Darvasi László, aki az esszét kivéve szinte minden műfajban letette a névjegyét, szeretné visszaadni a novella respektjét, mert úgy látja, régóta mostoha gyereke a magyar irodalomnak. Ezért is fontos az az elismerés, ami Az év légiutas-kísérőjét övezi: 2023-ban megkapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Grecsó Krisztián laudációjából idézett Pálfalvi-Pottyondy Nóra a beszélgetés felütéseként: „Az Artisjus-nagydíjas kötet nemcsak mutatja a ma magyar valóságát, de szagolja, érzi, öleli és érti is. A novellákat mesterdaraboknak nevezi a könyv kiadója, és a kiadás évében hatvanéves szerző valóban semmit sem bízott a véletlenre. Nincs olyan elem, mondat, szó, névelő, aminek ne lenne jelentése vagy jelentősége később. Az év légiutas-kísérője dermesztően nagy próza, a mindenkori magyar novellatermésben is alapvetés, és kijelöli szerzője helyét a kortárs magyar irodalom élvonalában.”

A „dermesztő” többértelmű jelző. Utalhat a novellák tökéletes kicsiszoltságára, de akár nyomasztó, időnként krimibe hajló hangulatára is. Darvasi sötét tónusú írásai a múlttal való kapcsolat, az emlékezet és a halál témáját járják körül. A titokzatosság már ismerős jellegzetesség, ami ebben a könyvben is fontos eleme a történetek szövésének. „Dermesztő” lehet az a hűvös távolságtartás, ahogyan az író időnként viszonyul szereplőihez. Nem törekszik arra, hogy megértsük tetteik mozgatórugóit, nem akarja, hogy személyes ismerőssé váljanak. Csak kíséri őket, és feljegyzi a „látottakat”, időnként kíméletlenül magára hagyva a súlyos titkokkal terhelt figurákat. Ezzel az olvasó kezét is elengedi, hogy mindenki maga boldoguljon a mások és a saját útvesztőiben. Hiszen nemcsak mi olvassuk a könyvet, ő is olvas bennünket.

Darvasi szereti, ha a novella nem ad egyértelmű megoldást, ha az olvasó önállóan eldöntheti, számára merre vezet tovább az írás, ha felfedezheti a benne rejlő titkos tudást, ami már túlmutat az íróján. Elmondta a beszélgetésben azt is, hogy a novellák írásakor nem foglalkozik az olvasóval. Ilyenkor úgy érzi, gátlástalanul bármit megtehet. Ezért a novella sokszor szomorú, kétségbeesett és kegyetlen. Többek között ez különbözteti meg ezt a műfajt a tárcától, amelynek összefogásra van szüksége, amely közérdekű, amely közvetlenül az embereknek szól. Darvasi Szív Ernő álnéven vált jeles tárcaíróvá. Ez egy ilyen csúcs című kötete egy tárcafüzér Szív-Darvasi tollából, amit 2015-ben mutatott be a győri Ünnepi Könyvhéten.

„Dermesztő” lehet az is, hogy a harminchárom, főleg az idősebb generációt felvonultató elbeszélésben helyenként felbukkannak az utóbbi pár év nehéz történései: a bevándorlási problémák, az ukrán háború és a koronavírus-járvány. Ez kényelmetlen közelségbe hozza a gyakran groteszk atmoszférát hordozó sorsokat. A kötet első története Örkényt idézi: mérgezéses esethez kihívnak egy nyomozót, majd a feltételezhetően halált okozó gombapörköltből megkínálják… Darvasi egyik interjújában könyvét olyan gombához hasonlítja, ami másnap fejti ki hatását, s amelynek segítségével közelebb juthatunk az elmúlás különböző fázisaihoz, a mindannyiunkat előbb-utóbb érintő veszteségekhez.

A kötet a fájdalmas életesemények sokféle árnyalatát és mélységét képes feltárni az olvasó előtt, ugyanakkor belengi őket Darvasi ironikus és ítélkezéstől mentes látásmódja. Novelláiban azt a világot igyekszik leképezni, amit maga körül lát. Állandóan figyel, hiszen mindenhol ott lapul egy történet. Ez a mámor, a transz egyik formája. Ugyanakkor fárasztó is, amikor az agy nem tud leállni, mert az ember folyamatosan történetekben él. A novella nemcsak a szerzőt, az olvasót is megdolgoztatja, hiszen értelmeznie kell, hogy kinyerhesse belőle a saját megoldását. Talán emiatt is kevésbé népszerű műfaj, mint a regény, amely képes egy olyan illúziót nyújtani, amibe bele lehet feledkezni. Erre Darvasi szerint egyre nagyobb szüksége van az embereknek, mert ma annyi információ, inger ér bennünket, hogy elveszett az élet egysége. A töredezettség világában élünk, amiben szükség van menekülőutakra.

„Elek nem volt komoly ember, történetekkel foglalkozott. Milyen furcsa dolog is ez, az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni. Sokszor az derül ki, hogy a fellelt, megtalált történetek mind másokéi. Kiderülhet, hogy az embernek magának nincs is története. Nem is volt.” (Jakabné haza akar menni)

A könyv alaphangja szinte végig komor, sérült kapcsolatok, traumák tárulnak fel, vagy maradnak homályban. Az utolsó novella töredezetten és nyomasztó képek között mégis becsempész egy kis halványka happy end-et, még ha illuzórikusan és hiábavalóságot sugallva is.

„Florian Bán összeszedte a bátorságát, lekapcsolta az áramot. És várt. Biztosan vert a szíve, kalimpált vadul, itt az ő nagy lehetősége, itt az ő nagy alkalma, mert még egyszer biztosan nem csinálhatja meg. Izzadt a tenyere. Szorongatta az elemlámpát. Aztán kilépett elénk, nem is látott bennünket, megköszörülte a torkát, a saját szájába világított, és elmondta a film befejezését.
Zampano visszafordul, igen, visszamegy és fölkölti a bolondos lányt, azt mondja neki, jól van, te, Gelsomina, ébredj már, ne aludj tovább, itt vagyok, nem mentem el, hát értsd már meg, hogy minden rendben van, tu crezi.” (La Strada)

A mozigépész, aki valahol Romániában Fellini La Strada (Országúton) című filmjét játszotta le, és megváltoztatta a szomorú végkifejletet, fellázadt. Mintha a megváltozhatatlant akarná megmásítani. Lehet-e még bármi remény a mulandósággal szemben az ember számára Darvasi szerint?

„Az írás mágia. Mi a mágia...? Hát igézet, varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogyan az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.” (Márai Sándor: Mágia)

Ha kicsit is hiszünk Márai Sándornak, van felelőssége az íróembernek, hiszen hatást gyakorol az életre. De azért is, mert az intenzíven befogadó olvasó lelkét hangolja: reménytelenségbe taszíthatja vagy fénnyel telítheti.

Darvasi nem akar kecsegtetni, inkább a depresszió oldaláról közelít, de itt-ott nyitva hagy, menekülőutakat enged az olvasó számára.

„A legutolsó alkalommal a fiú arról beszélt, hogy a világnak titka van, de minden ember előtt más titkot rejteget, a titok, ami előttünk áll, személyre szabott, egyedülálló. Közös titok nincsen. A tanárnő előtt is áll egy titok, az igazgató úr és az osztálytársai előtt is. A tanárnő férje is bír ilyen titokkal. Van, aki megfejti az élete rejtélyét, más soha. Akinek sikerül, biztosan másképpen fog élni.” (Peruvian Airlines)

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs