A szeretet már az első percektől fogva érezhető volt, amely a teremben ülőket körbelengte. Bevallom őszintén, látó emberként félve ültem be az előadásra. Milyen érzések fognak megrohanni, ha meglátom őt? Előzetesen már végeztem kutatómunkát Írisz életével kapcsolatban, így tudtam, mire számíthatok, de a szorító érzés valahogy csak nem akart elmúlni. Íriszről azt kell tudni, hogy már egészen pici korában, egy betegség következtében – a retinoblastoma, amely a retina rosszindulatú daganata – mindkét szeme világát elvesztette, és rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül. Ahogy mondani szokták, annyi minden történt vele, hogy 3 embernek is bőven elég lenne. Végül aztán ahogy mindenki elfoglalta a helyét, belefeledkeztem az előadásba...

Sáfrányné Kobli Írisz nem egyedül érkezett hozzánk. Elkísérte férje, Sáfrány Gergő és hűséges kutyája, Dolly, a vakvezető labrador, aki a mindennapokban segít neki. Édesanyja a sorok között foglalta el helyét. A hallgatóságban az Első Győri Lions Club is képviseltette magát – akik a nyomdai költségeket magukra vállalták –, valamint dr. Kéry Klára szemorvos is, aki annak idején együtt sírt az édesanyával, amikor kiderült a betegség. Írisz Én csak a szívemmel látok című könyvét hozta el nekünk, mint kifejtette, a kiadvány célja az, hogy mi, látó emberek bepillantást nyerjünk az ő világukba, és ezáltal jobban megértsük őket.

„Ez egy csodálatos élettörténet. Fontosabb a látóknak, mint a nem látóknak, hiszen mi vajmi keveset tudunk erről a világról. Reméljük, hogy a könyv másokat is arra a gondolatra ébreszt rá, hogy érdemes továbbmenni és reménykedni, ha nehéz helyzetbe kerülnek” ‒ kezdte Pió Márta felvezetőjében. Elsőként azt kérdezte Írisztől, hogy kisgyermekként mik voltak a jó dolgok és nehézségek, amelyekkel meg kellett küzdenie. „A jó dolgok addig történtek velem, amíg kicsi voltam” ‒ válaszolta Írisz. „Nem foglalkoztam semmivel, a nehézségek kamaszkoromban kezdődtek, amikor úgy éreztem, hogy terhessé kezdtem válni a barátaim számára. Egészen addig úgy éltem, mint más gyermekek.”

Arra a kérdésre, hogy a kórházban töltött időt hogyan élte meg, a könyvében részletesen kifejti. Szerencsére mindig is nagyon erős volt, és jól viselte a beavatkozásokat. Ahogy fogalmaz, azért is élte túl ezt a sok borzalmat, mert az életszeretete átsegítette, és szülei ezt nevelték bele. Önállóságra nevelték kicsi korától kezdve, anyukájának és nővérének sokat köszönhet. „Sosem voltam egyedül, valakire mindig tudtam támaszkodni” – mondta.

Attól függetlenül, hogy sokat szenvedett, a műben rengeteg vidám és megmosolyogtató történet akad. Ilyen, amikor arról mesél, hogy édesanyja megengedte neki, hogy nem látó gyermekként biciklizzen az utcájukban, és a szomszédok nem tudták elképzelni, ez hogy lehetséges. Eláruljuk a titkot: hangok alapján tájékozódott. Először 3 kerekű biciklit, majd utána egy nagyobbat kapott, és édesanyja irányította.

Hogyan lát egy nem látó ember? ‒ tette fel a kérdést Márti. Írisz válasza nemes egyszerűséggel csak annyi volt, hogy aki nem lát, az a kezével lát. „Ahhoz, hogy lássunk, nem kell az embernek a szemével látnia. Van hallásunk, tapintásunk, szaglásunk, amelyek pótolni tudják a látást, nyilván nem azon a módon, mint egy látó embernél. Az érzékeink jobban ki vannak használva, mi a kezünkkel látunk. Látunk csak másképp.”

„Sosem láttam a Napot, a Holdat és a csillagokat. Nem láttam azoknak az embereknek az arcát sem, akiket szeretek, mégis tudom és hiszem, hogy vakon is lehet élni, mégpedig boldogan” ‒ írja a könyv elején Írisz. „Én magam sem hittem el, hogy egyszer szerelmes leszek. Először a mostani sógornőmet ismertem meg, akivel barátnők lettünk. Sokat mesélt a fiútestvéréről, Gergőről, akivel aztán megismerkedtünk és egymásba szerettünk” – árulta el.

A kötetben olvashatunk arról is, hogy sokáig szeretett volna kisbabát, de az észszerűség végül azt követelte meg, hogy mondjon le erről a vágyáról. Sajnos a betegségét egy mutáns gén okozta, amit több mint 50%-os eséllyel továbbadna a gyermekeinek, akiket nem szeretett volna kitenni annak, amiken ő átment. Szerencsére a családban több gyermek is van, így nővére révén anyai érzéseit is meg tudja élni. A könyvben sok más egyéb mellett Írisz még mesél arról, hogyan jutott hozzá az első kutyájához. Kiderül, mi az a vakoda, valamint az, hogy sokat jár gyermekeket érzékenyíteni bölcsődékbe és óvodákba, hogy a kisgyermekek is már korán megértsék és elfogadják a nem látó embereket.

Mindezeken túl a kiadvány tartalmaz egy fontos üzenetet is nekünk, látó embereknek: a nem látók élete nem attól nehéz, mert nem látnak, hanem attól, hogy mi, látó emberek sokszor megnehezítjük nekik. Nem kell sajnálkozni, nem kell szánakozni, csak fogadjuk el őket – ezzel tudunk nekik segíteni.

Ki kell, hogy mondjam: csodálom őt. Csodálom az élni akarását, a bátorságát, a hősiességet, a jókedvét, az akaraterejét, a szenvedélyét, az elköteleződését aziránt, ahogy másokon önzetlenül tud segíteni, és a méltóságát a megpróbáltatások ellenére. Hiába is tagadnám, nagy hatással volt rám Írisz története. Elgondolkodtató, hogyha valaki ennyi nehézség után is ilyen csupaszív, kedves ember tudott maradni, akkor nekünk, látóknak van még mit tanulnunk. Az előadás Én csak a szívemmel látok címet kapta. Én ezt még kiegészíteném az Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művében olvasható sorokkal: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Szerintem többet nem is kell mondanom.

LSzimonetta
Fotók: Márné Tóth Krisztina, Vas Balázs

Fotógaléria: Sáfrányné Kobli Írisz könyvbemutatója a győri Ünnepi Könyvhéten

Márné Tóth Krisztina és Vas Balázs fotói

12 kép