Köszöntés

A dolgos életút momentumait finom humorral fűszerezve Antaliné Hujter Szilvia, a Helyismereti Osztály vezetője idézte fel köszöntőjében: „Nekem 40 éve kollégám a könyvtárban, de tudjuk, hogy ugyanakkor helytörténész, történész, jogtörténész, könyvtörténész, művelődéstörténész, sajtótörténész, könyvmuzeológus, vallási néprajzkutató, könyv- és folyóirat-szerkesztő, lektor, idegenvezető, konferencia-előadó, egyetemi oktató, író–olvasó találkozók moderátora, ezzel együtt két lábon járó, ill. két keréken guruló helytörténeti lexikon. Egy biztos, Győrrel kapcsolatban nincs olyan téma, amiről ne tudna órákig beszélni, mondanivalóját megtűzdelve pontos hivatkozásokkal, évszámokkal, statisztikai adatokkal, újonnan előkerült információkkal, régi teóriák cáfolatával. Nem véletlenül nagyon sok kutatónak – legyen az pályázatíró, egyetemi hallgató vagy helytörténész – adott az évek során módszertani segítséget.”

Józsi nyugdíjba vonulása jó apropó volt, hogy egy hűvös kora nyári napon – a Muzeális gyűjteménynek otthont adó szobában, amely korábban igazgatói irodája is volt – leüljünk, felidézzük a tartalmas életpálya emlékképeit, fordulatait. Az alábbiakban a vele készült beszélgetésem olvasható, az írás végén található képgalériában pedig a köszöntő fényképválogatása. Remélem, hogy mire a Kedves Olvasó mindezek végére ér, az általam választott cím nemcsak bizonyítást, hanem megvilágítást nyer, és tartalmilag is gazdagodik, mert be kell látnunk, a felhalmozott tudás csak akkor ér valami, ha van, aki meglátja benne az értéket, és van, akinek mindezt továbbadhatja.

A pálya íve

Több oldalról „belekóstoltál a szakmába”, szinte szó szerint a pincétől a padlásig, pontosabban a legfelső emeletig végigjártad a könyvtári ranglétrát, mindenfajta könyvtáros munkafolyamatról szereztél tapasztalatokat. Hogyan talált meg ez a hivatás?

Érettségi után felvételiztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–latin nyelv szakára, ahol sikeres felvételi vizsgám ellenére helyhiány miatt elutasítottak. Éltem a fellebbezés lehetőségével; szeptember 3-án kaptam meg az újabb elutasító választ, amikor a felvételt nyertek már be is vonultak a 11 hónapos sorkatonai szolgálatra… Megpróbáltam a lakóhelyemhez közel munkát találni: ez Mosonmagyaróváron nem sikerült, de kaptam egy hírt, hogy a győri megyei könyvtárból éppen bevittek valakit katonának. Így kerültem az akkor Lenin út (ma újra Baross Gábor út) 4. szám alatti épületbe. Állománykezelőként kezdtem a pályát; ez nekem komoly kihívás volt akkor, hiszen addig leginkább a legfeljebb háromezer kötetes kimlei könyvtárba jártam, illetve a győri bencés gimnázium iskolai könyvtárába – itt pedig közel 150 ezer könyv és több tízezer bekötött folyóirat között kellett eligazodni. A hatalmas gyűjtemény ugyanakkor kincsesbánya volt számomra. Egyre jobban megismertem, apránként felfedeztem például a helyismereti gyűjteményt, ahol többek között falum múltjáról is találtam értékes adatokat. Minden szempontból nagy élmény volt.

Hogyan folytatódott a pályád? Melyik időszakot hogyan élted meg?

