Az igazság az sajnos, hogy sok közülük teljesen egy kaptafára készül, ami ugyan érthető, de nem serkent az olvasásukra. Nesbø mellett az egyik legismertebb név a skandináv krimiírók közül Jussi Adler-Olsen, akitől érdekes módon alig olvastam korábban, így pár hete kapott egy lehetőséget, hogy Nesbø-höz hasonlóan kivételes helyzetbe hozza magát a szerzőlistámon.

A választás a nemrég megjelent Nátrium-klorid című kötetre esett, amely már ránézésre is skandináv krimi jellegzetes német birodalmi színeivel (fekete-fehér-vörös). Egyértelműen bűnügyi regény, ahol az eset tipikus döglött akta, hiszen régi gyilkosság kerül ismét reflektorfénybe egy öngyilkosság kapcsán. Gyorsan kiderül, hogy itt szó sincs egy szimpla, évtizedekkel ezelőtti robbantásról, hanem nagyon is élő az ügy. Valaki az árnyékból ugyanis szabályos kereszteshadjáratot vezet okosan és évtizedek óta olyanok ellen, akiket bűnösnek vél. A sorozatgyilkos védjegye a nátrium-klorid, vagyis a konyhasó, amelyet valamilyen formában áldozatai mellett hagy. Az ügy sok szálon fut, mellékbűnözőkkel és régi esetekkel, melyek mindegyike egy-egy kis darabkát ad csak a nagy egészhez.

A regény erőssége a csapatmunka bemutatása, ahogy Carl Mørck osztaga szétosztja a feladatokat, bemutatják az esetleges összefüggések hálózatát, és szűkítik a lehetőségeket. Szó sincs itt egyszemélyes hadseregről, golyó- és mindenálló szuperhekusról! Az ügyosztály nyomozói egyszerű, hétköznapi emberek, akik munkájuk mellett az életüket is élik, de legalábbis igyekeznek azt is nagyjából rendben tartani. Amit tudni kell, hogy a Q-ügyosztály sorozatból mindösszesen egyetlen kötetet – természetesen a Fácángyilkosokat – olvastam korábban, és azt is igencsak régen. Így voltaképpen meglepett ez a konstrukció, és nem jött be. Ez mondjuk egy – korábban már észlelt – generációs szakadék lehet: a mai fiatalok például jobban szeretik az együttműködésen alapuló játékokat, én meg azt, ha a magam kezében tartom a karakterem sorsát, elvégre mégiscsak Die Hard-on és az Alien-en nőttem fel…

A sztori a lapokon lassan bontakozik ki, a végén sincs eszement csavar, a gyilkost sem rejti el balladai homály (utóbbit a kötet kétharmadánál gyakorlatilag készen megkapjuk), és már „csak” el kell fogni a rend szürke őreinek. Nincs kétségem, hogy Adler-Olsen kötete sokkal közelebb áll egy valós nyomozáshoz, mint a legtöbb általam olvasott skandináv krimi, de ez nekem valahogy kevés. Nem azért olvasok egy krimit, hogy 400 oldalon keresztül egy sok áldozatot követelő, de nem túl eredeti gyilkossal, és néhány személyes problémái mellett nyomozgató detektívvel töltsem az időt. Nem járt át az a bizsergető érzés, hogy meg akarom találni a gyilkost a nyomozók előtt, és a bűnöző sem egy egetrengető zseni, akit gyűlölve szerethettem volna. A zárás pedig 50 éve talán fantáziadúsnak hatott volna, de ma már nem. Sosem értettem ezeket a túszejtős befejezéseket, egy időre jó lenne elfelejteni őket... Sok volt a beleépített sablontörténés, a nyomozó ellen induló nyomozás pedig senkinél nem hat az újdonság varázsával 10 éves kor felett, a cliffhanger-szerű befejezésről nem is beszélve. Akció gyakorlatilag nincs, izgulnivaló szintén alig. Mikor az egyik rendőr a gyilkos kezére kerül, nem mondanám, hogy különösebben aggódtam volna a sorsáért. A regény hátterét (2021-ben jött ki dánul) a koronavírus adja, amely tovább nehezíti nyomozóink munkáját. Ez mondjuk közelítette a „valóságossághoz” a regényt, hiszen ennek a kétéves korszaknak a nehézségei még élénken élnek emlékezetünkben.

A legjobb ötlet a „bosszúállók osztaga” volt a szerző részéről, de ha belegondolok, elég blőd lenne a valóságban, rengeteg hibafaktorral a gyilkos számára. Ám ebben legalább volt fantázia, meg felcsiklandozta az ember képzelőerejét, mit tenne ő egy ilyen csoportban és kivel... A karakterek nem igazán szeretetre méltók, nehéz velük azonosulni, egyébként a szokásos skandináv krimis kliséket kapjuk: csupa instabil hátterű elemet, múltbéli drámákkal és tragédiákkal. A regényben van egyfajta fanyar, sós humor, a szereplők kommunikációja egymással időnként kifejezetten élvezetes.

Adler-Olsen megpróbált odasózni, de nem sikerült most letaglóznia. Ettől még nem rossz a könyv, de másfajta krimiket szeretek. Úgy tűnik, nekem elég egy vagy maximum két zseniális/vagány nyomozó egy ügyben a fél tucat középszerű helyett. Nem igazságos, de hát ízléseken nem illik vitatkozni és nehéz változtatni. A regényt a jó iparosmunka címkével tudom ellátni, se nem több, se nem kevesebb számomra, nem nagy só... vagyis show. A Fácángyilkosok nekem jobban tetszett.

A kiadás – mint említettem feljebb – az Animus hagyományait követi a Skandináv krimik sorozatban, amely alapvetően jól néz ki, karakteres és azonnal felismerhető. A fűzött kötés tapasztalataink szerint strapabíró, a kiadás tördelése továbbra is minőségi, a magyar fordítás gördülékeny és olvasmányos. Így tovább, csak győzzenek e szűk keretek közé továbbra is elfogadható borítókat készíteni.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.