1941. december 7-én (japán idő szerint december 8-án) a Japán Császárság hordozókról felszálló repülőgépei rajtaütést hajtottak végre az Amerikai Egyesült Államok hawaii-szigeteki haditengerészeti támaszpontján Pearl Harbor-on, jelentős csapást mérve annak csendes-óceáni flottájára. Ezzel a II. világháború immár a Távol-Keleten is tombolt. A japán szárazföldi csapatok egy időben a Pearl Harbor elleni támadással partra szálltak a Maláj-félszigeten, és megkezdték a brit kézen lévő Malájföld elleni hadjáratukat, amely Szingapúr elfoglalásával ért véget 1942. február 15-én.

Japán gondosan kidolgozott terv szerint haladt korlátozott célokért vívott háborújában, amelynek lényege az volt, hogy olyan pozíciókat szerezzen meg a Csendes-óceán mentén, amelyek nyersanyagok terén önellátóvá, katonailag pedig megtámadhatatlanná – de legalábbis túl drágán megtámadhatóvá – teszik. A tervek szerint ehhez el kellett foglalni Burmát, a délkelet-ázsiai szigetvilágot, keleten pedig ellenőrzés alá akarták vonni a Fülöp-szigeteket, és az amerikai támaszpontokat Guam és Wake szigetein. Az elképzelések nagyja 1942 áprilisára megvalósult. Két probléma maradt: egyik az amerikai repülőgép-hordozók, amelyeket nem sikerült megsemmisíteni (sőt, 1942 áprilisában Tokiót is képesek voltak bombázni), a másik pedig az Új-Guineán fekvő Port Moresby városa, ahonnan a szövetségesek gépei fenyegették a legfontosabb japán katonai repülőteret, az Új-Britannia szigetén fekvő Rabault. A japánok attól tartottak, hogy az USA mérhetetlen hadiipara segítségével Ausztráliát alakítja majd ki ellentámadása bázisaként, így arra törekedtek, hogy Port Moresby elfoglalásával párhuzamosan elvágják az Egyesült Államokból Ausztráliába vezető legrövidebb hajózási útvonalat a Salamon- és Fidzsi-szigetek (mindkettő brit kézen volt), illetve Új-Kaledónia (francia gyarmat) elfoglalásával.

A kombinált hadműveletet május elejére tűzték ki e célok elérésére. A haditerv egyik részeként egy flottának kellett megkerülnie keletről Új-Guinea szigetét, hogy csapatokat tegyen partra Port Moresbynél (MO-hadművelet). Mivel a japán hadvezetés tartott a szövetségesek légierejétől, ezért a flottilla védelmére rendelt egy könnyű repülőgép-hordozót is, a Sóhót (neve magyarul: „Győzedelmes Főnix”), melynek fedélzetén 18 bevetésre alkalmas repülőgép volt. Egy kisebb hajóraj eközben a Salamon-szigetek felé tartott, hogy elfoglalják Tulagi szigetét, és repülőteret építsenek ott ki hidroplánok számára. Az egész kombinált műveletet végül egy repülőgép-hordozók köré csoportosuló tengeri erő fedezte. Ennek parancsnoka a Jáva-tengeri csatából már ismert Takagi Takeo altengernagy volt. Irányítása alá tartozott az e támadó tengeri erők főerejét adó 5. repülőgép-hordozó osztály is, amely két hordozóból és több azokat támogató hadihajóból állt. A Sókaku („Szárnyaló Daru”) és a Zuikaku („Szerencsés Daru”) Japán két legjobb és legmodernebb, közvetlenül a háború kitörése előtt átadott hordozója volt 26.675 tonna vízkiszorítással. A japánok rosszul álltak repülőgépgyártásból és pilótaképzésből, így a két hajó repülőgép-állománya meg sem közelítette a maximálisan szállítható 84-84 gépet. A Sókakun 56, a Zuikakun 53 bevethető repülőgép volt 1942. május 6-án. Az egész hadművelet légi támogatásának oroszlánrésze a Sókakura és a Zuikakura hárult, és nekik kellett felvenni a harcot az esetlegesen megjelenő amerikai hordozókkal is. Márpedig azok hamarosan feltűntek a Salamon-szigetektől délre.

Japán Nakadzsima B5N felszállásra készen a Zuikaku fedélzetén 1942. május 8-án, hasa alatt egy torpedóval

Az ezúttal kiválóan működő hírszerzésüknek köszönhetően ugyanis az amerikaiak tökéletesen tisztában voltak a japán szándékokkal, így haditengerészetük megtehette intézkedéseit. A japánok ellen küldte két bevethető repülőgép-hordozóját, a USS Yorktownt (Task Force 17) és a USS Lexingtont (Task Force 11), fedélzetükön 62, illetve 66 repülőgéppel. Ezekhez csatlakozott egy amerikai-ausztrál vegyes cirkálócsoport. Az amerikai flotta nagy előnyének számított, hogy hordozóik már rendelkeztek lokátorokkal, amelyek képesek voltak jelezni a közeledő ellenséges repülőgépek számát és irányát (igaz, a repülési magasságot még nem). Míg a japán hordozók kettesével párban dolgoztak (hordozó-osztályban), az amerikaiak rendszerint önmagukban képeztek egy harci köteléket (Task Force) a melléjük rendelt kísérőhajókkal körülvéve. Az amerikai erők harci parancsnoka a rendkívül merész és kockázatvállaló Frank Jack Fletcher ellentengernagy volt, a Yorktownon. Ahogy a japán flotta számíthatott a Rabaulról induló szárazföldi repülőgépekre, úgy az amerikaiak is bízhattak az Ausztráliából felszálló repülőgépeik támogatására. Mint kiolvasható, a két oldal nagyjából hasonló mennyiségű repülőgéppel rendelkezett.

A japán erők május 3-án elérték a Salamon-szigetekhez tartozó Tulagi szigetét, amelyet elfoglaltak, hogy repülőteret alakítsanak ki. Fletcher gyorsan megtudta ezt, és a szigetnél horgonyzó japán hajókat másnap, 4-én amerikai légitámadás érte a Yorktownról. Az amerikai támadó csoport lecsapott a Tulagi partjainál lévő hajókra, elsüllyesztve egy rombolót, két aknaszedő hajót és egy tengeralattjáró-vadászt. A támadás sikeresnek volt mondható, ugyanakkor felfedte az amerikai hordozók jelenlétét a japánok előtt. Ezt követően Fletcher a Yorktownnal délre húzódott, és találkozott a Lexingtonnal, hogy közösen működjenek a továbbiakban, hajóit pedig a USS Neosho nevű tankerből üzemanyaggal töltse fel. A két hordozó – az olajszállítót fedezettel hátrahagyva – ezután, május 7-én megindult Új-Guinea irányába, a Port Moresby felé tartó japán inváziós flotta ellen. Bár nem tudtak róla, a két japán hordozó ekkor egészen közel volt hozzájuk, és ha utóbbiaknak több szerencséjük van, meglephette volna őket. Takagi erői remek lesállást foglaltak el alig 100 km-re a jenkiktől, de felderítőgépeik nem vették észre az amerikai csoportosítást, amely így északnyugat felé keresztben elhaladt a japán repülőgép-hordozók előtt, és az Új-Guinea felé tartó japán flottillára támadhatott. A Sókaku és Zuikaku felderítői ellenben felfedezték a Neosho tankert, amelyet hordozóként azonosítottak a magasból. A japánok 78 repülőgépet indítottak elsüllyeszteni a „hordozót”, így 7-én a Neosho, valamint a védelmét biztosító USS Sims romboló sora megpecsételődött. Mindkét hajó elsüllyedt a bombázásban.

Az amerikaiak aznapi szerencséje kitartott, nemcsak megúsztak egy minden bizonnyal pusztító japán légitámadást, de Fletcher repülőgépei felfedezték az Új-Guinea felé tartó Sóhó könnyű repülőgép-hordozót. Fletcher 93 repülőt (18 vadászgépet, 53 zuhanóbombázót és 22 torpedóvetőt) indított a hat vadászgép fedezete alatt hajózó könnyű hordozó ellen, és az eredmény nem lehetett kérdéses. A Sóhót bombák és torpedók árasztották el, és hamarosan el kellett rendelni a fedélzet elhagyását. Mindez a legénység alig ötödének sikerült, és a roncs 834 tengerésszel elsüllyedt. Ez volt az első igazán jelentős japán hajóveszteség a háború folyamán. A Port Moresby ellen vonuló japán inváziós erő a Sóhó elsüllyesztésével elveszítette légi fedezetét, így a város elleni támadást lefújták, a flotta pedig visszafordult. Takaginak a Sóhót ért támadásból világossá vált, hogy két amerikai hordozó van a közelében, 27 bombázót és támadó gépet indított az amerikai kötelék ellen, de az időjárás elromlott, és leszállt az este. A 27 gépből csak 18 tért vissza, kárt pedig nem tudtak okozni az amerikai hajókban. Viszont mindkét fél tudta végre, hogy nagyjából hol a másik. Május 7-edike egyértelműen amerikai sikerrel zárult, de a japán főerők érintetlenek maradtak.

A Sóhó könnyű repülőgép-hordozó támadás alatt

Másnap mindkét fél korán felkészült az elkerülhetetlen összecsapásra, az amerikaiak 117, a japánok 96 bevethető repülőgéppel rendelkeztek ekkor, de vadászgépekben az arány 31:38 volt, ráadásul a japán Mitsubishi A6M Zero felülmúlta az amerikai F4F Wildcateket. Az amerikaiak rendelkeztek radarral, ami nekik kedvezett. Ellenben az időjárás május 8-án a japánokat segítette, északon ugyanis, ahol a japán flotta hajózott, kifejezetten rossz idő volt sűrű felhőzettel és esővel, míg délen az amerikai hajók kijutottak a viharzónából. Így az amerikaiaknak könnyebb volt a fel- és leszállás a hordozókon, ellenben a japán flottára nehezebben találtak rá a rossz látási viszonyok között. A két fél felderítői szinte azonos időben (8:20 körül) bukkantak az ellenfél hajóira, mire mindkét oldal kiküldte a csapásmérő erőket. Fletcher gépei 9-kor kezdtek felszállni, és hamarosan már 75 repülőgép tartott két csoportban a Sókaku és a Zuikaku felé. Utóbbiak, hogy megnehezítsék a támadók dolgát, szétváltak. A Zuikaku sikeresen behúzódott egy felhő alá, ellenben a Sókakura 11 óra körül lecsaptak a támadók. A hordozó három bombatalálatot kapott, de kitartott, mozgóképes maradt, és sikeresen elkerülte az összes rá kivetett torpedót. A Zuikaku elkerülte a támadókat.

Közben a japán hordozókról korábban felszállt repülők is elérték az amerikai hajókat. A 69 gép sikeresen áttört az amerikai vadászgépeken és légvédelmi ágyúk tüzén, majd bombákat dobott a két hordozóra, illetve torpedókat vetettek ki. A Lexingtont két torpedótalálat érte, majd két bomba is a fedélzetére esett (a címlapképen), amelyek olyan komoly tüzet okoztak, hogy végül nem sikerült elfojtani. A Yorktownt egy 250 kg-os bomba találta el, és a közeli becsapódások és robbanások is kárt okoztak a hajótestben. A 11 óra körüli két támadássorozat után mindkét fél visszavonult, és a csata voltaképpen véget ért. A Lexingtont nem sikerült megmenteni, végül kiürítették és elsüllyesztették a délután folyamán.

A csata megítélését több dolog nehezíti, ráadásul szokás szerint – mint a legtöbb ütközet esetén a történelemben – mindkét oldal magának ítélte a győzelmi babért. Ha a veszteségeket nézzük, a korall-tengeri csata japán győzelmet hozott. Május 4. és 8. között az amerikai erők több mint 60 ezer tonna hajóteret veszítettek három hadihajóval, a japánok 14 ezret kettővel, emberekben és repülőgépekben azonban a japánok veszítettek többet. Véglegesen kidőlt egy nagy amerikai hordozó egy könnyű japán hordozóval szemben. Ugyanakkor a japánoknak félbe kellett szakítaniuk Port Moresby elfoglalásának műveletét, és a Salamon-szigetektől délre lévő szigetek elfoglalását is elhalasztották (végül soha nem került rá sor), így stratégiai szándékaik megváltoztatására kényszerültek. A Sókaku és a vele együtt operáló Zuikaku nem is vehetett részt a következő nagy csatában, míg a Yorktownt villámgyorsan kijavították az amerikaiak. A japán előretörés megtorpant, június 4-5-én pedig megfordult a hadiszerencse, és Midway-nél az amerikaiak döntő győzelmet arattak.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Lundstrom, John B.: The First Team. Annapolis, 1990; Stille, Mark: The Coral Sea 1942. Osprey, cop. 2009

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.