Három és fél évig tartott az állománykezelőség. 1980 áprilisában, amikor már harmadéves történelem–könyvtár szakos egyetemista voltam levelező tagozaton, hivatott Pernesz Gyula igazgató úr, hogy a módszertani osztályon üresedés van. Így egyik napról a másikra átkerültem egy számomra új osztályra, ahol az akkori Győri járás könyvtárait – szám szerint negyvenkettőt – kellett instruálnom. Ez újabb kihívást jelentett, hiszen meg kellett ismernem egy új földrajzi területet, az ottani könyvtári helyzetet, könyvtárosokat, fenntartókat, velük kellett együttműködni. Amikorra beledolgoztam volna magam, elvittek sorkatonai szolgálatra… Mire leszereltem, megkezdődött az akkortájt még újdonságnak számító ellátórendszer megszervezése, újabb kihívásokat gördítve elém. 1984-ben, a diploma megszerzése után úgy döntöttek a főnökeim, hogy nagyobb szükség lenne rám szaktájékoztatóként – átkerültem az olvasószolgálathoz majdnem egy évtizedre. Egyik tájékoztatási területem a történelem lett, ez nagyon is kedvemre volt – de mellé megkaptam a természettudományokat, valamint a műszaki és alkalmazott tudományokat is. Ez utóbbiak eléggé távol álltak tőlem, de idővel viszonylag jól beledolgoztam magam, és sokat tanultam ezen a téren is.

A pályád során több végzettséget szereztél, eljutottál a doktori címig. Mindig szívesen képezted magad?

1992-ben hirdettek egy könyvtörténész–könyvmuzeológus posztgraduális, négy féléves képzést, melyet elvégezve 1994-ben régi könyves specialista lettem. Tuba László igazgató úr az akkor nyugdíjba vonuló dr. Haraszti Erika Ágnes helyére hívott, így speciális végzettségemet, valamint a latin és német nyelvtudásomat is kamatoztathattam. Egy olyan évtized következett, ami a régi könyvekről, valamint tudományos jellegű munkákról, könyvek szerkesztéséről szólt. Az egyetemi doktori címet korábban szereztem, 1989-ben. Akkortájt még a fokozatok szerzésében három szint volt, de a rendszer időközben megváltozott – így amikor beadtam volna jelentkezésemet a kandidátusira, jött a PhD. Ezt 1999-ben kezdtem el, 2009-ben védtem meg. Hogy lesz-e „nagydoktori”? Az egy komoly kihívás, komoly feltételekkel. Majd meglátjuk, mi fér bele.

Fontosnak tartom kiemelni régi könyves korszakod egyik jelentős produktumát, a megyei sajtóbibliográfiát. A szakmabeliek elismeréssel emlegetik, bátran támaszkodnak rá, haszonnal forgatják a napi gyakorlatban, és sokan a „félelmetesen precíz” minősítéssel illetik. Kérlek, mesélj erről! Hogyan érdemelte ki ezt a jelzőt?

Az 1950-es években indult egy „mozgalom”, azzal a céllal, hogy minden megye – és a főváros is – tárja fel az időszaki sajtótermését, készítse el saját területén a sajtóbibliográfiát; így ez együtt „országos lefedettséget” jelentett volna. 1993-ban dr. Gerő Gyula, aki nagy „motorja” volt a magyar könyvtártörténet kutatásának (nemrégiben távozott közülünk 98. életévében) felhívta akkor kinevezett főnökömet, gratulált neki, majd hozzátette: „Ugye nem telik le úgy a ciklusod, hogy a sajtóbibliográfia nem készül el, mert már csak Ti vagytok adósak…” A feladatot Tuba László igazgató úrtól én kaptam meg, és ez hat-hét esztendőre lekötött. Végül 2001-re készült el a könyv (Győr-Moson-Sopron megye időszaki sajtójának bibliográfiája 1779–1995), amely a szakmabelieknek és a kutatóknak egyaránt fontos kézikönyv lett.

2003. március elsejétől újabb váltás következett az életedben, a megyei könyvtár igazgatói székébe kerültél. Hogyan írnád le röviden ezt az újabb évtizedet a pályádon?

Két cikluson keresztül, 2012. december 31-ig igazgattam a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárat. Nem volt könnyű időszak, alaposabb bemutatása egy újabb beszélgetést kívánna. Itt és most röviden annyit: nehéz körülmények között, sok változás közepette dolgoztunk. Az EU-s csatlakozással megnyíltak pályázati lehetőségek: a TIOP, a TÁMOP vagy a HUSK (magyar–szlovák határon átnyúló), amelyek komoly kihívásokat, sok munkát, ugyanakkor fejlesztési lehetőségeket jelentettek. Igyekeztünk lépést tartani az informatika rohamos fejlődésével; talán a városi könyvtárakkal való együttműködés terén – azonos integrált könyvtári szoftver használata – értük el a legkomolyabb eredményeket. A megyei-egyetemi könyvtár koncepciója újra előkerült akkortájt, ezzel kapcsolatosan is akadt teendőnk bőven, miként a könyvtárbusz-projekttel is – hogy csak kettőt említsek a meg nem valósult tervek közül. Realizálódott viszont sok más: szép emlékként őrizhetjük például a Kisalföld című megyei napilappal közösen szervezett „Olvasni jó!” vetélkedőinket, melyek a 10-14 éves fiatalok ezreit mozgatták meg, de társrendezői voltunk több rangos konferenciának – így egy MKE Vándorgyűlésnek – is. Mindez nem valósulhatott volna meg a hozzáértő és lelkes „csapat” nélkül!

A kollégák elismerései

Nem könnyű egy életpályát röviden bemutatni, ezért megkértem azokat a kollégáidat, akik régóta ismernek, dolgoztak veled együtt, segítsenek a jellemzésedben. Elmondom neked, mi mindent emeltek ki rólad; arra kérlek, hogy néhány gondolattal reagálj ezekre!

„Rendkívüli munkabírású, aszkétikus türelemmel dolgoz fel iszonyatos mennyiségű adatot. Elképesztően precíz! A sajtóbibliográfia minden egyes adatát leellenőrizte, sőt gépre is vitte.”

Ez utóbbi igaz. Másfél millió leütésnyi anyagot vittem gépre, és én is tördeltem. Féltem, ha egy nyomdász belenyúl, szétesik az egész, mert egy nem szakmabeli nem feltétlenül érti a sok adat közötti összefüggéseket. Így maradt a Magad uram, ha szolgád nincs! A sablonját is magam alkottam meg, magam végeztem a teljes adatbevitelt, és már postscript alakban vittem a nyomdába, nekik szinte már csak nyomni kellett. (No persze, bekötni sem volt egyszerű… 912 oldalas!) A sajtóbibliográfia 1242 darab időszaki kiadvány adatait tartalmazza, ez hatalmas mennyiségű adat. Elkészítése – amit az 1960-as évek elején kapott meg feladatként a megyei könyvtár – hosszú ideig tartott. A Helyismereti Csoport akkori vezetője, a kiváló bibliográfus Jászberényi Ferencné irányításával működő kutatócsoportban voltak soproni, mosonmagyaróvári és budapesti kollégák is, mivel nagyon sok kiadvány csak ott volt elérhető. Magam két nagy dobozban mintegy 40 kilogrammnyi cédulát örököltem meg (kb. 600 tétel anyaga), de nem tudtam pontosan, hogy meddig jutottak el, mivel közben néhányan már nyugdíjba mentek, mások pedig már nem is éltek, amikor a feladatot megkaptam. Másrészt a lezárást eredetileg 1975-re tervezték, a kötet megjelenését pedig a 70-es évek végére – akkor viszont már 1994-et írtunk, tehát eltelt közben újabb húsz év… A zárást ezért „ki kellett tolnunk” 1995-re, újabb két évtized termésének átnézését bevállalva. Szerencsére sikerült bevonnunk lektorként az OSZK kiváló hírlaptárosát, Kocsy Lászlónét, aki – messze túl vállalt feladatán – még azt is megtette, ha csak náluk volt meg egy kiadvány, „leszaladt” a raktárba, és ellenőrizte az adatokat. Ezért azt nem mondhatom, hogy minden egyes adatot személyesen ellenőriztem, de tény, hogy aminek lehetett, annak igyekeztem utánanézni. Komoly csapatmunka volt ez, mintegy húsz gyűjteményben kutattunk.

