Mikor középkori történelmünk egyik legnagyobb uralkodója, Hunyadi Mátyás 1490. április 6-án visszaadta lelkét teremtőjének, nem lehetett tudni, hogy mi fog következni, de nyilvánvalónak tűnt, hogy semmi jó. Bár a királyság látszólag a csúcson állt (magyar kézen volt Szilézia, Morvaország és a mai Ausztria nyugati fele Béccsel), a helyzet valójában nem volt stabil, és csak a zseniális uralkodó látta át az egész rendszer működését, egyedül ő volt képes fenntartani azt. Azzal, hogy nem született törvényes utóda, nehezen felépített birodalma lényegében hetek alatt összeomlott. Ma már nem olyan egyértelmű, hogy Mátyás király miként képzelte el az utódlását, mint régen, amikor úgy vélték a történészek, hogy egyértelműen természetes fiának, Corvin Jánosnak szánta a trónt. Vannak arra utaló jelek, hogy hajlandó lett volna elfogadni akár egy Habsburg uralkodót is utódként, amennyiben Corvin cserébe megörökli Boszniát és Horvátországot, ő pedig haláláig megkapja Ausztriát. Bár lehet, ez is csak egy játszma volt részéről, ma már nehéz kideríteni a szándékait. Tény, hogy Mátyás utolsó éveiben folyamatosan erősítette fia pozícióját (sok esetben igencsak kétes módon szerzett birtokokat adott neki), ugyanakkor valószínűleg érezte, hogy Jánost a magyar elit nem fogja elfogadni királynak, hiszen az még neki, a nagy Hunyadi János fiának sem ment könnyen annak idején.

János herceg személyes képességeiről 1490 tavaszán még nem sokat lehetett tudni, hiszen mindössze 17 éves volt (igaz, apja 15 évesen már uralkodó lett!), törvénytelen származású királyok pedig a korban igencsak ritkán voltak képesek megtartani a trónjukat. Corvin János herceg 1473-ban született egy boroszlói polgárlánytól (a király 1464 és 1476 között nőtlen volt), Edelpeck Borbálától. Mátyás 1485-től kezdve igyekezett „felépíteni” fiát mint utódját, így kiváló nevelést kapott, és utolsó éveiben egyre jobban előretolta az udvarban. Bécs 1485-ös elfoglalásakor például fiával együtt vonult be a hódoló osztrák fővárosba. Corvin pozíciói mégis gyenge lábakon álltak. Bár Mátyás állítólag megeskette a főrendeket, hogy János herceget választják királlyá halála esetén, de annak helyzete apja halálával gyorsan romlott. Azonnal megmutatkozott, hogy Corvin János herceg és mostohaanyja, Beatrix királyné között áthidalhatatlan szakadék húzódik. Ő maga is szerette volna, ha valahogy rá marad az ország vezetése, azonban a magyar urak ki nem állhatták az özvegyet. Beatrix még csak 33 éves volt, de szépsége már kezdett megkopni, és eddigre kiderült, hogy meddő. Nem volt jó parti az esetleges kérőknek utódlás szempontjából, ugyanakkor Mátyás neki is nagy birtokokat adott, és komoly pénzek álltak rendelkezésére. Beatrixot így nem lehetett figyelmen kívül hagyni a trónért folyó harcban.

A magyar koronáért bejelentkezett Ulászló cseh király, az ő öccse, János Albert lengyel herceg, és a Habsburgok nevében Miksa német király. Mindegyikük mögött országok álltak (János Albertet édesapja, a lengyel király támogatta), jelentős haderővel, igaz, rendszerint üres kincstárakkal. A trónért folyó harc kimenetele mégis elsősorban a magyarországi támogatókon múlt. A legfontosabb urakból álló kormányzótanács mindenekelőtt Mátyás temetését igyekezett lefolytatni, ahol még egységesen vonult fel az ország vezetése, de megkezdődtek a királyválasztás előkészületei is. A király halálakor az ország erős emberének Báthori István erdélyi vajda számított, aki azonban nem volt Bécsben Mátyás halálakor, mivel éppen híre járta, hogy a török Erdély ellen készül, így odautazott. Báthoriról hamar kiderült, hogy nem támogatja Corvint. Nem számíthatott a herceg Mátyás veterán kapitányainak zömére sem, akik úgy vélték, a Corvin mögötti erő kevés az ország védelmére a török ellen. Emellett Mátyás több jeles családot megsértett utolsó éveiben, akik így szintén a herceg ellen fordultak. A Geréb testvérek (Péter, László és Mátyás) például annak ellenére sem soroltak be Corvin mögé, hogy Mátyás király unokatestvérei voltak. Fontos ember volt Filipecz János váradi püspök, aki a cseh kancellária élén állt (Mátyás választott cseh király volt és a cseh koronához tartozó morva, lausitzi és sziléziai részeket birtokolta is), aki azonnal a tényleges cseh király, Ulászló trónigénye mellett kezdett dolgozni már áprilisban. Ulászló mellett foglalt állást az évek óta a Habsburgok ellen harcoló kapitányok többsége is, míg János Albert mellett a Lengyelországhoz közel lakó nemesek sorakoztak fel, elsősorban Magyar Balázs vezetésével. Miksa elsősorban nyugaton lakó nemesekre számíthatott, bár a Habsburgok ekkor nem igazán voltak népszerűek az országban. Miksa apja azonban mégiscsak a német-római császár volt. Az erőviszonyok a május 17-re összehívott országgyűlésre már kialakulóban voltak, Corvinnak lassan szembe kellett nézni a realitásokkal, vagy gyorsan cselekednie.

A királyfi már április 21-én magához rendelte várnagyait és megbízható híveit, és Siklós táján hadsereget gyűjtött. Corvin első számú támogatója Újlaki Lőrinc herceg volt (a képen a sírköve látható), Hunyadi János egykori barátjának / vetélytársának, Újlaki Miklósnak a fia. Lőrinc maga is komoly vagyonnal bírt, valamint hercegi címmel, hiszen Újlaki Miklós bosnyák királyi címet is viselt halálakor. Corvin mellett állt még Cecei Kis Máté, aki 8 (igen: nyolc!) vármegye ispánja volt egyszerre Mátyás kegyelméből, és a megyék feletti irányítás egyben erőforrások feletti diszponálást is jelentett. Corvin emellett még áprilisban megkapta édesapja kincstárát, benne állítólag 400 ezer arannyal (bár ennek ellentmond, hogy éppen jó pár hitelező várt fizetésre Mátyás halálakor). Ennek ellenére Corvin János minden 1490-es ténykedéséből süt a bizonytalanság. Kívánta a trónt, de úgy tűnik, érezte azt is, hogy aligha képes megszerezni, pláne megtartani. Úgy döntött, hogy megbízható kezekben hagyva Buda és Visegrád várát, Pécs felé vonul (Ernuszt Zsigmond pécsi püspök az ő híve volt), hogy közelebb legyen a hatalmi bázisát jelentő Szlavón- és Horvátországhoz. Sietve távozott, a visegrádi vár és palota kincseinek jelentős része, sok arany és ezüstnemű ott is maradt, sőt az ott őrzött 300 ezer liter gabonát (amiből pedig csapatai ellátását biztosíthatta volna!) sem szállítatta el. Úgy tűnik, hirtelen döntött a Budáról való távozásról, így nem volt ideje összepakolni.

A magyar elit ugyanis egyre inkább a cseh király felé hajlott. A későbbi II. Ulászló 1490-ben ugyanis messze nem volt az a lesajnált uralkodó, akinek a magyar történelmi emlékezet később tartotta. Sőt, „Dobzse” László 1490-91-ben kifejezetten ravasz és ügyes politikus módjára viselkedett, akitől a megtévesztés és alakoskodás sem állt távol. A hatalomra áhítozó Beatrix királynénak házasságot ígért, noha formailag házas volt (sőt, házasodási tárgyalásba kezdett az eredetileg Corvin Jánosnak ígért Sforza Biankával is, így egyszerre három vasat tartott a tűzben...). Álesküvőt celebráltak Beatrix és Ulászló számára, majd utóbbi hamis indokra hivatkozva távozott a nászéjszaka előtt, így később sikerült érvényteleníttetnie a frigyet, mivel azt nem hálták el. Beatrix támogatását és pénzét azonban – ami kellett a zsoldosok fizetésére – megszerezte a maga számára. A pénz azért is volt fontos, mert Mátyás cseh földön állomásozó zsoldosait fel lehetett fogadni belőlük, és bizony ezek döntő szerepet játszottak a trónharcokban. Ulászló júliusban már 15 ezer fős hadsereggel rendelkezett, így a pozíciója igencsak megerősödött, hamarosan egyértelműen nyerő helyzetbe került. Emellett Magyarországon is az ő hívei kerültek túlsúlyba. Bármilyen meglepő, a kissé esetlennek ismert király minden kártyáját ügyesen játszotta ki 1490-1491-ben! Miközben Corvin János dél felé tartott Budáról, a Báthori István és Kinizsi Pál vezette, Ulászló-párti magyar erők is összegyűltek, és Corvin hada után siettek. A Sárvíz folyó előtt utol is érték a továbbra is teszetosza módon viselkedő herceget. A seregek a baljóslatú Csontmezőnek nevezett helyen álltak fel Tolna megyében, az akkori Szabaton falu mellett. A csatáról Bonfini így számolt be:

„[Báthori] István és [Kinizsi] Pál másnap az ellenfelet egy folyócskánál fedezi föl, amelyet iszaposságáról szkíta nyelven Sárvíznek neveznek. Corvinusék a Sárvíz túlsó partján emelkedő hegyen szálltak meg, amelyet a magyarok Csont-hegynek, vagyis temetődombnak mondanak. Az egyébként könnyen átgázolható vízen – az ellenség elszaggatván a hidakat ‒ a sár mélysége miatt nem tudnak átjutni, de Pál, aki vakmerően elsőnek vállalkozik az átkelésre, talál egy biztonságos gázlót, és megmutatja az utat a többieknek, akik a nyomába szegődnek. A Corvinus-pártiak szeretnék megakadályozni az átkelést, de nem tudják, és a hegyen gyűlnek össze, hogy nagyobb biztonságban harcolhassanak. Miután a hadsereg átér, mindkét részen elrendezik a sorokat, majd útnak indítják a poggyászt, és kitör a harc. Itt Pál, ott Bátori áll helyt, mindkét fél keserves csapásokat szenved. Az országnagyok közül elsőként a serény Móroc László esett el, midőn az ellenség sűrűjében bátran verekedett, a Corvinus-pártból Kis Máté és Dombai Ferenc halt meg akkor, amikor még mindkét fél egyenlő reménnyel csatázott. De amikor azok Beatrix királyné nagyon erős lovassága és a vértesek csapata révén túlerőbe kerültek, a Corvinus-pártiak – bár több zászlóaljuk volt – végül is engedni kényszerültek. Soraik meginogtak, mikor még alig negyven katona veszett oda és 70 került fogságba, hátat fordítottak és szanaszét futásnak eredtek.”

Corvin János számára a vereség királyi ambícióinak végét jelentette. Amúgy sem számottevő támogatói bázisa összeomlott. A csatában elesett Cecei Kis Máté, ami igen fontos támasztól fosztotta meg a herceget (8 megye csaknem az ország 1/8-át jelentette számszakilag). Kincseinek jelentős része az ellenlábas kezére került, hadserege elolvadt. Ráskai Balázs, aki Buda és Visegrád várnagya volt, a vereség hírére átadta a két várat Corvin ellenfeleinek. Ugyanakkor a Szent Korona továbbra is a herceg kezén volt, ami erős alkupozíciót jelentett, hiszen anélkül nem lehetett királyt koronázni. Nem kizárt az sem, hogy Buda és Visegrád átadása már az alkudozás jegyében történt, és Ráskai Corvin parancsára adta át az erősségeket Ulászló támogatóinak. Corvin hamarosan kiegyezett Ulászlóval, akiből 1490 szeptemberében II. Ulászló néven magyar király lett. Corvinnak be kellett érnie a horvát és szlavón báni címmel, s mint ilyen, alapvetően sikeresen hadakozott a török ellen élete végéig, 1504-ig. Gyermekei nem sokkal utána követték a sírba, Corvin Kristóffal pedig 1505-ben kihalt a Hunyadi család.

Kell-e sajnálni, hogy nem lett Corvin János magyar király, mint azt gyakran teszik? Történelmi perspektívából nézve, utólagos bölcsességgel mondhatjuk, hogy az országnak egyértelműen olyan királyra volt szüksége, aki Magyarország mellett más országok erőforrásaira is támaszkodhat az oszmánok elleni élet-halál küzdelemben, és így bölcs választásként elsősorban a Habsburg vagy a Jagelló család jöhetett számításba. Bár 1490-ben Corvin igen rosszul vezette ügyei intézését, elmondhatjuk, hogy később jeles katonának bizonyult, aki kellő ügyességgel védte a rá bízott területeket a törökök ellen. Származásából adódóan erre a posztra szinte predesztinálva volt, így azt mondhatjuk, oda került, ahol a legtöbbet tehetett a hazáért. Királyként az adott körülmények között (szűkös hazai támogatói bázis, törvénytelen származás, erős ellenlábasok) aligha lett volna tartós és jó megoldás, megkoronázása csak újabb háborúkat hozott volna a rogyadozó országra.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Budapest: Balassi, 1995;Kubinyi András: Két sorsdöntő esztendő (1490-1491). In: Történelmi Szemle, 1991. 1-2. sz. 1-54.o.; Nógrády Árpád: Mátyás kincsek a visegrádi vár 1490. évi leltárában. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Budapest, 1998. 177-180. o.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.