Még ha tömör és célirányos egysorosokban bővelkedünk is, a klasszikus kalapos/sármos noiroktól jócskán odébb járunk, a morális tartalékok utolsó foszlányait is levedlő modern lét mocskában, és a narratívának a klasszikus bűnelkövetős-nyomozós krimikhez sincs túl sok köze, itt a zsaruk vagy súlytalan mellékalakok, vagy éppenséggel korrupt fenevadak. Ez persze messze nem lenne elég az üdvösséghez plasztikus, nagyjából az összes lehetséges látószögből valóságosra gyúrt, és az olvasóhoz minden fordulóval egyre közelebb kerülő figurák híján, akik bár a bűnirodalom és film évszázada alatt egytől egyig mind toposzokká értek, így nem is annyira meglepetésekre, sosem látott-hallott fordulatokra, mintsem inkább afféle felismerésekre számítsunk, amelyek egyszerre nyújtják a bennfentesség és az elhatárolódás érzetét. Például képesek vagyunk még mindig szorítani akár tolvajoknak és gyilkosoknak is, amennyiben maradt még bennük (és bírjuk el a nagy szavakat) némi emberség, aggódás, betyárbecsület, egyenesség és áldozatkészség. Néha azért ennél kevesebb is elég: olyasféle személyiség- és sorssebzettség, amit ha elmosódott kontúrokkal és csak egyes elemeiben, de rokoníthatunk saját köreinkkel. Persze ki szeretne az útjába kerülni valójában egy mégoly nyugodtnak és józanul emberarcúnak tűnő rablónak is akár, mint Leo, akiért itt bár az utolsó képkockákig szurkolunk, hiszen a gyermekét féltve nevelő ex-drogos tettestárs anyuka mellett ő a pozitív pólus, aki a családjáért és barátaiért tevőleges cselekvésre is hajlandó, viszont aki a ki tudja, milyen lefojtásokkal láthatatlanná bűvészkedett fenevadjait nyilván csak időlegesen képes uralni. A borítékolható végromlás felé araszolva kiderül, hogy a címbe foglalt Gyáva gúnynév másként igaz Leora, mint ahogy azt az alvilági körök tartják, mert ő éppen hogy bátorságával tűnik ki kartársai közül, ám ez egy kulcsfontosságú elemében mégiscsak látszatrettenthetetlenség, még a másokért való cselekvés fényében is, hiszen Leo minden mozdulata, szándéka és tette folytonos menekülés a belső démonoktól a külső rutinvilágba. Persze nyilvánvaló, hogy a hétköznapok díszletei közé bújás csak időleges védelmet adhat.

Leo és Greta természetes közege a nagyvárosi bűnözői lét, amiből végleges kilépés nem igazán lehetséges, de ilyesmi fel sem merül senkiben, és pont ez Brubaker írói zsenijének egyik sarokköve: a rosszul értelmezett, szájbarágós érzelgősség, vagyis a hamis felhangok konstans kerülése. Bár az összes helyzet és figura ismerős régről, a korrupt zsaruktól a lenyúlt drogszállítmányon át a folytonos átverésekig és a flegmán kihordott lőtt sebekig, és ennek mindvégig tudatában vagyunk, mégis elkap az örvény: a teljes textúra tapinthatóan és fájóan realisztikus. Eleve, a felnőtt lét nem feltétlenül az állandó meglepetések és kierőltetett fordulatok közege, bőven elég, ha hozzánk hasonló emberi lényeket látunk valódi nehézségekkel küszködni. Jó, nyilván azt elvárjuk, hogy ezek a hősök és antihősök egészen más súlycsoportban vegzálják azért egymást, a pénzünkért szórakozni is akarunk. Leo például éles eszű flegmatikus profi, aki első blikkre piti tolvaj, kerüli az igazi nehézfiúk féle helyzeteket, mindent alaposan átgondol, biztonságra játszik, így fel is merülhet a kétely: hogy lesz ebből vérbő bűnirodalom, hol ebben az izgalom? Viszont az elkerülhetetlen krach beütésekor kiderül, hogy Leonak mindig van B terve, szükség esetén az akciók sűrűjében is helyt áll, és soha nem adja fel. Az más kérdés, hogy az egyéni és szociális morál bűzös mocsarának nagyvárosi közegében már a legkisebb jó is megnyugtató fogódzkodónak tetszik, és még ha szalmaszál is valójában, hálásan kapaszkodunk bele. És ha már ennyire aggódunk hősünk sorsáért, vigyük is végig: ezzel a generációs stigmával már mit sem tudna kezdeni egy árva pszichológus, a bűnözői létbe született Leonak, akit apján kívül annak zsebtolvaj barátja is szeretetteli figyelemmel trenírozott a családi tradícióba való betagozódásra, már minimum többrendbeli családállításra lenne szüksége. Persze ami Leo és társai számára veszett ügy, az az olvasónak főnyeremény.

Leo a Lawless című második kötetben csak epizodista, bár az a rövid beugrás az ő történetét is tovább szövi, viszont itt a seregből a városba visszatérő Tracy Lawless bosszútörténetére tevődik át a fókusz. Persze a lényeg ugyanaz: a valódi mozgatószál továbbra is a diszfunkcionális családvonalakon kígyózik tovább, hová máshová, mint a többrendbeli végromlásba. Vége persze soha nincs semminek, hiába is várnánk, hiszen az egyes történetek lezárásai nemhogy megváltást, de valódi feloldást és feloldozást sem hoznak. Ismételten: pont ettől jó nekünk, mert igen, a dráma igazi mélysége a tragikus felhangok sűrűjéből kiszálazva működik valódi ajzószerként, és nyilván ott van még a szégyentelen öröm is, hogy mindez nem velünk történik, a katasztrófaturizmusról, a másokat érő sorscsapások kukkolásáról nem kívánunk lemondani. Ja, és nehogy feledjem, kétpólusú az az ingatag családmodell, ami a bűnözői létben eltöltött minimális időtartam után kijár mindenkinek: a születési mellett kiformálódik az összedolgozó brigantikból is valamiféle egymásra utaltságból eredeztethető kisközösség, nota bene: család, és azt már mindenki döntse el maga, melyik taszít sötétebb romlásba, ez vagy a vér szerinti. Brubaker tartózkodik a szavazástól, azaz dehogy, csak hát ez a versenyeztetés, mondjuk úgy, hogy döntetlenben kiegyezve hull alá az infernális homályba. Tracy bosszútörténete szintén nem formai újításokkal hat, gyakran találkozunk mindennemű bűnirodalomban bandába beépüléssel, végzet asszonyával, árulással, elfojtásokkal, elcseszett melókkal, mégis, a pokol egy még kínzóbb körébe keveredtünk, mint korábban. Leo első ránézésre sikeresebben bírta magát kívül tartani mindkét rendbeli családjának ügyein, de ez a látszat persze afféle öncsalás és habitus kérdése csak, hiszen az érzelmi betonfalak mögé záródásnak éppúgy nagy ára van, mint Tracy véres leszámolásokkal tarkított futamának, és bár ő jobban kiereszti a gőzt, de az egyrészt mindig mészárlásokkal jár, valamint az apjához és öccséhez fűződő viszonyaiba belelátva egyértelmű, hogy semmi esélye a kikeveredésre sem az érzelmi, sem pedig a külső örvényekből. És bár vétlen áldozatokról szó sincs, a tettleges büntetést végül nem a tényleges bűnös szenvedi el. A lelkit persze igen, de az meg ugyanazon lendülettel pattan is vissza aztán Tracy-re.

Igen találó a harmadik forduló címe: A halott és a haldokló. Boncolgathatjuk az odavezető utakat hosszan, de a valódi halál tényleg jobb, mint a látszatélet lélekölő sivársága. Persze reménykedhetünk benne, hogy csak a rosszul megválasztott életutak zsoldja az efféle spirális aláhullás, és a mi hétköznapibb létélményünk azért csak megmarad élhető keretek közt, és higgyük is ezt. Viszont nem kerülhetjük meg, hogy a bűnözői lét számos vonatkozásban őszintébb, hamarabb szembesít a valósággal és az adott keretek mibenlétével. Az első két fejezet szereplői is tisztában voltak mindezzel, akárcsak ennek a harmadiknak az elszenvedői: a fekete és fehér srác, akik az ötvenes években zajló gyerekkor nem hétköznapi barátságából kinőve markánsan különböző útra térnek, és hogy a lemondássokkal járó bokszolói vagy az apja nyomdokaiba lépő főgengszteri az üdvözítőbb, nemigen kerül mérlegre. Ahogy Teegé sem, a Lawless fiúk faterjáé, aki a seregből hazatérve nem csak a helyét nem leli sem férjként, sem apaként, de úgy egyáltalán az életét sem, aminek fonalát már azelőtt elvesztette, mielőtt érte nyúlt volna. És bár úgy tűnik a záróakkordok közepe táján, hogy a korábban már a szálak mozgatásában részt vevő Danica, vagyis A Nő profibban kormányozza sorsát, már csak a mélyebb önismeret okán is, így a sztriptízbárból először luxusprostivá, majd személyes kitartottá emelkedés látszólag új fejezetet nyit számára, és az elkerülhetetlen bukást nem is a szenvedélyekben tobzódás hozza el, éppen hogy az önképhez ragaszkodás.

A képregényes tömörítés magasiskolája Brubaker és Phillips sorozata: bár oldalak tucatjain és egymással alig kapcsolódó fejezeteken átívelve köveződik ki képkockánként a fékezhetetlen lejtmenet, néha egy-egy pőre beállítás vagy bon mot tömörségű háromkockás csík üt fájóan övön alulit. A szélsőséges események ugyan egyszerre sebzik és erősítik is a szereplők személyiségét, de hogy ezek az erők kiegyenlítettek lennének-e, az újfent más kérdés: „Megkapta a válaszokat, amiket akart, és még párat, amiket nem. De úgy tűnt, hogy a válaszok természetrajza már csak ilyen.” Látszatra eddig csak Ed Brubaker írói teljesítményét méltattuk, pedig dehogy: Sean Phillips mély tónusú árnyékokkal fedett arcai, minimális, de annál kifejezőbb vonásokkal megrajzolt figurái, a foltokká mosódó hátterek, az utcaképek és enteriőrök, a folytonos feszültséget sugárzó testtartások, az állandó fenyegetés és fenyegetettség, és persze a csak ritkán felfénylő matt színek szétszálazhatatlan életre keltői a nagy ívű történetnek. És még szerencsém is van Phillips világával, könnyebben megy a beleélés, amikor több a jelzés, mint a kijelentés.

Elsőre talán örömhír, hogy filmsorozat készül az Alvilágból, hiszen erről már tudjuk, hogy príma alapanyag, még valami jó is kisülhet belőle, de mégis: a filmes montázsok hatásfokát nem lebecsülve merem mondani, hogy a képregényes nyelvezet anyanyelvi szintű ismerete és profi alkalmazása, amiben ugye például óriási szerepe van a mozgóképpel szemben a beszédes kimerevítéseknek, a képkockányi tömörítéseknek és az ultrarövid szekvenciáknak, néha bizony mélyrehatóbb gyomrost visz be bármi másnál. Persze ki erre, ki meg másra fogékonyabb, mindenesetre Brubaker és Phillips képregénysorozata a kevesek ligájába sorolható mestermű.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu