1569

Keresztény spiritualitás az évszázadok tükrében

Előadás a megyei könyvtárban

Az Európa és a nyugati világ arculatát meghatározó kereszténység Júdea méhében fogant. A szeretet vallása innen indult hódító útjára, melyet azonban tövisek nehezítettek: a környező, eltérő vallási hagyományú kultúrák ellenségesen viszonyultak hozzá. Az Imperium Romanum uralkodói – létrehozván a dominátus rendszerét – megkövetelték a császár kultuszát, amely a sok istent imádó rómaiaknak nem okozott lelkiismereti problémát, az egy istent imádó keresztények azonban mindezt nem tehették meg vallásuk megtagadása nélkül.

Ez az ellentmondás számukra gyakran a fizikai megsemmisülés veszélyével fenyegetett, gondoljunk például a Diocletianus császár idején zajló keresztényüldözésekre. A veszélyhelyzet a keresztény közösségek összetartását kényszerítette ki. Február 26-án Dr. Szabó Péter vetítéssel egybekötött előadása a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában a változó helyzeteket, s az arra adott reakciókat követte nyomon.

Amikor a keresztények állami üldözésének vége szakadt, Constantin császár türelmi rendelete, az első niceai (nikaiai) zsinat, majd I. Theodosius császár idején a kereszténység mint államvallási státusz elnyerése döntő változást hozott, a vallás térnyerése az addig félretett ellentéteket felszínre hozta.

A Nyugatrómai birodalom bukása Európa területi átrendezését hozta. Az ezredfordulóra kialakult a kereszténységen alapuló feudális Európa. Létrejötte nem ment zökkenőmentesen, a római államhatalom hanyatlását követő átmeneti légüres hatalmi vákuumban az egyház maradt a számottevő társadalomszervező erő. Nyugat-Európa a Nagy Károly által létrehozott Frank Birodalom részeiből szerveződött. I. Ottó német-római császár célja a hatalmi terjeszkedés, amely ürügyként a kereszténység terjesztését hozta fel, ám beleütközött a Közép- Európában formálódó új államokba.

Mindenestre az új vallás állami védernyő alatt erősödött, s a még nem keresztény európai világ lelki-hatalmi birtokba vételét tűzte ki célul, amit szerzetesek pogány vidékekre való küldésével igyekezett realizálni. A térítés gyakran öltött erőszakos formát, de a pogány környezetben az egyházatyáknak is gyakran jutott a mártírok sorsa osztályrészül. A létrejött új, európai feudális rendben egyrészt a kanonizált tanoktól eltérő nézetek hirdetése lett üldözendő cél a hivatalos egyház eszmei és teljes adminisztratív vértezetének felhasználásával, másrészt a Szent Sír felszabadítására szervezett keresztes hadjáratok megszervezése, lebonyolítása. Ezen hadjáratok eredményessége katonailag nézve egészében csekély volt, tágította viszont az idegen földre vetődő kalandorok látókörét.

Európában – ezzel párhuzamosan – a hatalom elsőbbségét eldönteni kívánó „mérkőzés” zajlott. Nem kevesebb volt a tét, mint hogy kinek a vezetésével szerveződjön meg a keresztény univerzalizmus: a császár vagy Szent Péter örökösei, Krisztus földi helytartói vigyék-e a prímet? A küzdelem tetőpontját IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa harca jelentette.

A pápaság egyik középkori fénypontját III. Ince pontifikátusa fémjelezte. Ekkor már mintegy 150 éve eltérő úton járt Kelet- és Nyugat-Európa az egyházi vallás terén: nyugat a római katolikus egyház keretében, kelet pedig az ortodoxia jegyében fejlődött. Nyugaton a középkor virágzó szakaszában magasodtak fel a katedrálisok Isten dicsőségét hirdetve, a hívő tekintetét a Menny felé terelve. Úgy tűnt, a korai térítéses „militáns” egyház diadalt aratott, a triumpháló egyház ideje jött el.

A reneszánsz világa módosította a hagyományos középkori, keresztény vallás által kijelölt világképet, ami nem jelentette az egyházi tekintély múlását, hiszen a reneszánsz és az azt megalapozó humanizmus az egyház köreiben is erőteljes támogatásra lelt, sőt nemegyszer a Szentszék, vagy más egyházfejedelmi mecenatúra tette lehetővé új szellemű műalkotások létrejöttét, valamint monumentális építmények emelkedését. Tellett rájuk az egyházi kincseskamrákból. A reneszánsz pápák fényűzése, művészetpártoló tevékenysége háttérbe szorította a lelki gondozást.

A társadalom vallásos „lelkiismerete” szülte a reformációt, amely a tiszta forráshoz való visszatérést hirdette meg. Szakítani kívánt a katolikusok szorgalmazta vallásos hagyományokkal, csak a Bibliát fogadta el autentikus forrásnak. Mindez kiváltotta a katolikus vallás viszontválaszát.

A tovahagyott évszázadok szerzetesi mozgalmaira is érdemes néhány pillantást vetni. A szerzetesi élet számos metamorfózison ment keresztül Nursiai Szent Benedektől Clairvaux-i Szent Bernátig, a domonkos és a ferences kolduló rendektől a XVI. század szerzetesközösségeiig, Assisi Szent Ferenctől Loyolai Szent Ignácig. Ez utóbbi már a tridenti zsinat által útnak indított katolikus megújulás gyermeke, amely a protestáns felekezetek szaporodása, az új vallási áramlatok térhódítása következtében megroggyant katolikus egyházat akarta talpra állítani.

Dr. Szabó Péter a művészet példatárából merített annak demonstrálására, mennyiben változott a krisztusábrázolás a különböző korszakokban, a gótika vir dolorum típusától a németalföldi festészet hús-vér elnehezült testtel való megjelenítéséig. Rámutatott a képek sárga hátterére, mint a Mennyország arany ragyogásának jelképes kifejezésére.

A kor eksztatikus szentje Avilai Teréz volt. A barokk mozgalmassága tükröződik a korabeli szentek ábrázolásain a dinamizmus, a felfokozott pátosz művészi attribútumaival felruházva. A kor új típusú vallásossága nyert ebben kifejeződést, a szenvedélyesség, mint a vallási alázat, áhítat kifejezőeszköze. A barokk lobogást a felvilágosodás százada váltotta fel, ezen kor jellemzője a józan, racionális mérlegelés, a hit primátusa átadja helyét a hűvös, kritikus észnek.

A társadalom elvilágiasodása, a valláskritika erősödése nyomja bélyegét a korra, hogy később a XIX. század ellentmondásai ébresszék rá az európai embert, hogy a felvilágosodás eszmei katalizátort biztosított a nagy francia forradalomnak, de az – számos, a mai napig időtálló vívmánya mellett – hozta ellentmondásait: a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméje  részben visszájára fordult, s az emberiség életét mérgező „Oly sárgák orcája sovárgó gödrei, / Mint aranyára vert királyok képei”.

A XIX. század kiterebélyesedő kapitalizmusában a korábbi korlátlan optimizmus részben pesszimizmusba csap át, újabb eszmei és művészeti irányzatoknak ágyazván meg. Ez a valláshoz való viszonyulást, a hagyományos vallási toposzok képi megörökítését sem hagyja változatlanul, elég Paul Gauguin Sárga Krisztus című festményére utalni. Ez az időszak a gyarmatosítás kiteljesedésének kora. Az európai civilizáció utat tör a korábban a civilizáció által érintetlenül hagyott kontinensre, keresztény misszionáriusok vetik meg lábaikat a távoli egzotikus környezetben.

Az ipari civilizáció térhódítását az egyház nem hagyhatta figyelmen kívül. IX. Pius pápa például a feudális rendi egyház egykori tekintélyét akarta visszavarázsolni. Kiáltó anakronizmus az ipari forradalom korában a pápai csalhatatlanság dogmáját elfogadtatni, visszautasítván az új olasz egységállam kompromisszumos törekvését. Ezzel vette kezdetét a pápák majd hat évtizeden át tartó vatikáni fogsága.

A XX. század a vallás helyzetében gyökeres változást hozott: növekedett a hívek száma, a pápaság – a katolikus hagyományok döntő többségének megőrzése mellett – résnyire ablakot nyitott az újító szeleknek is. Ez a mai napig tart, s nem tudjuk, hogy végül mibe torkollik. Szükségszerű az emberiség lelki megtisztulása, a jó felülkerekedése, az emberiség újraevangelizálása, Istenhez való visszatalálása.

Dr. Szabó Péter előadásában különösen fajsúlyos volt a csodák kiemelése (a lourdesi vagy a fatimai, ahol Szűz Mária „megmutatkozott”, és jelet adott). A tanár úr lebilincselő előadása kellő hatással volt a jelenlévőkre, izgatottan várhatjuk hát azt a még hátralévő két előadást, amelyekben a vallásos élet, a vallási hagyományok területére kalauzol majd el bennünket.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina

2015.03.02