„Van, akit lelőnek. Van, akit megfojtanak. Van, akivel méreg végez. Jessica Winslow FBI-ügynök is birtokosa egy ilyen halált hozó küldeménynek. Meggyőződése, hogy egy őrült terve áll mögötte. Valaki elkezdte véghez vinni Agatha Christie híres művének, a Tíz kicsi négernek bámulatosan agyafúrt gyilkosságait. Ám az áldozatok nem bűnözők. Akkor vajon mi a közös bennük? Mert az már biztos: akinek a neve ott a listán, azt valaki halálra jelölte. Ezért az FBI-ügynök nekilát az ördögi kirakós játszmának, mielőtt még őt is elkapja a gyilkos.”

Az ilyen fülszüveg éppen a magamfajta Agatha Christie-rajongó fejének elcsavargatására való, és e funkcióját kétségtelenül betöltötte ez a pár sor. Más kérdés, hogy elolvasva a könyvet megállapíthatom, a fentiekből elég kevés állítás állja meg a helyét. A híres színész voltaképpen nem is híres, a „megfojtás” ténylegesen vízbe fojtás, „J ügynök” a fenti mondatok ellenére nem a regény főhőse, a Tíz kicsi négerhez meg nem sok köze van az ominózus bűnügyi regénynek. Nem csoda, ha meglehetősen ellenséges vélemények is sorjáznak Peter Swanson kötetének értékelésénél. Ugyanakkor a regény messze nem olyan pocsék, mint azt mondjuk a moly.hu-n az olvasók által adott 73%-os átlag sugallja. Persze az nyilvánvaló, hogy egy listán sem nagyon szerepelhet Christie remekével, mindazonáltal vannak erényei. Egyáltalán nem unalmas, fenntartja a figyelmet, nagyon könnyen és gyorsan olvasható, és ha az elvárások nem a csillagos egekből indulnak meg lefelé, akkor az ember nem fogja nagyon megbánni, hogy rászánt másfél délutánt.

A kötet valóban klasszikus christie-i elemmel nyit, egy versikével, amelynek azonban semmi köze nincs a gyilkosságokhoz, majd egy-egy mondatban le is írják számunkra a gyilkos listáján szereplő 9 halálraítéltet, akiknek a kötet során el kell fogyniuk amolyan tíz kicsi négerként. Ez teljesen rendben van, és aki olvasta a Tíz kicsi négert, azt is sejti, hogy a kilenc név között ott lappang a gyilkos. A sztori a „régi bűnöknek hosszú az árnyéka” Agatha Christie-féle bölcseleten alapul, így a múlt a kulcs a jelen történéseinek kapujához.

A karakterek változatosak, van köztük utálatos és szeretni való egyaránt, bár sem jellemüknek, sem hátterüknek nincs komoly jelentősége. Swanson nagyon jól alakította ki az áldozati csoportot abban az értelemben, hogy esetlegesek, sokfélék, még arra is figyelt, hogy a véletlen (nem mindenki kapja meg időben a levelet a listával), illetve az emberi hülyeség is nehezítse a – regényben nem igazán létező – rendőrségi munkát. Ellenben bőven elég lett volna 9 nézőpontból megírni a könyvet, de Swanson még egy-két plusz szereplőt is beletoldott, akiknek jelentősége gyakorlatilag nincs, ellenben elméletileg sincs. Ettől szétfeslik a szöveg szövete, és nem mindig követhető, ki kicsoda, főleg eleinte, mikor még csak ismerkedünk a szereplőkkel / áldozatokkal. Egyébként sem tudunk elmélyedni a karakterek lelki világában, mivel addigra már vége is a dalnak a legtöbbnél. Amire A.C. képes (kevéssel felvázolni egy-egy élettel teli alakot), arra Swanson nem.

A nyomok és hamis nyomok beépítése a regénybe kifejezetten gyenge, képtelenség lenne kitalálni, ki a gyilkos, ha a rengeteg Tíz kicsi néger utalásból nem jöttem volna rá, melyik irányba kell figyelnem. Aki olvasta a Christie-klasszikust, komoly előnyben van, pláne, ha emlékszik a regény felépítésére. Én a krimi negyedénél megtippeltem Swanson gyilkosának kilétét, és nem lőttem mellé (ahogy az sem a kötet lapjain). Nagyon mégsem tudtam haragudni a regényre, könnyed olvasmány, amely kikapcsolódásként teljesen megfelelő. Csak ne várjunk egy Agatha Christie-minőséget és töménységet, pláne csavart a végén.

Hogy mégis miért csalódás sokaknak a könyv? Legfőbb oka alighanem a nagy elvárás. Aki Agatha Christie-t emlegeti a borítón és a kötetében, az számoljon a bukás rizikójának növekedésével és a kritikákkal. Ha egy könyvön megjelenik a krimikirálynő neve, akkor az átugrandó rúd igencsak magas lesz. A regény gyengesége emellett a logikai erőltetettsége és a botrányosan ostoba végszó. Az áldozatok közti kapocs megtalálása a rejtély maga, és a végeredmény rendkívül gyenge és kiábrándító magyarázattal szolgál a gyilkosságsorozathoz. Egyszerűen nem hihető, hogy ilyen motivációból, ebben a formában, ezeket az embereket így gyilkolja le valaki. A legvége a történetnek (amit egy extra fejezetecskében kapunk) meg egyenesen indokolatlan, értelmetlen, és nemhogy nem ad a történethez, de elvesz belőle. Olyan fordulatot kapunk, amit az olvasó nem igényel, logikailag ostobaság és tökéletesen fölösleges. Pedig a gyilkosság megoldása sem volt éppen briliáns... Emellett elvarratlan szálakkal és befejezetlen gondolatmenetekkel terhelten csukjuk be a kötetet, holott elvileg nem is sorozatról van szó. Ja, egyébként igazi nyomozónk nincs is a történetben, ami szintén a csalódást keltő elemek számát növeli. A listán szereplő FBI-ügynöktől ugyanis – spoiler! ‒ hamar fájdalommentes búcsút veszünk, míg az első gyilkosságot nyomozgató helyi rendőr annyira érdekes, mint egy üveg bubimentes ásványvíz megfigyelése éjszaka, lámpa nélkül.

A kötet kiadása a célnak teljesen megfelel, bár a borító elég vékony, de legalább a kötés nem akar szétesni. A magyar szöveg teljesen jó, nyomtatási és tördelési hibákra nem figyeltem fel. A borító figyelemfelkeltő és ötletes a levéllel. Ja: azt remélem (nem csináltam szúrópróbaszerű ellenőrzést), hogy a címnél jobban ültették át magyarra a törzsszöveget...

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.