„Legendás lektor, aki után nem marad még egy vesszőhiba sem.”

Olyan ember szerintem nincs, aki után ne találnának hibát, utánam is fognak, de törekszem arra, hogy minél kevesebbet. Ha valaki megtisztel azzal, hogy felkér, nézzem át az írását, azt komolyan veszem, és jobbító szándékkal elmondom véleményemet – a szerzőn múlik, mennyit fogad el tanácsaimból. Már jó pár könyvet bíztak rám, van a lektorálásban némi gyakorlatom, miként a korrektúrázásban is. Azt mondhatom, egy idő után „rááll az ember szeme”.
1986-tól szerkesztőbizottsági tagja voltam a Kisalföldi Könyvtárosnak, 1992-től 28 esztendőn át egyik szerkesztője a Műhely című kulturális folyóiratnak, ahol évente hat lapszámot adtunk ki, és 1993 óta részt veszek a Győri Tanulmányok szerkesztésében is, ahol legalább harminc kötetet jelentettünk meg. A könyvtárban szerkesztője voltam az 1998-ban megjelent jubileumi évkönyvnek, ami egy kicsit történeti visszatekintés is volt a centenárium kapcsán. 2009-ben is megjelentettünk egy évkönyvet, és közben olyan kiadványokat is, mint például a Ki kicsoda Győr-Moson-Sopron megye helyismereti kutatásában? Lektorként, felelős kiadóként én voltam az utolsó korrektor, sok tízezer oldal van mögöttem.

„Félelmetes a memóriája, egy élő lexikon.”

Talán szakmai ártalom, bár némileg adottság is. Az internet előtti világban egynapos kotorászást spórolhatott meg az, akinek jó volt a memóriája.

„Remekül számol fejben.”

Egyrészt jó matektanáraim voltak, másrészt az én generációm még másként tanult. Nemcsak azért, mert nem volt annyi technikai eszköz, hanem mert másként szocializálódtunk. Ha édesanyám elküldött a boltba, ki kellett tudnom számolni, mire futja a pénzemből. Határmentiként pedig azt is hamar megtanultuk, hogyan váltják a forintot schillingre vagy koronára. Ezeket a mindennapi élet hozta magával. Egykori gimnáziumi matematikatanárom egyébként szerette volna, hogy matematikus legyek, szerinte úgy többre vihettem volna. Mindenesetre jó barátságban vagyok a számokkal.

„Precíz a kutatásban is, remekül szintetizálja az összegyűjtött adatokat.”

1980 óta foglalkozom kora újkori végrendeletekkel. Úgy vélem, ez egy olyan forrástípus, mely kincsesbánya annak, aki észreveszi benne az értéket, felismeri az összefüggéseket és képes azokat kontextusba helyezni. Hogy mi minden olvasható ki egy végrendeletből, arra nehéz röviden válaszolni, az egyetemen a joghallgatóknak egy féléves tárgy keretében próbálom meg ezt elmondani. Tulajdonképpen a mindennapi élet tükrei. Az anyagi kultúra kutatója számára képet adnak a tárgyi környezetről, a testáló társadalmi helyzetéről, családi körülményeiről. A lakáskultúrára ugyanúgy találunk bennük adatokat, mint például a régi viseletekre, vagy éppen a gazdálkodás eszközeire. A jogtörténet kutatóját az öröklési rend érdekelheti: mennyire érvényesül a tételes jog, mennyire a helyi jogszokások. Sok nézőpontból lehet vizsgálni, több tudományág talál bennük értékes adatokat.
Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, nagyon kevesen figyeltek még e forrástípusra, talán éppen azért, mert rengeteg bennük az adat, és azokkal valamit kezdeni kell. Összesítésükhöz akkor még nem volt más, mint a kockás papír, a számoszlopok, a színes ceruzák és az emberi memória. Amikor megjelentek az Excel-táblázatok és a különböző adatbázis-építési lehetőségek, a kutatásban is forradalmi változások következtek be, hiszen az adatok feltöltése után szinte végtelen számú lekérdezés vált lehetségessé. Egy végrendelet önmagában is értékes lehet, főként, ha egy „jeles ember” készítette; magam azonban inkább nagyobb tömegű forrást szeretek vizsgálni, kvantitatív módszerekkel – ehhez valóban „jól jön”, hogy szeretem a matematikát. A vizsgálódást így ki lehet terjeszteni, össze lehet vetni különböző tájegységek végrendelkezési gyakorlatát, vagy éppen különböző társadalmi csoportokét, de lehet vizsgálni időbeli változásokat is. Egy idő után aztán az ember eljut az összegzésig, számomra ez lett a Győr lakóinak mindennapi élete a 17. században című kötet.

„Szívesen segít másoknak, szívesen tart előadásokat.”

Az előbbi talán szerkesztői, lektori feladataimnak, valamint tájékoztató könyvtárosi múltamnak is köszönhető. Másrészt magam is mindig tanulok mások kérdéseiből, tanulunk egymástól. A modern technikának köszönhetően már rengeteg anyag elérhető az interneten, ezért kapok kérdéseket Németországból, Olaszországból, valamint távolabbi helyekről is.
Ha hívnak, valóban szívesen tartok előadásokat, akár községi könyvtárakban, akár tudományos konferenciákon. Történészektől, jogtörténészektől, néprajzkutatóktól egyaránt rendszeresen kapok ilyen irányú felkéréseket. Sokan a végrendeletekkel kapcsolnak össze, előfordult már, hogy valaki Budán rám köszönt, és megkérdezte, „Hogy vannak a győri végrendeletek?” Az egyetemen megbízott előadóként tartok fakultációt kora újkori végrendeletekről közel negyed százada. De „beleástam” magam jó néhány más témába is, főként a könyv-, könyvtár-, sajtó-, illetve nyomdászattörténet területén.

„Széles körű kapcsolatokkal rendelkezik.”

Kapcsolatok építésére főként 1990 után nyílt lehetőségem, határon kívül és belül egyaránt. Az utóbbiakat segíti, hogy több tudományos egyesületnek vagyok aktív tagja, így – a könyvtáros szakmai szervezetek mellett – például a Magyar Néprajzi Társaságnak, valamint a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesületnek is; az éves konferenciák és egyéb rendezvények pedig kiváló alkalmat jelentenek kapcsolatok építésére. A határokon túl főként Szlovákiában, valamint Erdélyben vannak szakmai kapcsolataim, de – kihasználva a technika adta lehetőségeket – más országokból is vannak olyan kutatótársaim, akikkel kölcsönösen tudjuk segíteni egymás munkáját.

Tervek, díjak, miegymás…

Mi lettél volna, ha akkor sikerül elvégezned a latin szakot, és a könyvtárba nem dolgozóként jártál volna? Egyetemi tanár? Vagy valami más? Esetleg matematikus?

Történészként megtanultam, hogy a kutató azzal foglalkozik, ami megtörtént, és nem azzal, hogy mi lett volna, ha… Nyilván van, amiről lemaradtam, de jöttek más lehetőségek. Tanár, kutató, könyvtáros? Mindegy, mert szeretem, amit csináltam, amit csinálok.

Szándékomban állt megkérdezni, milyen terveid vannak a nyugdíjas évekre, de azt hiszem, felesleges, nem gondolod?

Nem akarok úgy járni, mint a kiváló népzenekutató, dr. Barsi Ernő tanár úr, akitől – talán a 75. születésnapja alkalmából – életút interjút kértünk. Erre a kérdésre annyi mindent felsorolt, hogy megvalósításukhoz egy másik élet sem lett volna elég, így végül az interjú címe ez lett: „Háromszáz évre való tervem van”. Tény, hogy nem unatkozom, vannak terveim bőven.
Jelenleg a Győr városmonográfia sorozatszerkesztője vagyok. Ez egy ötkötetesre tervezett vállalkozás, a másodiknál tartunk, amit magam szerkesztek. Vannak folyamatban lévő kutatásaim, a végrendeletekkel kapcsolatban is akadnak még fel nem dolgozott résztémák, illetve többen remélik, hogy valami összegzésféle is születik majd ebből. Ez azért lenne izgalmas, mert az utóbbi három-négy évtizedben komoly tudományos eredmények születtek e téren. Könyv-, könyvtár-, sajtó- és nyomdászattörténeti témákban is van számos résztanulmányom, ideje lenne már az összegzésnek. Neki kellene állnom az évtizedek során összegyűlt „mázsányi” céduláim feldolgozásának… Közben mindig érkeznek újabb felkérések; tavaly például egy nagyobb összegző tanulmányt kértek tőlem a hazai végrendelet-kutatás utóbbi évtizedeinek eredményeiről, mely egy rangos néprajzi szakfolyóiratban, angolul jelent meg.

Menet közben számos díjjal ismerték el a munkádat. 2002-ben Az Év Fiatal Kutatója, 2003-ban Győr-Moson-Sopron Megye Szolgálatáért Díj Kulturális Tagozat, 2004-ben Kimle Község Díszpolgára, 2014-ben Dr. Kovács Pál-díj. Mit jelentenek számodra ezek a díjak?

Minden elismerés fontos, de nyilván mindegyik mást jelent. Amikor Az Év Fiatal Kutatója lettem, amit évente egy-egy, 45 év alatti kutató kaphatott meg három kategóriában az MTA Veszprémi Területi Bizottságától, jóleső érzés volt, hogy értékelték addigi kutatásaimat. A díszpolgári cím szülőfalum elismerésének jele. Mindegyik fontos, és motivál a folytatásra, hogy valami hasznos dolgot csináljak.

A díszpolgári cím is kutatómunkádnak köszönhető. Mitől vált érdekessé Kimle története, azon túl, hogy a szülőfalud?

Bár Kimle múltjának számos szeletét sikerült már feltárnom, a helytörténeti kutatást soha nem lehet befejezni, mert mindig talál az ember újabb forrásokat. Kimle múltja egy kincsesbánya, már csak az itt évszázadok óta együtt élő három nemzetiség miatt is. A horvát közösség immár lassan félezer éve él itt nyelvszigetként, sok archaikus szokást megőrizve. A németek Mária Terézia uralkodása idejében kerültek Magyarkimlére; sajnos az őket sújtó, második világháború utáni kitelepítés hosszabb időre szinte megszüntette közösségi életüket. Az 1990-es évek végén alakulhatott újjá énekkaruk, így ma már horvát, német és magyar felnőtt énekkar, horvát tánccsoport, valamint harmonikások, tamburások színesítik rendezvényeinket – helyi közreműködőkkel.
Az elmúlt évszázadokban számos kiváló ember élt településeinken, akik megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. A magyarkimlei születésű Kadocsa Gyula például entomológusként kapott Kossuth-díjat. Mate Meršić Miloradić, akit a nyugat-magyarországi horvátok legnagyobb költőjének tartanak – egyébként kiváló matematikus és filozófus – 49 évig volt Horvátkimle plébánosa, sírját sokan felkeresik Burgenlandból, valamint Horvátországból is. Gladich Pál magyarkimlei plébános az 1910-es években nyomdát alapított a faluban, ahol magyar, latin, horvát és német nyelvű kiadványokat jelentetett meg – az utóbbiakat rangos német bibliográfiák is számon tartják. Korábban szinte senki nem foglalkozott értékes munkásságukkal. De izgalmas a település néprajza, miként névanyaga is. A magyarkimlei templom legrégebbi részei a 13. századból maradtak fenn, így a művészettörténészek számára sem érdektelen szülőfalum. Nagy öröm számomra, hogy kikerült már közösségünkből művészettörténész, néprajzkutató – történész pedig legalább fél tucatnyi, így ma már többen foglalkozhatunk Kimle múltjának és értékeinek kutatásával. Miként az is, hogy a tudományos kutatás is felfigyelt már ezekre, így „kívülről” – például a Bölcsészettudományi Kutatóközponttól – is kapunk kutatásainkhoz segítséget.

Hogyan regenerálódsz? Belefér a tennivalók sorába valamilyen hobbi?

A kerékpározás mindenképpen. Városon belül mindenhová azzal járok, ha egyedül indulok haza Kimlére, akkor is ezt választom – kihasználva a szigetközi bringautat. Előfordul, hogy tudományos konferenciára is kerékpárral megyek, így tekertem már például Veszprémbe, Sümegre vagy éppen Kőszegre is. Sokan erről ismernek meg. Kifejezetten kikapcsolódásként rendszeresen megkerüljük családommal a Balatont. Korábban fociztam és futottam is, mára csak a kerékpár maradt. Hobbimnak tekintem a zenehallgatást, valamint az olvasást is.

Mit olvasol szívesen? Van olyan műfaj, korszak, ami különösen kedves?

Szerkesztőként elsősorban kortárs szerzőket kellett olvasnom, de érdekel a korábbi korok irodalma is. Néha az aktuális munka határozza meg az olvasmányok kiválasztását: hogy a 17. századi győri végrendelkezők lelki világát, gondolkodásmódját jobban megértsem, szívesen olvasom például Lépes Bálint püspök vagy Nyéki Vörös Mátyás kanonok, egykoron Győrött élt szerzők műveit, akikkel „végrendelkezőim” személyesen is találkozhattak, hallgathatták vasárnapi prédikációikat. Ha felkérnek, hogy legyek a moderátora egy kötetbemutatónak, úgy igyekszem a szerző alkotásait alaposabban megismerni, a művek mellett a kritikákat, valamint az alkotóval készült interjúkat is átnézni. Czigány György mondta egyszer viccesen, hogy szerinte már jobban ismerem a műveit, mint ő maga, annyiszor kerültünk együtt pódiumra. (Valóban bemutattam már vagy húsz könyvét.) De befolyásolják olvasmányaim kiválasztását az évfordulók is: idén például több Petőfit olvasok – tavaly Gárdonyi Gézából jutott több…

Zárásképpen ismét a köszöntő soraiból idézek: „Azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek munkájuk egyben a hobbijuk is, nem véletlen, hogy a nyugdíjba vonulása után is folytatja a félbemaradt feladatok elvégzését, valamint egyéni kutatásait, továbbra is előadásokat tart hallgatóknak az egyetemen, ahogy tudományos konferenciákon is. Nyugdíjasként a Helyismereti Osztályon kapott íróasztalt – ez volt az egyetlen osztály, ahol paradox módon az előző évtizedek során soha nem dolgozott. Átnyúló megbízásai remélhetően kitartanak még pár évig, reméljük, az 50. könyvtárosi jubileumát is itt fogja ünnepelni. A kollégák és betévedő kutatók bizonyára megtalálják őt a jövőben is kérdéseikkel – egy biztos, dolga végezetlenül nem távozik senki.”

Kedves Józsi!
Kívánjuk, hogy nyugdíjas éveidben még több idő jusson a kedvenc kutatásaidra, több a pihenésre és a hobbira, nem utolsósorban a kerékpározásra! Társuljon ehhez jó egészség, kiváló eredmények és sok örömteli pillanat!

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs, Szabó Béla

Fotógaléria: Dr. Horváth József köszöntése

Szabó Béla fotói

33 kép