Kutatásait a Kelet-nyugati utca című könyvében írta meg (Park Könyvkiadó, 2020), négy férfi történetén keresztül. Közülük az egyik Hans Frank, aki a németek által megszállt Lengyelország főkormányzója volt, s akinek az intézkedései négymillió zsidó halálát okozták. A kutatásai során felvette a kapcsolatot Niklas Frankkal, Hans Frank fiával. Niklas mutatta be Sandset Horst Wächternek, Otto von Wächter fiának. Otto Hans Frank egyik helyettese volt, 1942 és 1944 között pedig Lemberg náci kormányzójaként működött. A Patkányút az ő története.

Otto Wächterről Philippe Sands tényfeltáró munkája előtt alig tudott valamit a nagyvilág. Sands azt írja: „Wächter nevét mintha kitörölték volna a korszak történetírásából.” Levéltárakból, jegyzőkönyvekből, jelentésekből, na meg a család archívumából (levelezések, naplók, feljegyzések, magnószalagok, újságkivágások, családi albumok) rakta össze Otto von Wächter történetét. A szudétanémet és osztrák felmenőkkel rendelkező Otto a Bécsi Egyetem jogi fakultásán szerzett diplomát. Az egyetemi évei alatt kezdett politizálni, és az apja nyomdokain magáévá tette a szudétanémet nacionalista eszméket. Nem volt még húszéves sem, amikor először akadt dolga a törvénnyel: részt vett egy hatalmas zsidóellenes tüntetésen Bécs belvárosában. Zsidókra támadtak a villamosokon, zsidó üzletekbe törtek be, de megúszta felfüggesztettel. Az egyetem elvégzése után Bécsben ügyvédként praktizált, de már 1923-ban, mindössze 22 évesen belépett az osztrák nemzetiszocialista pártba. 1934-ben részt vett az osztrák kormány elleni puccskísérletben. Az ekkor már nős és kétgyerekes családapa a sikertelen államcsínyt követően elmenekült az országból, és Hitler 1938-as bevonulásáig Németországban húzta meg magát. Itt SS-ezredesi rangig küzdötte fel magát, a náci vezetés legfelsőbb köreibe került. Az Anschlusst követően visszatért Bécsbe, és államtitkári posztot kapott az új, náci kormányban. A „tisztogatási tevékenységének” eredményeként több ezer bécsi közalkalmazott maradt munka nélkül, mert zsidó volt vagy politikailag megbízhatatlannak ítéltetett. Otto pedig haladt felfelé a ranglétrán. 1939-ben Krakkó kormányzójává léptették elő (számos zsidóellenes intézkedés fűződik a nevéhez: a Dávid-csillagos karszalag viselésére vonatkozó rendelettől a krakkói gettó felállításáig), 1942-ben pedig a galíciai körzet kormányzója lett, ezzel együtt pedig Lembergbe költöztek. A feladatra személyesen Adolf Hitler választotta ki. Jelen volt azokon a kabinetüléseken és konferenciákon, ahol a „zsidókérdés végső megoldásáról” döntöttek – és nincs nyoma annak, hogy legalább egyszer ellenvetése lett volna. A kormányzása alatt a körzetben több mint egymillió ember vesztette életét.

Otto 1944 júliusában hagyta el Lemberget, amikor a Vörös Hadsereg már a város határában volt. Egy rövid ideig az olaszországi Bolzanóban az ország északi részének katonai kormányzatát vezette, majd visszarendelték Berlinbe. A családja ezalatt az ausztriai Thümersbachban maradt. A háború vége Olaszországban érte, ahová a munkája szólította. Onnan visszatért még Ausztriába, de tudta, hogy az amerikaiak keresik. Tömeggyilkossággal, egyebek mellett tömeges agyonlövetéssel és kivégzéssel vádolták. Május 10-én egyedül indult Olaszország felé, és nyoma veszett.

A kötetet Sands Wächter halálával kezdi. 1949. július 13-án egy római kórházi ágyban kilehelte a lelkét egy férfi; a kórlapon az Alfredo Reinhardt név szerepelt, de a szerző a második bekezdésben elárulja, hogy az igazi neve Wächter volt. Ugyancsak itt, az előszóban említi Sands Wächter fiának, Horstnak azon kijelentését, amelyet 2017-ben tett, miszerint az apja nem betegségben halt meg. A gyanú szerint megmérgezhették. Innen indul Sands, visszakanyarodik Horst szüleihez, és a fellelt dokumentumok alapján, mint egy hatalmas kirakóst, amelynek darabjai ezerfelé szóródtak szét, összerakja a képet, amelyből kirajzolódik Otto életútja. Részletekbe menően tárgyalja Otto szökését, római rejtőzködését, a kötet utolsó részében pedig döbbenetes kapcsolatokra világít rá: háborús bűnösök, amerikai kémek és magasrangú vatikáni tisztségviselők, valamint egyházi személyek adtak és vettek információkat a háború utáni Rómában, és az érdekeik mentén védték azokat, akiket a másik oldalon az igazságszolgáltatás üldözött. Sands roppant erőfeszítéseket tett annak érdekében is, hogy kiderítse, miért halt meg Otto. Betegségben hunyt el, vagy tényleg megmérgezték? Ha megölték, kinek állhatott érdekében? Törvényszéki nyomozókat, orvosokat, antropológusokat szólaltat meg, és a végén felállít egy leginkább valószínűsíthető változatot – de a nyomozásának erről az eredményéről ebben az írásban nem szólhatok.

A könyvet Sands négy részre osztotta, ezek Otto történetének egy-egy szakaszát jelölik: Szerelem, Hatalom, Szökés és Halál. Az egyes részeket fejezetekre tagolta; néhány közbeszúrt fejezetben a Horsttal, illetve a szakértőkkel, történészekkel történt találkozásait, beszélgetéseit idézi fel, a többiben többnyire kronológiai sorrendben halad végig Otto életén. Mondhatni, hogy szerencsés volt. Charlotte (Otto felesége, Horst anyja) tizenhét évesen (1925-ben) kezdett napi szinten naplót vezetni, és ezt a szokását a következő huszonöt évben meg is tartotta. Ilyen értelemben Sands kincsesbányára bukkant, amikor Horst megmutatta neki az anyjától örökölt dokumentumokat. A kirakós elemeit a helyére rakni, a hiányzókat pótolni, a homályos részleteket tisztázni viszont óriási kihívásnak bizonyult. Eleve kemény dió volt a kézírásokat (naplóbejegyzéseket, leveleket) „megfejteni”; a hiányzó részeket archívumokban, levéltárakban, más tényfeltáró művekben kutatta fel. A végeredmény lélegzetelállító. Ennyire jól dokumentált, hivatkozásokkal ilyen gazdagon ellátott könyvvel még nem találkoztam.

Sands nem ítélkezik. Szigorúan a tényekre szorítkozik, de az olvasóban nem hagy kétséget Otto Wächter bűnösségét és Charlotte pártállását illetően. Charlotte 1985-ben bekövetkezett haláláig „büszke náci” volt, és Horst úgy emlékszik rá, mint aki soha egyetlen rossz szóval sem illette a férjét. Érdekes látni Horst „utazását”. Képtelen elismerni az apja bűnösségét, egy adott pillanatban világossá válik, hogy egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni a nyilvánvalót. Tántoríthatatlanul vallja, hogy az apja „igazi, jellemes ember volt”, aki pusztán parancsokat teljesített, és azt mondja, egyetlen inkriminált dokumentumon sincs rajta az aláírása. Amikor Sands szembesíti egy minden kétséget kizáró bizonyítékkal, elakad a szava, de még mindig abba kapaszkodik, hogy az apja biztosan nem volt boldog ettől, mintegy azt sugallva, hogy mindent meggyőződése ellenére tett. Sands viszont rámutat, hogy Otto és Charlotte levelezéséből nem ez derül ki. A leveleket rendre Heil, Hitler!-rel zárták, megkönnyebbülésüknek adtak hangot, amikor megtudták, hogy Hitler megúszta az 1944 júliusi merényletet, és a háború végnapjain nosztalgiával emlékeztek azokra a napokra, amikor a Führer bevonult Bécsbe. A naplóbejegyzésekben és a levelekben nyoma sincs megbánásnak. Egy szó sem esik a zsidók elleni intézkedésekről, atrocitásokról – mintha az egy másik világban történt volna. Ami számomra még feltűnőbb: Charlotte hagyatékába egyáltalán nem kerültek be olyan (1945-ös, 1946-os) újságkivágások, amelyek a magas rangú nácik vád alá helyezéseiről, letartóztatásairól, öngyilkosságairól szóltak. Horst keresztapját, Seyss-Inquartot Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték – Charlotte viszont egy szót sem írt erről. Mintha kerülte volna a kellemetlen igazságot, mintha nem akart volna tudomást venni arról, ami magyarázkodásra, vagy még rosszabbra, védhetetlen pozícióba kényszerítette volna. A könyvből azt érezni, hogy ilyen tekintetben Horst az anyja nyomdokain jár. Ideig-óráig talán még bele lehet magyarázni, hogy a szülők iránti tisztelet elhomályosítja a látását, de egy 2014-es ukrajnai látogatás során kibújik a szög a zsákból. A szélsőséges nacionalista Szvoboda párt szimpatizánsai körében rendezett ünnepségen Horst úgy érzi, megerősítést nyer az elmélete, miszerint az apja „becsületes, jó ember volt”. Ez az esemény okozott törést Horst és Niklas Frank kapcsolatában. Utóbbi határozottan kijelentette: „Most már kénytelen vagyok belátni, hogy tényleg náci.” (180. oldal)

Sandsnek nem az az elsődleges célja a művel, hogy rábírja Horstot, hogy szembenézzen a múlttal, ez a motívum mégis végigkíséri a kötetet. Sands Hans Franknak köszönhetően talált rá Otto Wächterre és Horstra, és a legjobb tudása szerint tárta fel Otto történetét, mindent megosztva Otto fiával. Azáltal, hogy beépítette a könyvbe azokat a részeket, amikor Horsttal és más érintettekkel beszél, rávilágít arra, hogyan néznek szembe a múlttal a háborús bűnösök leszármazottai, hogyan alakítja az érintettek sorsát a történelmi emlékezet és a felelősség generációkon átnyúló árnyéka. Horst görcsösen kapaszkodik a saját verziójába. A nyilvánvaló bizonyítékok láttán is a saját igazát próbálja hangsúlyozni. Horst lánya, Magdalena, aki áttért az iszlám hitre, Sands tényfeltáró munkássága nyomán azt írja ki a blogjára: „Nagyapám tömeggyilkos volt.” Ez a könyv zárómondata. Olyan, mintha véget érne egy fájdalmas utazás.

A keményfedeles könyv felülmúlhatatlan minőségű, ahogy azt egyébként a Park Kiadótól már megszokhattuk. A rengeteg hivatkozás, a bőséges forrásjegyzék a szerző munkáját dicséri. Névmutató és fényképek jegyzéke segíti a tájékozódást. Az egyetlen negatívum a képek mérete és minősége. Majdnem az összes kép apró, meglehetősen gyenge minőségű és fekete-fehér. (Az eredeti angol kiadás is ilyen, nem csak a magyar.) Ezen a téren volt némi hiányérzetem.

A könyv alapjául két másik „alkotás” szolgált: egy 2015-ben bemutatott dokumentumfilm (What Our Fathers Did: A Nazi Legacy), amelyben Sands Horsttal és Niklas Frankkal bejárja Európát, a két férfi szüleinek bűntettei nyomában; és egy podcast sorozat, amelyet a BBC megbízásából készített. A könyvben kiterjeszti azt a kutatómunkát, amelyet a film és a podcast megalkotása során végzett. Jelen sorok írásakor még hallgatható a podcast (angol nyelvű!), ajánlom mindenki figyelmébe.

Philippe Sands (1960) nemzetközi jogász, a University College London professzora. A 2016-ban megjelent Kelet-nyugati utca című könyvét 2017-ben az év legjobb tényirodalmi művének választották.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com