Honnan indult a tánc iránti elhivatottságod?

Amikor iskolás lettem, a szüleim beírattak művészi tornára. Négy évig jártam az OSC-be Abád Józsefné Henny nénihez. Sikeresek voltunk csapatban, és szép eredményeket értem el egyénileg is. Majd a televízióban hallottam, hogy az Állami Balett Intézet felvételt hirdet. Sok szempontú, négynapos felvételi rostán vettem részt. Akkoriban nagy becsülete volt a balettművészetnek. Háromezer gyerek jelentkezett a képzésre, de csak 30 lányt és 15 fiút vettek fel. Kilencéves képzésünk második felétől a fiúk Lőrincz György mesternél, az Operaház Balettegyüttesének igazgatójánál tanultak. A lányok mesternője Merényi Zsuzsa lett. Ő írta meg a klasszikus balett metodikakönyvét magyarul. Első kézből kaptam a tudást. Úgy érzem, jókor születtem, nagy formátumú tanáraink voltak. A kultúrának, a táncnak értéke volt.

Második évfolyamos korunktól kezdve folyamatosan szerepeltünk az Operaházban, amely szemben volt az Állami Balett Intézet épületével. A hét hat napján, reggel nyolckor már átöltözve, bemelegítve kezdtük a szakmai órákat. Délután volt a közismereti oktatás. Apukám minden este fél tízkor jött értem, mert vagy előadásom volt, vagy megnéztem, amit éppen játszottak. Nemcsak az Operaházba jártam, hanem más színházakba is. Így teltek a napjaim tízéves koromtól kezdve. 

Tizenkilenc évesen fejeztem be a Balett Intézetet. Azon a nyáron összeházasodtunk a férjemmel, Tárnoki Tamással, aki szintén táncművész. Elmentünk nászútra. Másnap leköltöztünk Győrbe, és kezdődött a felnőtt élet, a művészi munka, a Győri Balett.

Mesélnél a győri kezdetekről?

Nem szokványos, irányított módon indult a történetünk, hanem „alulról jövő kezdeményezéssel”. A Balett Intézetben nagyon összetartó évfolyam voltunk, és szerettünk volna együtt maradni. Láttuk Markó Iván magyarországi vendégszereplését a Tűzmadár című darabban. Olyan hatással volt ránk, hogy meghívtuk egy étterembe beszélgetni, és még akkor este feltettük neki a kérdést: akar-e az évfolyamunkból alakuló együttes vezetője lenni? Igent mondott. Miután az újonnan épült győri Kisfaludy Színházban lehetőséget kaptunk, elkezdődött a közös munka, életemnek egy nagyszerű szakasza. Éjt nappallá téve dolgoztunk. Szólótáncosként, a Győri Balettben töltött 26 év alatt nem volt olyan szerep, amit ne kaptam volna meg. Megformálhattam többek között a Földanya, a Bika, a Csodálatos mandarinban a Lány, a Bolero című balettben a Vágy és az Ígéret földjében a Nő alakját. A társulattal kivételes élményeknek lehettünk részesei. Kezdetektől rengeteget turnéztunk külföldön is, Amerikától Japánig, méghozzá abban az időszakban, amikor másnak csak háromévente lehetett kijutni az országból. A naptáramban vezettem, hogy hol vendégszerepeltünk, és éppen milyen szerepet táncoltam. Édesanyám büszkén gyűjtötte az újságcikkeket, fotókat, és albumokat készített. Komoly archív anyagom van, ami jó alapja lenne a jövőben egy balettmúzeumnak.

A Nap szerettei (1979)

Mit jelent számodra a tánc?

Életem a tánc, ezért nehéz egy-két szóban kifejezni. Amióta a gyógypedagógia szakon tanítok, más szempontból is látom a jelentőségét. A zenészek hivatkoznak arra, hogy az indiai tanítások szerint egy dobszó indította el a világot, de ahhoz, hogy az a dob megszólaljon, egy mozdulat kell. Így a legelső a mozgás. A legapróbb elektronoktól a nagy bolygókig minden mozog, és emberként nekünk is erre van szükségünk a fejlődésünkhöz.

Másrészt a tánc egy olyan egyetemes nyelv, amelyet a világ minden táján megértenek. A mozgás mint közlési forma – a testbeszéd, a gesztusok, a mimika nyelve – a Földön mindenütt egyformán érvényes. A leendő pedagógusoknak is szükségük van egy alaptárház tudatos ismeretére, mert fontos, hogy kihegyezettek legyenek a finomabb nüanszokra.

A tánc azért is fontos része az életünknek, mert a kiemelkedés lehetőségét nyújtja a hétköznapi gondokból. De ezenkívül olyan mélységet képes megérinteni, amelyből tanulni tudunk, nézőként is. Tartalom és forma egységében egy-egy előadás katartikus élményt nyújthat. Ennek a hatásnak az eléréséhez érzékenységre és táncosként hatalmas munkára van szükség.

Vekerdy Tamás Zeamiról és a nó színházról szóló könyvében van egy ilyen mondat: „...majd táncolunk, majd táncoltattatunk”. Neked mi jut eszedbe a tánc szakrális oldaláról?

Többek között a Földanya, A Nap szerettei című előadásunkban. Nem forgattam gyakran a Bibliát, de mindig ott volt az ágyam fölött a polcomon. Amikor erre a szerepre készültem, megtörtént az, hogy este lefeküdtem, kinyitottam a könyvet, és egy bekezdést találtam a szerep megoldásához. Ez többször megismétlődött, a Biblia pontosan azoknál a helyeknél nyílt ki, amelyekre épp szükségem volt. Ezt égi jelnek vettem, és leírtam magamnak az idézetek helyét. Azóta őrzöm.

A Múlt – jelen – jövő című képpel a Richter Teremben

Most hogyan van jelen az életedben a művészet?

Mindig a táncnak éltem. Mai napig hívnak vizsgáztatni, versenyekre zsűribe, illetve a Széchenyi Egyetemen oktatok, így természetesen még most is velem van. De miután abbahagytam a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola igazgatását, közel a hatvanhoz, életemben először felmerült bennem a kérdés: „Mi leszek, ha nagy leszek?” Ekkor kitaláltam, hogy képzőművész. Egészen odáig a tánc határozta meg az életemet. Igaz – mert szeretek tanulni –, mellette mindig diák is voltam. Hat diplomám volt, de ezen a ponton mégis jött egy váltás. A képzőművészet mindig vonzott, úgyhogy fogtam magam, és elvégeztem a budapesti Kisképzőt az esti, felnőtt festő szakon.

Mivel volt időm, bejártam minden tanár művészettörténet órájára, és a kerámia szakra is. Így megmaradt az alkotás öröme, ami nélkül nem tudok meglenni. Festményeimmel már részt vettem több csoportos kiállításon. Legutóbb a Richter Teremben a Barabás László vezette festőkörrel, most az Apáczai karon láthatók a képeim. Azóta is járok különböző művésztelepekre, ahol tovább csiszolom a tudásomat, hogy maradandót alkothassak. Mert a színpad varázsa, a tánc elillan. Igaz, sokan nyugtatnak, az is megmaradási forma, hogy tovább élek a nézők lelkében.

Kiáltás

26 év Győri Balett munka mellett 10 évig voltál a Táncművészeti Általános Iskola művészeti vezetője, majd 10 évig a szakközépiskolával összevont intézmény igazgatója. Tapasztalataid szerint mi mindent tud adni a tánc a gyerekeknek, fiataloknak?

Mozgással nagyon sok minden fejleszthető. A testi, az érzelmi és az agyi folyamatok egyaránt. A memória, a koncentráció, a mozgáskoordináció, a jobb és bal agyfélteke összekötése, az egyéni és társas kompetenciák fejlesztése mellett abban is segít, hogy érzékenyebbé, nyitottabbá válhassunk. A tánc a kreativitáson túl a viselkedésünket is formálja egymás iránt. A csapatmunkánál fontos a bizalom, az együttműködés, hogy rá tudjunk hangolódni a partnerünkre, vajon mit gondol, mit érez, mire van szüksége. Ezenkívül a gyerekeknek a mozgásos játékok nemcsak fegyelmezettséget, hanem önbizalmat is adnak, segítenek, hogy ki merjék fejezni a saját gondolataikat, hogy egyáltalán meg merjenek nyilvánulni mások előtt. Összességében a tánc hozzásegít a civil életben való boldoguláshoz és kiteljesedéshez.

1999-ben kezdtél el tanítani az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán, a későbbi Széchenyi István Egyetemen, ahol még a mai napig is dolgozol. Mit tartasz a legfontosabbnak, amit mindenképpen szeretnél átadni a tanítványaidnak?

Jelenleg a gyógypedagógia szakon tanítok. Nagy intenzitással és lelkesedéssel tartom az óráimat, mert hiszek abban, amit csinálok. Ez a hallgatóimra is átragad, és „jönnek velem”. Szeretném átadni nekik, hogy mennyire fontos a gyakorlat, mert csak ezen keresztül válhat a sajátunkká az ismeret, amit továbbvihetünk a pedagógiai munkánkban. Ahhoz, hogy beépíthető tudás szülessen, nem elég az elmélet. Úgy gondolom, az is hitelessé tesz, hogy velük együtt végzem a feladatokat, és nem csak beszélek. Ezzel arra inspirálom őket, hogy kipróbálják, amiről szó van, mondjuk egy tükrös játékot. Hiszen csak megtapasztalás közben lehet rádöbbenni egy játék lényegére.

Mit szeretsz a tanításban?

Az iskolánkban az egyik végzős osztály növendékeinek azt a feladatot adták, hogy szőjék bele a vizsgakoncertjükbe azokat az említésre méltó emlékeket, amelyeket magukkal visznek. A Diótörő koreográfiámból idéztek. Ez a darab 19 évig ment minden télen, így a gyerekek évről évre nőhettek bele az egyre nehezebb feladatokba. Nagy öröm volt számomra, hogy sikerült nyomot hagyni bennük. Úgy vagyok a tanítványaimmal, mintha a saját gyermekeim lennének, mert amikor van egy évfolyamod, nagyon sok időt töltesz velük, nemcsak tanítod, hanem segíted és neveled is őket.

Az anyaság milyen tapasztalatokat hozott?

A legfontosabb, amit a gyerekeim által megtanultam, a feltétel nélküli szeretet. 1984-ben született az első fiunk. Elmondhatom, hogy mindkét gyermekem akkor jött, amikor felébredt bennem a vágy irántuk. Olyan természetes ritmusban történtek a dolgok, ahogy megértem a feladatra. Mind a két terhességemet csodálatos időszakként éltem meg. A föld felett jártam. Amikor megszületik a gyermeked, az elmondhatatlanul lélekemelő érzés. Kihagyhatatlan.

Persze, voltak nehézségek. Akkoriban még nem volt divat a táncosok körében a gyermekvállalás, én voltam az első anya a Győri Balett társulatában. Négy és fél hónapig járt a gyermekágyi segély, úgyhogy én utána visszamentem táncolni. Ha elutaztunk egy hosszabb turnéra, a kisfiunk a szüleinknél maradt Budapesten. Úgy kezdett el járni, hogy nem voltam ott, és amikor hazaértünk, nem akart rám nézni, nem akart velem játszani. Ez úgy szíven ütött, hogy mielőtt indultunk volna a VIT-re, elmentem a körzeti orvoshoz, és kiírattam magam. Iván és Jutka (Markó Iván és Gombár Judit) megértették a dolgot. A következő bayreuth-i turnéra már velünk jöhetett Tomi és a húgom is, aki az előadások alatt vigyázott rá.

Márk pedig pont akkor, 1991-ben született, amikor Markó Iván elhagyta az együttest. Éppen abban az évben látogatott Magyarországra II. János Pál pápa, akinek az érkezésére több ezer embert vártak Budapestre, a stadionba. Nagy volt a kétségbeesés, hogy ki fogja megkoreografálni a beígért Szent Margit legendáját. Hazajöttem a kórházból, Jutka elküldte a kazettát, én pedig otthon hallgattam a zenét, és elkészítettem Szent Margit szólóját, majd a záró képet. Megmutattam a többieknek, és aztán elkezdtünk együtt dolgozni a táncjátékon. Győrben a Magvassy sportcsarnokban zajlottak a próbák, ott volt velem Márk egy mózeskosárban, mellette ült apukám, és vigyázott rá, amíg én tartottam a próbát. A Győri Balett pedig alkalmazkodott ehhez a helyzethez, mert egy igazi nagy család voltunk. Odafigyeltünk egymásra.

Mit tett hozzá az anyaság a művészi fejlődésedhez?

Már a pályafutásom elejétől kezdve gyakran kaptam anyaszerepeket, biztosan nem véletlenül. Előbb szültem színpadon a Csodálatos mandarin című darabban, mint a valóságban. Nekem nagyon jót tett az anyaság. Felerősödtem, nőiesedtem. A várandósság alatt az ember titkokkal lesz teli. Maga a szülés is egy káprázatos élmény volt. Nekem nem fájt. A spicc-cipő viselése sokkal sajgóbb dolog. Mi, táncosok nagyon magas fájdalomküszöbbel rendelkezünk. A gyereknevelés révén is rengeteget tanultam, amit leginkább az oktatásban tudok kamatoztatni.

Szülőként melyek voltak számodra a legnagyobb feladatok, próbatételek?

Az egyik a tudás átadása. Kötelességünk továbbadni a gyermekeinknek mindazt, amit kaptunk a saját szüleinktől, a környezetünktől. A nagy kihívás viszont inkább az, hogy a kritikával illethető, de belénk égett mintákat lehetőleg ne közvetítsük az újabb generáció felé. Nekik már ne kelljen a múlt hibáival újra megküzdeni.

A másik nagy próbatétel a fiaim kirepülése volt. Nagyon fájó érzés, amikor először négy tányér helyett csak hármat, majd kettőt teszel ki az asztalra. Mindkét gyermekünk Budapestre ment egyetemre, és számomra nagyon nehéz volt az elengedés. De természetesen fontos és jó dolog, hogy a saját lábukra tudtak állni.

Az egyik fiad már egy unokával is megajándékozott. Miben más a nagymama lét, mint az anyai?

Szokták mondani, hogy mennyivel könnyebb nagymamának lenni, mert már nincs akkora felelősség. Ez nekem még soha nem jutott eszembe. Mert egyrészt a fiaimnál sem éreztem semmiféle nyomást, hogy nekem milyen súlyos felelősségem van. Természetes dolog volt számomra, hogy odafigyelek rájuk. Másrészt, amikor az unokámmal vagyok, ugyanolyan gondosan foglalkozom vele, mint annak idején a gyerekeimmel.

Mi a kulcsa számodra a művészet és a család egyensúlyának?

Alapvető feladat jól beosztani az időt. Meg kell találni a helyes sorrendet, és a lényeges dolgokkal foglalkozni elsősorban. A másik a jelenlét. Egyszerre igényel tudatosságot és ösztönösséget, hogy az érzelmi kiteljesedés minőségi szinten létrejöhessen, a családod és a munkád területén is; mindig éppen ott, ahol vagy.

A Bombicz Barbara által alapított Ezüst Babér Vándordíj átadása 2022-ben

Művészként milyen ars poeticát fogalmaznál meg?

Az odaadást, önátadást mindenki gyakorolja. De egy táncos, egy előadóművész nemcsak a családja felé sugározza a szívét, hanem mindenki felé. Én is szétosztottam magam. Nagyon fontos számomra, hogy mit hagyok magam után. A ma is remekül működő Győri Balettet. A szakközépiskolai, az egyetemi munka és a négy könyvem jelenlétén túl itt fog maradni utánunk két csodálatos fiunk. Egyikük építész, aki díszleteket tervez. Szabadidejében pedig a Soharóza kísérleti énekegyüttes tagja. A másik fiunk színházi rendezőként dolgozik. Nyáron pedig érkezik a második unokánk.

Úgy tudom, különleges dologra készülsz a közeljövőben, újra színpadra lépsz Győrben. Mesélnél erről?

A XVIII. Magyar Táncfesztivál keretében a győri Műhely folyóirat Tánc című tematikus számának bemutatója egy árnyjáték performansszal kezdődik. Szeretek alkotói vággyal fűtött fiatalok társaságában létrehozni valami újat. A 15 perces előadás június 15-én, csütörtökön 14 órától lesz látható a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében.

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs (1. és 7. kép)

A Művészanyukák cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Matuza Adrienn
2. rész: Markó-Valentyik Anna
3. rész: Csiba Júlia
4. rész: Csermák Zsuzska
5. rész: Janisch Éva
6. rész: Szabó T. Anna
7. rész: Vargáné Bella Tünde
8. rész: Géczy Nóra
9. rész: Dobi-Kiss Veronika
10. rész: Töreky Zsuzsi