James Whitehouse (Rupert Friend) a brit miniszterelnök jobbkeze és legfőbb bizalmasa, fiatalkori barátok, együtt jártak Oxfordba. A kiváltságosok gondtalan életét éli csinos feleségével, Sophie-val (Sienna Miller) és két gyermekével, de minden megváltozik, amikor asszisztense, Olivia Lytton (Naomi Scott) szexuális erőszakkal vádolja meg.

James elmondja a feleségének, hogy viszonya volt a lánnyal, aminek ő egyszer és mindenkorra véget akart vetni, és talán bosszúból történik ez az egész vele. Sophie próbálja összetartani a családot, megbocsátó és támogató feleségként megjelenni a nyilvánosság előtt, kérdés, meddig bírja erővel és gyomorral. A férfin nagy a nyomás, nemcsak a családja hullhat szét, de a politikai karrierje is veszélybe kerül, idővel a miniszterelnöknek is színt kell vallania, kitart-e régi barátja mellett, vagy elhatárolódik tőle, elkerülve ezzel a kormányválságot.

A hatrészes minisorozat cselekménye részben a tárgyalóteremben zajlik, ahol arra keresik a választ, hogy egy több hónapos szeretői viszony lezárása után a belügyminiszter valóban erőszakot alkalmazott, vagy mindkét felet a vágy vezérelte. Nemi erőszak miatt senkit nem ítélnek el bemondásra (legfeljebb a közvélemény vagy a szakma, ami persze sokszor elég is), több feltételnek kell egyszerre megvalósulnia, hogy kattanjon a bilincs, a pillanat hevében ugyanakkor senki nem írat alá a másikkal beleegyező nyilatkozatot, és gyakran a szavak is elmaradnak. Különösen igaz ez a tárgyalt esetre, ahol a szeretők a testbeszédből, az apró gesztusokból is megértik egymást, vagy legalábbis úgy hiszik. Ráadásul a történteket sem könnyű felidézni, nem tudjuk, hogy az ellentmondásokkal mindenki a maga igazát keresi, vagy tényleg ennyire összekuszálódtak a dolgok, ezért emlékeznek máshogy.

Fontos szerephez jut a család, vagyis az, hogyan éli meg Sophie és a gyerekek ezt az egészet. A nő ugyanott tanult, vagyis nagyon régóta ismeri a férjét, és azt is tudja, milyen az, amikor a milliomoscsemeték kiengedik a gőzt. Ezek a férfiak egész életükben arra vannak kondicionálva, hogy mindenkinél jobbak és bármit megtehetnek, mert hát konzervativizmus és erények ide vagy oda, a törvényeket az elit hozza, a közgondolkodást az elit formálja. Sophie nem buta nő, de a családért feláldozza a karrierjét, mint ahogyan azt sok más nő teszi az ő társadalmi helyzetében. Viszont olyan világban élünk, amikor a félredugás, a megkaphatok bárkit, akit akarok, majd a nem jelentett semmit már egyre kevésbé sikk.

Ennek ellenpontozására van jelen a vád (Michelle Dockery) és a védelem (Josette Simon), akik „meglepő” módon ugyancsak régről ismerik egymást, és akik nőként képviselik a szakma csúcsát, éppen a normális családi életről lemondva ezzel. Lényegében kettejük tudásán és ravaszságán múlik az ügy kimenetele, amit barátnőként egyfajta egészséges rivalizálásként élnek meg. Az, hogy Jamest egy nő védi és egy nő vádolja, különös töltetet ad az egész ügynek.

És akkor itt van a politika, ahol nagyon is számít, ki mivel tudja sakkban tartani a másikat, ki kinek tartozik szívességgel és hasonlók. Az ember pillanatok alatt a „kukában” (vagy a börtönben) találhatja magát, ezért alaposan meg kell fontolnia, mit mond és cselekszik, kivel barátkozik és osztja meg titkait. A nép, a közjó szolgálata és a saját célok elérése, a hatalom és az anyagi jólét fenntartása egyfajta skizofrén állapotot idéz elő náluk, amit itthon is látunk, hiszen ez nem brit sajátosság, persze ők a furcsa szokásaik és a monarchiájuk révén rátesznek még erre egy lapáttal.

Oké, a sztorit egy nő írta, a feleség makulátlan, és az erőszaktevő megint egy gazdag fehér férfi, de ez is egy nézőpont, és egyáltalán nem ördögtől való, mindenesetre ebből az alapfelállásból egészen szépen kihozza azt, amit. Szórakoztató és izgalmas, a hat rész igyekszik mindent megmutatni, és igazából Sophie lesz a főszereplő, akinek el kell döntenie a történtek fényében, mit akar kezdeni az életével. Boncolgatja ezt a #metoo dolgot, megmutatja, mennyire soktényezős ez az egész, kezdve a régi beidegződésektől a fegyverként is felhasználható, felkapott téma által kiváltott óvatosságig. A karakterek személyes története, esetleges múltbeli kötődésük tovább árnyalja a cselekményt.

A kevesebb olykor több, a sorozat akkor is működne, ha az alapsztorit „simán” csak elmesélné, de az alkotók valami többet akartak. Amikor valaki ideges, felesleges hallanunk a szívverését, a feje tetejére állított képernyő, a szereplők sokadik zuhanása a semmibe, vagy „utaztatása” egyik helyszínből a másikba is csupa olyan dolog, melyek nélkül ugyanúgy megértjük, hogy nekik most annyira nem jó. A csavarok is elsősorban arra valók, hogy ráerősítsenek arra, amit már eddig is tudtunk: ezen a szinten mindenki ismer mindenkit, és a múltnak nagyon fontos szerepe van abban, hogyan viszonyulnak a jelenben egymáshoz.

Az Egy botrány anatómiája egy aktuális problémát helyez el a legfelsőbb körökben, és sokban hasonlít a konkurencia által gyártott Tudhattad volnához, ám amíg Sienna Miller valóban 40, addig Nicole Kidman csak szeretne annyi lenni.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu