A pünkösdi király, akit versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással vagy kakaslövéssel választottak meg, a 19. századi adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt, hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre. Tátrai Zsuzsa néprajzkutató szerint a népszokás eredetileg kapcsolódik a felnőtté avatásokhoz. A kutató ezt azzal is alátámasztja, hogy a keresztény egyházakban ez hagyományosan a konfirmáció (protestáns) és a bérmálkozás (katolikus) időszaka is, amikor a felnőtt hívek közé fogadják a fiatalokat.

A leírások szerint Európa jelentős részében a középkor óta ismert népszokásról van szó. A Római Birodalom virágzó időszaka után a kereszténység új életformát hozott, amely az ünnepeket is átalakította. De az egyház gyakran épített a már meglévő ősi hagyományokra. Így kapcsolódott a tavaszünnep szokásköre a pünkösd ünnepéhez, amelyet a Szentlélek eljövetelének szentelnek. Az ünnep időpontját a húsvét utáni ötvenedik napra tették, amely általában május 10. és június 13. közé esik. Így aztán a régi görög-latin, illetve a germán, szláv hiedelmek és szokások közül nemcsak a tavaszünnep, hanem a nyárkezdő júniusi ünnepek is e naphoz kapcsolódtak a kialakuló európai kultúrkörben.

Magyarországon valószínűleg már a kora középkorban élt ennek az ünnepkörnek két jellegzetes szokása: a pünkösdi király választása és a pünkösdi királyné felvonulása. Arany János a Toldi szerelmében I. Lajos király korára már mint régi szokást említi mindkettőt.
Kállay János 1528-ban kelt, Báthori Andráshoz írt levelében I. Ferdinándot, mintegy saját vágyait kifejezendő, „rex pynkesthyensis”-nek, azaz pünkösdi királynak nevezi.
Bél Mátyás polihisztor tudósunk Magyarország egyetemes leírásának 1736-ban megjelent kötetében a Csallóközben fekvő Szent Erzsébet falunál a következőket írta: „Tudjuk, hogy erre a helyre pünkösd másnapján a városból igen jámbor, de egyúttal vidám hivősereg szent zarándoklatát szokták vezetni. A falusi nép ugyanis ősi szokás szerint a pünkösdi napokra királyt szokott választani, akit a nép nyelvén pünkösdi királynak vagy ideiglenes királynak neveznek.”

De szokás volt ez a diákság körében is. Hermányi Dienes József nagyenyedi professzor az 1760-ban keletkezett Nagyenyedi Demokritus című művében erről többek között ezeket írta: „Gyöngyvirág nyíláskor pünkösd előtt pünkösdi királyt tesznek az enyedi kollégiumban és azt a felső Holt Marosban kikísérik. Minthogy a királyságot valami gazdag úrfi vállalja, az ott nagy konyhát vetett: kivonat oda vagy két [nagy hordó bort], … és a kollégiumot jól tartja, sőt sokakat meg is bolondít.” Erre az ünnepségre a pünkösdi király lovasaival és kengyelfutóival indult el a kollégiumból, követték őket a professzorok kocsin, majd a diákság és a nézőközönség gyalog. A berekbe megérkezve „sok szép deák oraciók és versek elmondása után” hosszú asztalokhoz ültek, és vigadoztak estig.

Dugonics András az 1788-ban kiadott, Etelka című regényében szintén megemlékezik a „Pünkösdi Királyságnak jeles játékáról”, „a rövid ideig tartó karcsú hivatalról” – ahogyan Kovács Pál határozta meg az 1794-ben megjelent Magyar példa- és közmondásai című művében. Jókai Mór pedig a Vasárnapi Újság 1856-os évfolyamában a dunántúli szokásról számolt be, és ezt a tapasztalatát használta fel az Egy magyar nábob című regényében, egész fejezetet szentelve neki. Jókai Mártonnal, a régi pünkösdi királlyal mondatta el a választás módját és a király egy évig tartó kiváltságát: „Minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről, s versenyt futtatnak egymással, … aki ez alkalommal győztes marad, annak… szabad ivása van a város minden kocsmájában, annak lovait minden gazda tartozik őrizni, de akárhová kárba mennek, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, aki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki találna rúgni, ezért őt testi büntetéssel illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.”

Jókai színes leírásában megelevenedik az ünnepi felvonulás, az izgalmas lóverseny és a hozzákapcsolt bikaviadal is. Kissé módosította a népi szokást, ugyanis gyalog és kézzel kellett a falu bikáját legyőzni, nem pedig lovon, pányvával, mint itt a lóverseny győztese, Kiss Mihály, az új pünkösdi király. A regény nyomán, még inkább megfilmesítése révén aztán napjainkra hagyományozódott ez ősi szokás egyik változata. De így vagy úgy, a pünkösdi király mindenképp a falu erőben, ügyességben legkiválóbb legénye lett, mert mindig valami próbatételhez volt kötve megválasztása: győznie kellett, mint ahogyan a tavasz – amelyet megszemélyesít – diadalmaskodik a tél felett.

Szabados Éva

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, mek.oszk.hu 1, mek.oszk.hu 2, kekesonline.hu, boon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.