Max Seeck: Harag
A tavalyi év legjobb krimijeinek listáit haraggal néztem. Na nem azért, mert ízlésemnek nem megfelelő sorrendek voltak, hanem mert szinte mindegyiken ott volt Max Seeck Harag című opusza.
Az értékelések rendszerint olyanoktól íródtak, akik Seeck sorozatának két korábbi regényét is olvasták – velem ellentétben –, és megállapították, hogy a finn szerző óriásit fejlődött részről részre. Ami leginkább meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom, az volt, hogy nagyon virtuóz befejezésről számoltak ba, azt meg csípem. Így hát belevágtam.
A legérdekesebb, hogy Seeck kötete igencsak sokban hasonlít az engem nem túlságosan meggyőző Adler-Olsen kötetre. Többek között itt is csapatmunka hozza meg a nyomozás gyümölcsét, tele van magánéleti és a sorozat korábbi részeiből örökölt mellékszálakkal a sztori, a főeset alapja a régmúltban gyökerezik, és még a koronavírus is felbukkan benne. A két kötet olvasói értékelése is hasonló, nekem a Harag mégis sokkal jobban tetszett. Morfondíroztam is rajta, hogy vajon miért? Talán mert szimpatikusabb főszereplő, ötletesebb a nyomozás, és mert rendesen össze van rakva a befejezés, minden bonyolultsága ellenére.
Itt sokkal inkább van főszereplőnk, akivel azonosulhatunk, bár mások is feltűnnek a detektívesdi során. A meglepetés, hogy nem Seeck sorozatának címszereplője, Jessica Niemi a főalak a nyomozás oltárán, hanem egykori segédje, Jusuf Pebble. Jusuf komoly terhet kap a vállára élete első főnyomozói munkája során, miközben a magánélete romokban hever. Finnország egyik első számú iparmágnásának meggyilkolása a megoldandó feladat, és nem bizonyul egyszerűnek a tettes elfogása. A harag, csalódás és el nem múló fájdalom pusztító kombinációja olyan gyújtós, amitől még egy olyan rideg város is lángra kap, mint Helsinki.
A szokásos skandináv elemek most sem hiányoznak: borongós hangulat, tél, hóesés és gondokkal terhelt alakok. Igen, jó skandináv szokás szerint a szereplők szinte mind pszichiátriai esetek, néha sokkal inkább, mint a bűnözök... A regény felépítése kiváló, a megtévesztő elemek tényleg megtévesztőek, folyamatosan elbizonytalanodunk, hogy ki az elkövető, illetve az agy a gyilkosságok mögött, márpedig ez a jó krimik egyik legfőbb ismérve.
Mi nem tetszett (mármint főszereplőnk, Jusuf zenei ízlését nem számítva)? Nincs túl sok ilyen. Például az angolul a regényben hagyott elemek. Értem én, hogy Huotari Olga finnből fordította a regényt, és az eredetiben bizonyára szintén angolul vannak ezek a részek, de nem látom be, mit tesz a regényhez, hogy 20-30 oldalanként kapunk egy-egy „Fair enough”-ot vagy „What’s up?”-ot. Ez nem nyomozókra, hanem inkább egymás közt menőzni próbáló tizenévesekre jellemző. Nem tetszett Jessica Niemi mellékszála, aminek legfőbb oka bizonyára az, hogy nem olvastam az előzményeket. De úgy általában véve is a sorozatnak nevet adó csaj kifejezetten idegesített. Ha valaki megérdemli a gumiszobát, akkor az ő. Kábé ennyi mindösszesen.
Ám a regény mindezek mellett valóban jó. A most olvasott trióból nálam a legjobb. Sodró, lendületes, egy pillanatra sem ül le, alapvetően logikus, a gyilkosságok mozgatórugói rendben vannak. Seeck pedig a regény végét megbolondítja egy egészen üdítően bonyolult, ugyanakkor az eseményekből mégis logikusan következő lezárással, amely utólag visszatekintve az első mondatoktól kezdve fel van építve. A lendületességhez hozzájárul a jelen időben történő előadásmód, amely szinte szemünk elé varázsolja az aktuális karakter ténykedését. A gyilkosságokban nincs indokolatlan és öncélú – skandináv krimikben sajnos gyakori! ‒ kegyetlenség, szövevényes az egész mese, mégsem túlgondolt. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogyha Seeck a harmadik könyvére ilyet tudott rittyenteni, milyen lehet majd a következő? Elvileg decemberben jelenik meg Finnországban...
A kiadás olyan, amilyen lenni szokott az Animus skandináv krimijei esetében, a véres puzzle a borítón szerintem kifejezetten, kiemelkedően jó.
Horváth Gábor
Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.