Amikor átfutottam a fülszöveget, és megtudtam, hogy a szerző amúgy boncmester, aki diplomát szerzett büntetőjogból, pszichológiából és biológiából, valamint szabad idejében az egyik leghallgatottabb podcast, a Morbid: A True Crime Podcast egyik házigazdája, kissé inamba szállt a bátorságom. Ilyen életrajzi adatokkal biztosra vettem, hogy nem lesz előrelátható, sablonos és hiteltelen a regény. Ebből viszont az is következik, hogy olyan mértékben lesz valóságos és hiteles, hogy szükségem lesz minden bátorságra, hogy elolvassam. Néhány hétig kifogásokat gyártva kerülgettem. Á, most nem fogok neki, mert karácsony van, és nem illik hozzá a hangulat. Hm, most pár napig nincs itthon a gyerek (mert ugye olyan nagy bátorság forrása tud lenni egy kiskamasz…). Nem viszem magammal a váróterembe, mert mi van, ha annyira megijedek, hogy azzal másokat is megijesztek. Figyeljük csak meg, hogy fokozatosan a rémületbe kergettem magam, pedig még egyetlen sort sem olvastam a konkrét regényből. Végül pont az adta meg a löketet, hogy essünk túl rajta, ne kísértsen már annyit az éjjeliszekrényről. Onnan pedig, hogy elkezdtem olvasni, alig tudtam abbahagyni. Legszívesebben egynapos olvasmányként akartam olvasni, és valósággal frusztrált, amiért ez nem valósult meg, és közbeszólt a mindennapi életem. A tudományos leírások kihangsúlyozása nem elnyomta, hanem kristálytisztává tette a szerző történetmesélési képességét. Olyan könnyű volt elmerülni a történetben, és pont ezért okozott akkora dühöt, mikor ki kellett lépni ebből a világból.

In medias res a cselekmény közepébe ugrunk: „Jeremy a szellőzőn át hallja a sikolyokat. Hallja, de nem tesz semmit.” Úgy gondolom, hogy a félelem mutatója nagymértékben annak köszönhető, hogy már elsőre pontosan tudjuk, hogy kivel és mivel akad dolgunk a továbbiakban. Nem kell találgatnunk, hogy vajon ki lehet a tettes, nem kell értékes energiát arra szánni, hogy minden felsorakoztatott szereplőt elemzünk. Cserébe ezt a sok megprórolt időt és energiát arra tudjuk fordítani, hogy… nos, rettegjünk. Avagy a generalizált szorongást célzott félelem váltja fel. A továbbiakban is készüljünk arra, hogy intenzív érzéseket fog bennünk kelteni a szöveg. A szerző legalább annyira jól bánik a szavakkal, mint a szikével, olykor elevenembe vágott egy-egy gondolattal, túl erős részlettel. Azt hiszem, leginkább attól tartottam, hogy túl explicit lesz, magyarán megmondva részletekbemenően véres, én pedig túl vizuális alkat vagyok ahhoz, hogy megküzdjek ezzel. Ehhez képest egészen jól megbírkóztam a szöveggel, a boncolási eljárásokkal, az újabb megkínzott holttestek felfedezésével. Mostanra talán túl sokat is tudok a hullafoltokról és a hullamerevségről, de a valódi nehézség más formában jött. Szorosra zárt szemekkel próbáltam elűzni a gondolatot, hogy mit érezhettek az áldozatok, mielőtt a halál végül enyhítette fájdalmukat. Érdekes, hogy néha pont a szakszavak és orvosi eljárások leírása segített érzelmileg eltávolodni. A szöveg nyelvezete inkább szakmai zsargonokkal teletűzdelt, mégis a nagyközönség számára érthető.

Azt hiszem, leginkább az tetszett, hogy a gyilkos (a Mészáros) és az igazságügyi orvos szakértő, Dr. Wren Muller (a Wren keresztnév jelentése magyarul ökörszem) egymáshoz méltó ellenfelek. Mindketten rendkívül intelligensek, szeretik az igényes, pontos munkát, rendelkeznek orvosi ismeretekkel, ám ezeket teljesen különböző tettek végrehajtásának szolgálatába állították. A Mészáros egyre változatosabb módon játszadozik az áldozatokkal, akiket következetesen vendégeinek hív, Ökörszem pedig próbálja szóra bírni a halottakat, bár sok ideig mindegyik konokul „hallgat”.

Egészen megrendített a főhős tiszteletteljes viszonyulása a halottakhoz, valamint az, hogy az azonosítatlan holttestek magánya kísérti Wrent, ezért küldetésének tartja, hogy egy áldozat se maradjon névtelen. Embertelen körülmények közt Wren ember marad, talán ezért sikerül az olvasónak olyan mértékben azonosulni vele, szinte közös cél a gyilkos rács mögé juttatása.

A Mészáros és az Ökörszem története sokkal összetettebb, mint elsőre tűnik – volt is egy zavaros pillanat olvasás közben, amikor elvesztettem a fonalat. Értelmezési problémának gondoltam, és amikor újraolvastam azt a bizonyos részt, rájöttem, hogy az egy csavar, ami minden mást megvilágításba helyez. Erről szerettem volna sokkal részletesebben olvasni, érthetőbb és izgalmasabb lett volna a történet.

Értelemszerűen kizárólag felnőtt olvasók számára ajánlom. Olykor nem sok teret hagy a fantáziának a szöveg, márpedig én néha szerettem volna sűrű ködbe burkolózni. A fizikai agresszió, a gyilkolás módszere és az ezzel járó fizikai folyamatok eleve gyomorforgatók, de a rettegés foka, a mérhetetlen fájdalom és megalázás külön szintre viszi a jeleneteket. Jeremy szereti, amikor valakinek a biztonságérzetét teheti tönkre. Továbbá a műfaj kedvelőinek ajánlom. Vagy bárkinek, de alaposan megválasztott pillanatban. Egy jó krimit még az is tud élvezni, aki amúgy nem a műfaj rajongója, ha a megfelelő pillanatban olvassa. Arra valóban érdemes odafigyelni, hogy az időzítés rendben legyen. A történet fut (mit fut, száguld!), vészesen fogynak a percek, az iram követeli, hogy rohamtempóban haladjunk vele, és ha morbid lennék, azt mondanám, hogy majd megöl a kíváncsiság – dehát nem vagyok az.

Számomra egyértelmű, hogy ez nem a történet vége, és újabb kötet várható. Ennek kimondottan örülök, és remélem, hogy jobban megismerhetem Wrent és Jeremyt (utóbbit nem személyesen). Nagyszerű karakterek, és a hullafoltok helyett szívesebben olvastam volna róluk, az élettörténetükről, motivációjukról, gondolataikról. Talán arra is fogható ezek hiánya, hogy egyszerűen túl rövid ehhez a könyv terjedelme, hisz alig 205 oldal. Emiatt nemcsak a két címbeli szereplő, de az összes többi is vázlatszerű, ám méltó a kiteljesedésre. Merem remélni, hogy ez csak egy előzmény, és lesz folytatása.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com