A regény narrátora William Lee, aki valójában a szerző alteregója. Pályafutása elején Burroughs a William Lee nevet írói álnévként is használta. (Nem ment messzire érte, a Lee az anyja leánykori neve volt.) A Narkós nem egy kerek történet, aminek van bevezetője, tetőpontja és befejezése. A regény azzal a mondattal kezdődik, hogy „Első drogos élményeimet a háború idején szereztem, 1944-ben vagy 1945-ben.”, és innen megállás nélkül mesél arról, hogyan csúszott egyre mélyebbre, hogyan vált függővé, aztán menekült el New Yorkból, amikor már forró lett a lába alatt a talaj, hogyan talált rá a New Orleans-i drogtanyákra, és végül húzott el Mexikóba, amikor már a szövetségiek is rászálltak. A morfiumot mint árucikket ajánlotta neki valaki még New Yorkban, ő pedig azt felelte, oké, keres rá vevőt. Egy tubust viszont elhasznált a készletből, és ez volt az első alkalom, hogy „anyagozott”, addig eszébe sem jutott kipróbálni. Három nappal később egy egész doboznyi tubust tartott vissza magának az eladásra szánt készletből, hat héttel később pedig hajlandó volt alacsonyabb áron visszavásárolni valamennyit az eladott cuccból saját használatra. Ennyi, ilyen egyszerűen kezdődött – bár erre a kezdeti időszakra ő azt mondja, hogy csak „alkalmanként” szúrt, és még messze járt attól, hogy rászokjon. Szerintem szépít, a vallomása alapján kívülállóként nem így látom, de hát hogyan tudnám ezt pontosan megállapítani én, aki az életben még csak nem is cigarettáztam.

Burroughs már-már szenvtelen hangnemben mesél, tárgyilagosan vezeti végig az olvasót a narkós mindennapjain, de a drog hatásairól, a rettegésről, az illúziókról, a mámorról érzékletesen ír. Ezzel együtt érzelmeket belőlem, az olvasóból leginkább az váltott ki, ahogyan ennek a világnak a szereplőiről írt. Megbotránkoztatott, megdöbbenetett. Rengeteg név, figura bukkan fel, majdnem oldalról oldalra újabbak: csavargók, gengszterek, lecsúszott emberek, őrültek, olyanok, akiket a narkó irányít, akiket az utcán jobb kikerülni. Igen, olyanok, akik a társadalom peremére szorultak, valójában áldozatok és szánni valók, de Burroughs nem így ábrázolja őket. Burroughs regényében ezek a figurák azok, akik között ő tulajdonképpen jól elvolt. Nem feltétlenül kereste a társaságukat, de nem is menekült abból a közegből. Tíz-tizenöt oldal után az olvasó rájön, hogy ennyi nevet és szereplőt képtelenség megjegyezni, de aztán az is világos lesz, hogy nem is kell, egy tucat tizenkettő, nincs különösebb szerepük Lee történetében.

A narkóhoz való viszonya bennem ambivalens érzéseket szült. Azt elhittem, hogy a lejtőn nem lehetett megállni, de hiányoltam az akaratot. Annak kevés nyoma van a regényben. Egyszer önként bevonult egy elvonóra, de arról nem ír, hogy próbált volna élni a lehetőséggel, hogy próbált volna belekapaszkodni a „mentőövbe”. A New Orleans-i tartózkodása után egy ideig Texasban élt, felcsapott vállalkozónak, egy barátjával gyapotot termesztettek százötven hektáron, bár nem értettek a gyapothoz, és konkrétan nem dolgoztak semmit, csak ellenőrizték a napszámosok munkáját. Pár hónap után lelépett, úgy érezte, nem neki való élet. Én meg úgy éreztem, hogy egyik végletből a másikba zuhant, és közben eszébe sem jutott valami köztes megoldás. A függőséget mint jelenséget többször is tárgyalja, helyenként orvostudományi részletességgel. Felemleget néhány elméletet a rá- és visszaszokással kapcsolatban, de ugyanabban a mondatban el is utasítja azokat, és előáll a saját változatával. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy ezeket az elméleteket mérlegelni tudjam, de az övéi nekem nem tűntek meggyőzőnek.

Noha a szöveg tele van szlenggel, a regény nyelvezete mégis igényes, és mindvégig tetten érhető annak az embernek a higgadtsága, aki tisztában van a saját hibáival, aki bizonyos értelemben kibékült a múltjával. Burroughs intelligens mesélőnek bizonyul, és ez a kifinomult mesélés a zsargonnal telezsúfolt szöveggel együtt furcsa kettősséget kölcsönöz a műnek. Ne feledjük, a beat nemzedék egy kiemelkedő alakjáról van szó, aki előkelő St. Louis-i család sarjaként nőtt fel, „haladó szellemű iskolában” tanult, majd „kertvárosi magángimnáziumba” járt, a Harvardon angol irodalomból diplomázott, aztán orvostanhallgató volt Bécsben, Oscar Wilde-ot, Anatole France-t és Baudelaire-t olvasott – innen csúszott le addig, hogy metrókocsikon meg állomásokon alvó részegek zsebeit ürítette ki, hogy meglegyen a napi adagra lévő. A prológusban megdöbbentő őszinteséggel ír arról, hogy gyerekkorában rettegett az egyedülléttől, a sötéttől, a rémálmoktól és attól, hogy egy napon úgy ébred fel, hogy az álom nem múlik el. Fiatalon is viszolygott a magánytól, a képmutatástól, és általában véve nem találta a helyét a világban. Az a nyolcoldalnyi prológus mindennél többet elmond arról, hogy mi vitte őt erre az útra. Azt írja: „Az ember azért válik kábítószerfüggővé, mert semmilyen más irányba nincs erős motivációja. Automatikusan a narkó nyer. Kíváncsiságból próbáltam ki. Sodródtam, és ha anyaghoz jutottam, belőttem magam. Aztán rákaptam.”

Burroughs-ról köztudott, hogy vonzódott a férfiakhoz is. Ezzel együtt volt egy felesége, akit 1951-ben Mexikóvárosban részegen és bedrogozva véletlenül lelőtt. (Több verzió is létezik, az egyik szerint Tell Vilmost játszott, de rosszul sült el. Baleset volt, ez tény.) Az incidens nincs benne a regényben, a feleségét viszont néha említi, a férfiakkal való kapcsolatát pedig egyáltalán nem palástolja (bár azt sietek hangsúlyozni, hogy egyetlen mondat erejéig sem explicit). Ez így viszont újfent ellentmondásos, főleg úgy, hogy a feleségéről csak pár szót ejt; az asszony mindig olyankor bukkan fel, amikor szüksége van rá, például egy alkalommal ügyvédet szerez neki, amikor birtoklásért letartóztatják. Egyébként nem ír a nőről, a viszonyukról, arról, hogy miért volt felesége, ha ő inkább a férfiak társaságát kereste, és arról, hogy ezt a felesége hogyan viselte. Oliver Harris a bevezetőben viszont szolgál némi magyarázattal. Burroughs ugyan nem szándékozott részletezni a házaséletét a regényben, de a kiadója egyre hajthatatlanabb lett e tekintetben, főleg miután ő lelőtte az asszonyt. Megpróbáltak minél többet kipréselni belőle. A később előkerült levelezéséből derült ki, hogy ő maga sem tudta eldönteni, mit tegyen. Azt írta: „Ha akarják, megírom. A másik lehetőség, hogy egyszerűen kihúzok minden rá vonatkozó utalást.” Nem húzott ki mindent, de nem írta meg a lőfegyveres balesetet, és nem részletezi a házaséletét. Ez zavart keltő. Ahogy Harris írja: „Az odavetett megjegyzések azzal a nyugtalanító hatással bírnak, hogy az olvasó vagy többet akar tudni a témáról, vagy ennyit sem.”

A mostani magyar kiadás több szempontból is figyelemre méltó. Korábban magyarul Tornai Szabolcs „tolmácsolásában” jelent meg, az új kiadás az 1977-es teljes, Oliver Harris által helyreállított szövegkiadáson alapul, ezt Sepsi László fordította. A kötetbe kritikai jegyzetek, méltatások, az eredeti kézirat bevezetője és egy, az eredeti kéziratból kimaradt fejezet is bekerült – egy sor olyan szöveg, amely eddig magyarul nem volt olvasható. Ilyen szempontból csemege a kötet. Ha csak konkrétan a regényt veszem, egy érdekes önvallomást látok, amelyben a narrátor lelkiismeret-furdalás, kertelés és dramatizálás nélkül, nyitottan és objektíven mesél egy folyamatról. Látjuk az első lépést, de azt nem, ami mögötte van. Nincs cél, nincs konkrét befejezés. A vége olyan, mint valami másnak a kezdete. A könyv érdekes, mert egy új perspektívát kínál: bentről látjuk annak a folyamatát, ahogyan egyre mélyebbre csúszik. Nem sajnáltatja önmagát, nem színezi ki a történteket, nem keres kifogásokat, nem magyarázkodik. Ezzel együtt vannak hiányosságok a szövegben (lásd fentebb a feleségével, a házaséletével kapcsolatos észrevételeimet), a miértre szinte alig kapni válaszokat, pedig hát, legyünk őszinték, a mezei olvasót ez is érdekli. A mostani kiadásban helyet kapott plusz szövegek viszont egyféle kontextusba helyezik az egész regényt, főleg az eredeti kézirat Burroughs által írt bevezetője és Oliver Harris terjedelmes bevezetője adnak hozzá sokat a kötethez.

William S. Burrough amerikai író, esszéista, előadóművész 1914-ben született. Nemcsak felkavaró műveivel, hanem botrányos életével is nagy hírnévre tett szert. 1944-ben kapott rá a heroinra, több alkalommal is gyógyintézetekben kezelték. Mindig nyíltan vállalta biszexualitását. A Narkós című regénye 1953-ban jelent meg, az 1959-ben Párizsban megjelent Meztelen ebéd pedig meghozta számára az irodalmi világhírnevet is. 1997-ben hunyt el Kansasben szívroham következtében.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com