„Módunkban áll minden bűnt elkövetni, minden minket szolgál, megszázszorozzuk a borzalmakat.”

Ki volt De Sade márki? Pszicho-szociopata, perverz szadista, blaszfémikus ateista vagy filozófus? A francia arisztokrata Donatien Alphonse François de Sade korának fekete bárányaként műveiben (melyek a mai értelemben bestsellernek számítottak) szexuális aberrációit taglalta, ámde korántsem pusztán pornografikus, hanem inkább filozófiai módon (síkon). Ezek a történetek nagyrészt csak („beteg”) agyának szüleményei voltak, onnan táplálkoztak, mintsem valódi létük tapasztalataiból. Amit mindenki a megtörtént, űzött titkok legmélyére ásott akkoriban (perverziók, biszexualitás, erőszak), ő a bűnös társadalom szemére hányta-vetette, ami persze sok-sok tyúkszemet szúrt. Istentagadása szörnyű bűnnek számított, ezért lett lázadó elméje a legforróbb megbélyegzés billoga. Mai szemmel (most speciel az enyémmel) nézve könnyen belátható, hogy Sade márkinak valójában a létező emberi természet legsötétebb régióit sikerült megragadnia botrányos és támadó formában. Épp ezért művei körülbelül annyi mondanivalót tartalmaznak, mint erkölcstelenséget. A kérdés az, van-e fülünk meghallani őket?

A Sade márki játékai végtelenül merész filmre sikeredett. Doug Wright forgatókönyvének kiindulópontja az ember Ösztön-énjében elfojtott érzelem-csomóban gyökerezik: erőszak, vágy, állatias düh. Évezredek óta erre épül a társadalmunk, illetve ezeknek „szalonképesebb” formáira. A megszelídített érzelmek mentén hivatásokra, intellektusokra tagozódtunk, de elég a megfelelő légkör (az inger), és mindannyian egyformák leszünk – egyformán veszélyes ösztönlények. Felépített, „civilizált” személyiségünk mélyén ott les az alkalom, hogy állattá változzunk. Ezt jeleníti meg Philip Kaufman filmje, amely az „egyszerű” hatás-reakció folyamatot egy híres-hírhedt személy életének egy karakteres intervallumára húzza rá. Sade márki játszott az emberekkel, s végső soron ez a játék bizonyította be, mennyire igaza is van neki! Játszott a szerencsétlen elmebolondultakkal, játszott a hitében ingadozó pappal, és azzal az „orvossal”, aki rejtett és elfojtott ösztönvágyait a páciensekkel való értelmetlen szadizmusba vetítette ki. Halálos játék volt ugyan, de eredményes is abban a tekintetben, hogy megmutatta mindazt a valóságban, amely Sade márki műveiben (a képzeletben!) íródott meg.

„Magasztos prózám a hibbantak személyén átszűrve tán még csiszolódik is.”

A forgatókönyv végig korrektül és fokozatosan építi fel a történetet, bár a dramaturgia helyenként akadozó. Nem mindig látni át, mire is megy ki a játék, az egyes karakterek kapcsolata néha esetlegesen kötődik csak egymáshoz. De amikor (úgy 45 perc után) végre megtalálja a film az atmoszférával összeillő dinamikát, már láthatóan egy irányba halad a történet. Fokozatosan mélyül a mondanivaló, és valódi háromdimenziós karakterek közötti (érzelmi és fizikai) viszonyoknak lehetünk szemtanúi. Bár én örültem volna kicsit sötétebb kulisz-záknak a „sötét” érzelmek támogatására, az emóciók mind mélyebbé és vadabbá válása megfelelően átüt a vásznon. Akarat feszül vágynak, motiváció rohan le tanult viselkedéseket. Vibrál a levegő az érzelmek csatájában, ami végül egy gyilkosságban (Madeleine, a mosólány halála) csúcsosodik ki. Ez a jelenetsor különben hihetetlenül megkoreografált és erőteljes. A filmvégi „fordulat” pedig (az abbé beteggé nyilvánítása, új pap érkezése) mintegy keretbe foglalja a Sade márki játékait, jelezve, hogy az állati ős-ösztönök bár ideiglenesen elfojthatók, meg nem szüntethetők.

A film igazi erőssége, amely hitelesen láthatóvá teszi az érzelmek mélyülését, a színészi játék. Geoffrey Rush Sade márki szerepében valóban lubickol a megszállott (elme)beteg szadizmus és vágy hajtotta őrület-fertőjében. Játéka zseniális, Oscarra is jelölték érte. Az ő ellenpontja kellene, hogy legyen Joaquin Phoenix (alakítása meggyőző) az abbé és Michael Caine (játéka szokás szerint profi) dr. Royer-Collard szerepében. Csakhogy kettőjük közül egyik sem képes megtestesíteni azt a végtelen erkölcsösséget, amely a márkival szemben álló eszmeiség posztját kellene, hogy betöltse. Ettől válik fertőzötté az egész világ, amelyben egyedül Kate Winslet (lenyűgözően ártatlan), a mosólány jelenti a tisztaságot. Persze, hogy neki kell elbuknia. Sade márki játszmája ugyanis erről is szól.

A Sade márki játékai komoly, általános személyiségrajz. Érzelmeink legmélyére vezet bennünket, megmutatja, hogy teljes ártatlanság nem létezik. Ezért fájó és ezért nehéz elfogadni. De muszáj, hogy ösztöneink továbbra is a tudatalatti foglyai maradjanak! Mint ahogy az abbé mondta Sade márkinak:

„Benne rejlik mindannyiunkban minden szépség, és minden förtelem.”

Szilvási Krisztián