Persze még jobb, ha az elsőtől, mégpedig elsősorban a telhetetlenségi nyomaték okán: Conanból soha és semennyi nem elég. Nyilvánvalóan a lehető legklasszikusabb képregényes retrocsemegék közt a helye ennek az érának, éppúgy, mint a heroic fantasy alapirodalomból a Robert E. Howard novelláknak (és az egyetlen Conan regénynek). Mivel a képregényes verziók is nagyot mentek az ötvenes évekbeli start óta, de főleg az 1970-ben induló Marvel sorozat számít ebből az aranytelérnek, ám ezt követően sem különösebben lanyhult hősünk iránt az érdeklődés, és természetesen újabb és még újabb átkalibrálások, korokhoz igazított felfrissítések görgetik tovább azóta is nimbuszát, a rajongóknak tehát nincs mitől tartaniuk. Itt lassítsunk is le, tisztázandó néhány fontosabb részletet.

Conanra ugyebár hősként gondolunk, miközben messze nem az az önzetlen, áldozatkész, mindig mások előmenetelét és boldogulását szem előtt tartó makulátlan figura, nincs valamiféle magasztos, világmentő küldetése, miközben talán mégis akad itt valami efféle is. Számos kalandja közben szembesülünk belső zsörtölődéseivel, hatalmi és anyagi kívánalmaival, belelátunk és hallunk vágyvilágába, amik nagyjából a trónszék-vagyon-nők szentháromsága körül pörögnek, olyan további alegységekre bontva, mint bosszú, kétkezi harcok, nagy evészetek-ivászatok, aztán mégis: gyakran úgy alakul, hogy a nem éppen a kívánatos irányokba zakatoló események következtében álmai szertefoszlanak, és olyasmik kerülnek előtérbe, mint hercegnők és bajtársak megmentése, vagyonok és értéktárgyak odahagyása, arra érdemes birodalmak megmentése, szóval hősünk mondhatni folytonos áldozathozatalban utazik. Persze, hogy azért kielégíttessék Conan éppúgy, mint lelkes olvasója, sűrű ritmusban szemlélhetünk pusztító mészárlásokat, szép nők bájait, dögletes-démoni szörnyeket, gonosz papok/papnők átkozódását, rég elkárhozott és gyakran már felbukkanásakor is halott varázslókat. Talán pont ez a kettősség a conani fabula értelme, érvényessége és kívánatos végtelenítése: a soha be nem érkezés létélménye. Persze Howard megírta a királlyá válást is, de attól még a várt lenyugvás elmaradt, és a képregény a harmincas évek óta jelentősen felfokozódó fogyasztói igényeket kiszolgálandó még kevésbé engedhet meg Conan számára bármiféle tényleges beérkezést, és nem is csak az aranytojás folytonos újratermelése miatt, de a kor szellemi/lelki kielégíthetetlenségének okán sem. Az más kérdés, hogy a régisulis kalandirodalom milyen szinten találja meg a huszonegyedik században ifjabb közönségét, de az a gyanúm, hogy nagyjából olyan mértékben még igen, mint általában véve a képregényes formanyelv maga. Ha Conan és társai mégis halandóbbnak bizonyulnának a közeljövőben, mint a képregény egyáltalán, akkor bocs, a prófétaság nehéz mesterség.

Ehhez kapcsolódik a modernebb Conan feldolgozások kérdése is, ami valójában csak részben átkonvertálás, meglepően sikeresen finomhangolva például az olyan ma már felettébb kényes momentumokon, mint a nők sematikus ábrázolása és a rasszista megnyilvánulások: gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy elintéződik az egész ezek külön ki nem emelésével, mivel a gazdagon rétegzett felépítményt – beleértve a világábrázolástól a conani karakterológiáig minden elemet – hiányuk semennyire sem csorbítja. A tárgyalt alapsorozat persze még szól, mint állat: gorombaság, felkoncolt ellenség, meghurcolt fehérnép, kimmériai hősünk állandó rosszkedvűsége, fekete mágiától torzult arcok, bő kézzel szórt árulás, a gyengék lelkifurdalás nélküli rabszolgaságba és kínzóverembe vetése itt is természetes és megszokott környezeti állandó, azaz az emberi természet összes torzulása megcsillan a mélyszürkétől az éjfeketéig. Kamaszként pont ezek szúrtak szemet kevésbé, sokkal inkább a kalandra hívás, a borzongató szörnyűségek fókuszpásztája, Conan emberfeletti ereje és mindent túlélése, a hamar unalmassá váló béke pillanatainak gyors odahagyása, és a kívánatos nők megszerzése volt a mézesmadzag. Ha már itt tartunk, Conan éppen leplezetlen önazonosságával, őszinte szókimondásával, akaratának folytonos kinyilvánításával és megtörhetetlen férfierejével gyakorol elsősorban hatást a nőkre, akik aztán ezekből kifolyólag vagy partnerévé szegődnek szexuálisan is, vagy éppenséggel nem, igazából sosem néztem vissza ezek arányát, mindenesetre Conan a rá jellemző egyértelmű jelzések és szókimondó ráutalásokon túl sosem erőszakos a nőkkel. Mi több, a fenekedő haramiákon és nyílt ellenségeken kívül mindenkit kímél, és igen, például még a különböző okokból legyengült harcos ellenfeleket sem bántja, a nőket pedig végképp nem. Ebből a kötetből az egyik legemlékezetesebb pillanat éppen az, amikor A holtak légiói című, hősünk ifjúkorába kalauzoló zárófejezetben a harcostársak egy részéből zombikat faragó gonosz mágusnőt Conan végül legyilkolás helyett csak egy tóba hajítja, miközben azért kitör belőle az ez irányú elfojtás: „…bárcsak Crom ne tiltaná meg, hogy nőket öljek…”

Eddigre egyébként már elfogytak az alap elbeszélések, az utókor egyrészt más főhősökre írt Howard sztorikat is szerkesztett át Conanra, ezenfelül pedig mivel tágasra kitapétázott univerzumról beszélhetünk, adta magát a továbbköltés lehetősége. Lyon Sprague de Camp mérnök például mitológiai kutatásai mellett tagja volt a hatvanas években a SAGA elnevezésű írócsoportnak, Lin Carter írótársával nemcsak szerkesztették Howard munkáit, de folytatásokat is írtak hozzájuk, amiket aztán Roy Thomas, az akkori Marvel szerkesztő az eredeti elbeszélések után szintén átdolgozott képregényes forgatókönyvekké, így ment minden tovább, mintha mi sem történt volna. Igazából, aki nem olvasott eredeti novellákat, vagy csak valamennyit, sosem tudná szétszálazni, mi eredeti és mi folytatás (mármint a képregényes verziókból, mivel Roy Thomas szerkesztői készsége kivételes, Howardnak viszont lényegesen jobban ment a hangulatfestés, mint novellista utódainak), a veretes szóhasználatú, célratörő, jól körülhatárolt motívumokkal és jelzőkkel szőtt leírások és párbeszédek döccenők nélkül szövik tovább a conani narratívát. Nagyjából minden ugyanaz, mint korábban, és amiket már eddig is részleteztünk: ősi romok és mélyből előtörő szörnyek, fogságba ejtett és lenge ruhás nők, hódító seregek, különböző sivatagi népek, kíméletlen és hataloméhes nagyvezírek, akik éppúgy megküzdenek Conannal, mint eddig, vagy éppenséggel társául szegődnek, hogy együtt gyűrjék le a velejéig gonosz mágusokat, vagy épp igyekeznek cselvetéssel odadobni azoknak elnyűhetetlen hősünket. És bár valóban szerethetők a későbbi színes újrázások, az örök kedvencek mégis csak ezek a fekete-fehér csodák, amiket többek közt még Sal Buscema, Ernie Chan, Alfredo Alcala és persze a legjobbnak tartott John Buscema rajzolt tele élettel, halállal és mindennemű fenekedéssel, hogy sose legyen belőle elég. Jöhet is a következő.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu