Ez fordulópontot jelentett a második világháború menetében. Az inváziót egy másik hadművelet előzte meg, amelynek az volt a célja, hogy elhitesse a németekkel, a szövetséges hatalmak nem Szicílián, hanem a Balkánon és Szardínián készülnek partra szállni. A Vagdalthús hadművelet a történelem egyik legkörmönfontabb titkosszolgálati akciója. Ben Macintyre író és történész tényfeltáró művében tanítani való aprólékossággal tárja fel a hadművelet részleteit, a tervezéstől a kivitelezésig, a tényleges akció képzeletbeli határain túl merészkedve.

A megtévesztő hadművelet egy sosemvolt ember köré épült. A tervet az Admiralitás whitehalli épülete alatt, egy apró, dohányfüstös alagsori helyiségben, a „13-as irodában” dolgozta ki egy maréknyi ember, Ewen Montagu őrnaggyal és Charles Cholmondeley hadnaggyal az élükön. A terv szerint a spanyol partoknál egy futár holttestét sodorja partra a víz, aki fontos, „személyesen kézbesítendő” dokumentumokat vitt volna Algériába, de útközben lezuhant a gépével. A táskájában található iratok (levelek Harold Alexander tábornoknak, A. B. Cunningham tengernagynak és Dwight Eisenhower tábornoknak), amelyeket a tengerészgyalogság tisztje, bizonyos „Martin őrnagy” a történet szerint repülőn utazva vitt magával, a szövetségesek jövőbeli terveiről árulkodnak. A spanyolok, noha hivatalosan semlegesek maradtak, valójában Hitlerrel szimpatizáltak, és a német hírszerzés komoly jelenléttel rendelkezett az ország délkeleti részén, Huelva tartományban, ahol a hullát partra dobják a hullámok. A brit haditengerészeti hírszerzés emberei úgy kalkuláltak, hogy a spanyol hatóságok értesítik a németeket az incidensről, és azok fel fogják bontani a lepecsételt leveleket, mielőtt végül átadnák a hullát az angoloknak. A tét óriási volt. El kellett hitetni a németekkel, hogy az Észak-Afrikából induló invázióra nem Szicíliánál kerül sor, így Hitler remélhetőleg valahol máshol (a reményeik szerint elsősorban a görög partoknál) rendezkedik be védelemre.

Az egész hadművelet roppant agyafúrt tervezést igényelt. Kellett találni egy hullát, feltétlenül olyant, amely nem hiányzik senkinek, és amelyről hihető, hogy vízbe fulladt. Egy komplett fiktív történetet kellett kitalálni a személye köré, ellenőrizhető múlttal, kapcsolatokkal, háttérrel. A haditengerészet tiszti ruhájába kellett öltöztetni, és olyan tárgyakat helyezni a zsebeibe, amelyek megerősítik a történetét. Még arra is gondot fordítottak, hogy a flotta szabóságától megrendelt Királyi Haditengerészet egyenruhája kellőképpen kopott legyen, így „Martin őrnagy” uniformisát egy hónapig Cholmondeley hordta, mielőtt ráadták volna a hullára. Külön fejtörést okozott a táskába szánt levelek tartalma. Nem hivatkozhattak nyíltan arra, hogy a szövetségesek Görögországnál tervezik a partraszállást, hiszen az feltűnő lett volna; inkább csak olyan megjegyzéseket kellett, hogy elejtsenek a levelekben, amelyek alapján a németek egy görögországi inváziót tartanak majd valószínűnek. Ezzel párhuzamosan több fronton is zajlott a dezinformáció, amely szintén egy görögországi partraszállást sugallt. Aztán úgy kellett a leveleket lezárni a viaszpecséttel, hogy akkor is nyoma maradjon a levél felbontásának, ha a pecsétet nem törik fel. Például szempillát rejtettek a borítékba, és egyszer háromba hajtották a leveleket; később, miután a levelek visszakerültek a britekhez, hiányzott a szempilla, és egy mikszroszkópos vizsgálat felfedte, hogy a leveleket kétszer hajtották össze, másodszor nedvesen (a nedvesen összehajtott papír merőben másféle redőket hagy, mint a szárazon összehajtott papír). Mindez azt bizonyította, hogy valakik kivették a leveleket a borítékokból a pecsét feltörése nélkül. Ezt követően el kellett hitetni a németekkel, hogy a britek meg vannak győződve arról, hogy senki sem nyitotta fel a borítékokat. Ezért olyan kommunikációs csatornákon, amelyekről tudták, hogy az ellenség lehallgatja, azt sugallták, hogy hálásak a spanyol hatóságoknak, amiért elkerülték a dokumentumok német kézre való jutását – különben a németek joggal feltételezhették volna, hogy a britek megváltoztatják a terveiket, ha kiderül, hogy ők tudomást szereztek a terveikről.

Ben Macintyre fáradságot nem kímélve tárja fel a szövevényes akció minden egyes ágát. Az utolsó részleteket is ismeri, az olvasónak az az érzése, hogy láthatatlan emberként jelen van a szereplők között: a „13-as iroda” szűk terében, a megbeszéléseken, a hosszas ötleteléseken, a szárazjégbe csomagolt hullát szállító tengeralattjárón, a spanyolországi halottszemlén, a temetésen, a brit és a német hírszerzők fejében, gondolataiban. Kitér az összes felmerült, eldobott, újra és újra megtárgyalt eshetőségre, a lehetséges buktatókra, minden óvintézkedésre, amelyet azért tettek, hogy a hadművelet sikerét biztosítsák. Már-már zavarbaejtő részletességgel számol be az összes érintett szereplőről, életrajzi adalékokkal fűszerezve a mesélést. Az még természetes, hogy kitér annak a hajléktalannak az életére, akinek a holttestét az akcióhoz felhasználták, ahogy az is érthető, hogy Pamről, a lányról ír, aki az MI5 szolgálatában dolgozott, elfogott kémek vallomásait szortírozta és olvasta újra, és aki „Martin őrnagy” menyasszonyának a szerepét vállalta a fedősztoriban. Macintyre viszont még ennél is alaposabb, és egészen jelentéktelen szereplők múltját is felfedi, noha azoknak az eseményeknek tényleg semmi közük a hadművelethez. Így aztán még a tengeralattjáró kapitányáról meg arról a sofőrről is részletekbe menően mesél, aki a holttestet a londoni ravatalozóból Skócia egy nyugati kikötőjébe fuvarozta. Utóbbiról kiderül, hogy az ország egyik leghíresebb autóversenyzője volt, hogy milyen autói voltak, milyen versenyeket nyert, vagy hogy milyen verset írt, amikor egy apró csínnyel viccelte meg a vécén üldögélő barátnőjét. Nem tagadom, olvasás közben néha rám tört az az érzés, hogy ez a fokú aprólékosság talán már fölösleges, és én lapoznék tovább, hogy a hadműveletről olvassak. Utólag viszont, a kötetet teljes egészét vizsgálva nem nehezményezem ezeket a kitérőket. Megmosolyogtattak, színt adtak a történetnek, és arról árulkodnak, hogy a szerző mindennek (szó szerint értendő: mindennek) utánajárt. Nem túlzok. A hullára adott alsónemű is közel egyoldalas bekezdést kapott. Nem véletlenül.

Azon túl, hogy a végletekig alapos, Macintyre remek mesélő. A stílusával valósággal életet lehel minden bekezdésbe, az embernek az az érzése támad, hogy bármiről szívesen olvasna, amit ez az ember ír. Mindeközben szigorúan ragaszkodik a tényekhez. A kötetben nincs túl sok hivatkozás (ha szigorúan veszem, ez lehet hiányosság), de a végén található terjedelmes biográfia is arról tanúskodik, hogy a szerző rengeteget nyomozott.

A könyvet a szerző 2010-ben írta, magyarul pedig először 2013-ban jelent meg az Alexandra gondozásában. A könyv alapján John Madden (Szerelmes Shakespeare, Corelli kapitány mandolinja, Az adósság) rendezett filmet Colin Firth-szel a főszerepben, amelyet legelőször 2021 novemberében mutattak be a British Film Festival keretében; nyilvános mozipremierje 2022 áprilisában volt. A GABO Kiadó kötete az új, 2022-es kiadás filmes borítóval, amely tartalmazza a szerző utóiratát is. Macintyre ebben azokról az olvasói levelekről mesél, amelyeket a könyv első kiadása után kapott. Az olvasói további, a hadművelettel kapcsolatos érdekességekre hívták fel a figyelmét, amelyeket aztán ő is leellenőrzött. A szűk tizenkét oldalas utóirat érdekes adalék az amúgy is tökéletes tényfeltáró munkához.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com