Az értékelések rendszerint olyanoktól íródtak, akik Seeck sorozatának két korábbi regényét is olvasták – velem ellentétben –, és megállapították, hogy a finn szerző óriásit fejlődött részről részre. Ami leginkább meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom, az volt, hogy nagyon virtuóz befejezésről számoltak ba, azt meg csípem. Így hát belevágtam.

A legérdekesebb, hogy Seeck kötete igencsak sokban hasonlít az engem nem túlságosan meggyőző Adler-Olsen kötetre. Többek között itt is csapatmunka hozza meg a nyomozás gyümölcsét, tele van magánéleti és a sorozat korábbi részeiből örökölt mellékszálakkal a sztori, a főeset alapja a régmúltban gyökerezik, és még a koronavírus is felbukkan benne. A két kötet olvasói értékelése is hasonló, nekem a Harag mégis sokkal jobban tetszett. Morfondíroztam is rajta, hogy vajon miért? Talán mert szimpatikusabb főszereplő, ötletesebb a nyomozás, és mert rendesen össze van rakva a befejezés, minden bonyolultsága ellenére.

Itt sokkal inkább van főszereplőnk, akivel azonosulhatunk, bár mások is feltűnnek a detektívesdi során. A meglepetés, hogy nem Seeck sorozatának címszereplője, Jessica Niemi a főalak a nyomozás oltárán, hanem egykori segédje, Jusuf Pebble. Jusuf komoly terhet kap a vállára élete első főnyomozói munkája során, miközben a magánélete romokban hever. Finnország egyik első számú iparmágnásának meggyilkolása a megoldandó feladat, és nem bizonyul egyszerűnek a tettes elfogása. A harag, csalódás és el nem múló fájdalom pusztító kombinációja olyan gyújtós, amitől még egy olyan rideg város is lángra kap, mint Helsinki.

A szokásos skandináv elemek most sem hiányoznak: borongós hangulat, tél, hóesés és gondokkal terhelt alakok. Igen, jó skandináv szokás szerint a szereplők szinte mind pszichiátriai esetek, néha sokkal inkább, mint a bűnözök... A regény felépítése kiváló, a megtévesztő elemek tényleg megtévesztőek, folyamatosan elbizonytalanodunk, hogy ki az elkövető, illetve az agy a gyilkosságok mögött, márpedig ez a jó krimik egyik legfőbb ismérve.

Mi nem tetszett (mármint főszereplőnk, Jusuf zenei ízlését nem számítva)? Nincs túl sok ilyen. Például az angolul a regényben hagyott elemek. Értem én, hogy Huotari Olga finnből fordította a regényt, és az eredetiben bizonyára szintén angolul vannak ezek a részek, de nem látom be, mit tesz a regényhez, hogy 20-30 oldalanként kapunk egy-egy „Fair enough”-ot vagy „What’s up?”-ot. Ez nem nyomozókra, hanem inkább egymás közt menőzni próbáló tizenévesekre jellemző. Nem tetszett Jessica Niemi mellékszála, aminek legfőbb oka bizonyára az, hogy nem olvastam az előzményeket. De úgy általában véve is a sorozatnak nevet adó csaj kifejezetten idegesített. Ha valaki megérdemli a gumiszobát, akkor az ő. Kábé ennyi mindösszesen.

Ám a regény mindezek mellett valóban jó. A most olvasott trióból nálam a legjobb. Sodró, lendületes, egy pillanatra sem ül le, alapvetően logikus, a gyilkosságok mozgatórugói rendben vannak. Seeck pedig a regény végét megbolondítja egy egészen üdítően bonyolult, ugyanakkor az eseményekből mégis logikusan következő lezárással, amely utólag visszatekintve az első mondatoktól kezdve fel van építve. A lendületességhez hozzájárul a jelen időben történő előadásmód, amely szinte szemünk elé varázsolja az aktuális karakter ténykedését. A gyilkosságokban nincs indokolatlan és öncélú – skandináv krimikben sajnos gyakori! ‒ kegyetlenség, szövevényes az egész mese, mégsem túlgondolt. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogyha Seeck a harmadik könyvére ilyet tudott rittyenteni, milyen lehet majd a következő? Elvileg decemberben jelenik meg Finnországban...

A kiadás olyan, amilyen lenni szokott az Animus skandináv krimijei esetében, a véres puzzle a borítón szerintem kifejezetten, kiemelkedően jó.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.