség számára. És így még az is értelmet nyer, hogy ezt az egészet újra és újra le kell pörgetni, míg az egyszeri ember lassú felfogóképességével és nehezen alakítható, változásra alig hajlandó természetével is csak felfog belőle valamit, valamikor. És ha ennek majd mutatkoznak jelei, végre vertikálissá kalibrálható az egész játék.

Egyébként a fentebb jelzett hangvételbeli eltérésben mutatkozik meg a legfontosabb különbözőség Gaiman eredetije és a képregény között: míg a regény inkább az istenek végtelennek tűnő, folytonos kalandozásokkal tarkított létállapotának fokozatos hanyatlása fölötti melankóliában kulminálódik, szomorkodását szívszaggatóvá duzzasztja, addig a képregény ezt a folyamatot sokkal kevésbé köti hozzá ilyesféle lelki tartalmakhoz, sem teret, sem valós időt nem rendel hozzá, így inkább a szellemi vonatkozásokat erősíti. Míg tehát a regény a kétkezi örömök és az elmúlás fájdalmának tengelyén mozog, addig Russell képregénysorozata a veszteségek asztrális fájdalma helyett a remény villanását csillantja meg. Persze szó sincs róla, hogy a képregényt olvasgatva ne sajogna a szívünk, mivé is lesz magasztosság, erő, isteni szépség és tudás akár egy szemvillanás alatt, amikor felüti a fejét bosszúvágy, mellőzöttség miatti keserűség, kicsinyesség és bumfordi ostobaság, viszont pont ezek miatt van szüksége még az isteneknek is további, rájuk szabott próbák és kísértések kiállására, hogy ők is szintet léphessenek, és a létezés még számukra is rejtett minőségeit kikutathassák.

A négy, erre a kötetre megmaradt történetből az első, a Hymir és Thor halászni megy még a korábbi részek világára hajaz, valamit meg kell szerezni az istenek számára, kalandok és átverések közt lavírozva a sikerig, míg a Baldur halála már elővetíti a végidők szelének sötét sodrását, hogy a Loki utolsó napjai pedig már tényleg a vége-utcába kormányozza az eseményeket, nem kímélve a teljes Pantheont. De mintha már semmi sem számítana, csak a büntetés mindenáron való végrehajtása. A Ragnarök: az istenek végzete kíméletlenül véget vet a világkorszaknak, minden sorsot lezár, nem törődve félbehagyott életekkel, tervekkel, sem jó sem rosszakarattal, beindul az alsó és felső világ, összecsapnak a legkülönbözőbb erők, holdat, napot és csillagokat is elnyelő fenevadak, Fenrir farkas, Midgard kígyó, és csak Surtr marad állva a terepen, már a világ előtt is létezett tűzlény, vagyis maga a hő elem, amiből minden kikelt annak idején. De mégis: ez a sok valóban látványosan összehozott gigászi képsor is csak asszisztálhat az olyan jelenetekhez, mint például Loki és Heimdall küzdelmes párbeszéde a világ üszkösödő romjai közt, mert valójában soha semmi nem olyan érdekes, mint az emberarcú dráma, szakadjon le az ég akár közben.

Az első történetet David Rubín rajzolta és színezte, az ő stílusa kissé hajaz Russellére, bár annál karikírozottabb figurákkal és mélyebb tónusú színhasználattal, a másodikat bevállaló Colleen Doran klasszikusabb vonalvezetésű és konkrét érzelmeket kifejező karaktereivel és pasztellesebb színeivel akár ókori drámákat is illusztrálhatna, Galen Showman Loki tragédiájával pedig már szervesen kapcsolódik vizuálisan is a Ragnarökös záróeseményekhez. És ha figurái még közelebb is állnak vonalvezetésben és beállításokban is a könyvillusztrációkhoz, Lovern Kindzierski színezése összeköti a záróakkordokkal, amit szintén ő követett el, és bizony kettősük Russellel, vagyis a tágabb tereket eredményező színezés és a vékony vonalvezetésű rajzok, amelyek valamilyen rejtett varázslat folytán egyszerre mértéktartóak és folytonosan kibontakozásban burjánzók, az egyik legjobb dolog a modern képregény világában.

Az Északi mitológia első kötetéről itt, a másodikról pedig itt lehet olvasni.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu