A mediterrán vizeket egészen az 1950-es évekig Nagy-Britannia uralta, mivel a XIX. század végére a legfontosabb stratégiai pontok (Gibraltár, Málta, Ciprus, Egyiptom) a kezére kerültek. A briteknek különösen fontos volt Egyiptom birtoklása, hiszen az 1869-ben átadott Szuezi-csatorna birtoklása alapvetőnek számított a távol-keleti gyarmatokkal történő gyors kapcsolattartáshoz. A brit-török ellentétek elsődleges oka ezért Egyiptom lett, amely ugyan hivatalosan 1914-ig Törökországé maradt, de a britek fizikailag 1882 óta uralták. Az antanthatalmak az Oszmán Birodalomra lényegesen nagyobb fenyegetést jelentettek, mint a központi hatalmak, így a világháború kitörésekor utóbbi inkább a német-osztrák-magyar szövetséggel szimpatizált, és annak oldalán lépett be a háborúba. Nagy-Britannia szövetségesei közül Oroszország közismerten Konstantinápolyra és a Dardanellákra pályázott immár 200 éve, míg a franciák a Szentföld felé kacsintgattak. Persze a német basáskodás Törökország felett sem volt önérdek nélküli, ők a Berlin-Bagdad vasúton keresztül igyekeztek pozíciókat szerezni a Közel-Keleten. A Gallipoli-félsziget elleni támadásnak 1915-ben azonban az elsődleges oka Oroszország relatív földrajzi elszigeteltsége volt.

A központi hatalmak nagy előnye volt – katonai szaknyelvvel élve ‒, hogy a „belső hadászati vonalon” helyezkedett el, így ők a keleti frontról a nyugatira (vagy vice versa) viszonylag gyorsan, nagy mennyiségben tudtak csapatokat átmozgatni. Ugyanez a külső vonalon hadakozó antant számára sokkal bonyolultabb volt, ezért nagy volumenű felszerelés vagy csapat átirányítása a keleti és a nyugati front között a konfliktus során sosem valósult meg. Ennek oka, hogy Oroszország jelentős forgalmat lebonyolító kikötői 1914-ben a Fekete- és Balti-tengeren feküdtek, amelyeket azonban Törökország a Dardanelláknál, illetve Németország Dániánál elzárt a külvilág elől. A Barents-tengerre néző Murmanszk jégmentes kikötője 1914-ben még nem létezett (1916-ban kezdték kiépíteni), míg a Fehér-tengernél fekvő Arhangelszk (amely egyébként Oroszország legrégebbi kikötője volt, már a XVI. századtól üzemelt, és Moszkva még Novgorodtól „örökölte”) kikötője telente hosszú hónapokra befagyott. Oroszország persze elérhető volt a Távol-Kelet felől is, de Vlagyivosztok túl messze feküdt Moszkvától, és a Transzszibériai vasút kapacitása nem tett lehetővé nagy mennyiségű fegyver- és csapatszállítást.

Musztafa Kemál (előtérben, világos egyenruhában) török tisztek társaságában, 1915-ben

Logikus volt tehát, hogy vagy a Balti-, vagy a Fekete-tengerre vezető útvonalat valahogy ki kellene nyitni. A Balti-tenger túlságosan kockázatos lett volna a német császári haditengerészet ütőképes flottájával szemben, így maradt a Dardanellák elleni akció. A tengerszoros elfoglalásának legnagyobb politikai támogatója Nagy-Britanniában az Admiralitás első lordja volt, a már emlegetett Sir Winston Churchill. A szövetségesek először Lemnosz szigetét foglalták el alig 50 km-re a szoros bejárata előtt, amelyet támaszpontként használtak a Dardanellák elleni hadjárat során. Egyúttal megkörnyékezték Görögországot, amely ácsingózott a még török kézen lévő szigetekre az Égeikumban. A görög miniszterelnök, Venizélosz hajlott is az antanthoz való csatlakozásra, de a német származású görög király, I. Konstantin ekkor még képes volt megakadályozni a hellének hadba lépést. A brit és francia hadvezetés abban bízott, hogy a Kaukázusban az oroszoktól nagy vereségeket elszenvedett törökök képtelenek lesznek ellenállni egy támadásnak. A hadjárat nyitányaként 1915. március 18-án az antant flottája megpróbált áttörni az aknazárral védett tengerszoroson a Márvány-tengerre. Bár a csatahajók tüze a török ütegek zömét elhallgattatta, de az aknaszedő hajók tevékenysége ellenére nem sikerült elkerülni a katasztrófát. A brit HMS Irresistible (Ellenállhatatlan) csatahajó páncélzata nem tudott ellenállni egy aknának, majd az HMS Ocean nevű hadihajó – ha nem is egy óceán, de – a tenger fenekére merült alá a francia Bouvet csatahajó társaságában. További három szövetséges csatahajó is súlyos károkat szenvedett. Világossá vált, hogy önmagában hajókkal nem lehet áttörni az aknamezőkkel és két oldalt ágyúkkal védett szoroson, így ezt követően előtérbe került a szárazföldi akció a Dardanellák két oldalán.

Ám a törökök erre is számítottak. A védelmüket a német katonai misszió készítette fel a várható partraszállás visszaverésére. A Dardanellák védelmét irányító török 5. hadsereg parancsnoka 1915. március 24-én hivatalosan is a német Liman von Sanders lett, aki kiváló munkát végzett. A török katonaság szívós volt és kitartó, igaz, rosszul felfegyverzett és kiképzett. Akadtak azonban kiváló török tábornokok is, ilyen volt a 19. hadosztály parancsnoka, bizonyos Musztafa Kemál alezredes. Von Sanders úgy tervezte, hogy nem közvetlenül a parton próbálja megállítani majd a támadókat, hanem a pár kilométerrel hátrább fekvő magaslatokat biztosítja, és ellentámadással igyekszik az érkezőket a tengerbe szorítani. A partraszállást a brit és francia hadvezetés egyszerre hat ponton tervezte véghezvinni, hogy aztán ezeket összekötve nagy és szilárd hídfőálláshoz jussanak a félszigeten. A „brit” csapatok – voltak itt skótokon és indiaiakon át mindenféle nemzetiségű katonák a birodalomból – a Helles-foknál (a Gallipoli-félsziget csücske) landoltak, míg északabbra az úgynevezett ANZAC erők szálltak partra. Az ANZAC mozaikszó az „Ausztrál és Új-Zélandi Hadtest” angol nevéből eredt. Utóbbiakkal szemben védekezett a török 19. hadosztály, amelynek parancsnoka pontosan tudta, hogy le kell lassítania a támadókat, hogy az erősítések elzárhassák az ellenség előretörésének útját. Április 25-én megindult az invázió, de a törökök is készen álltak, hogy amint megérkezik az ellenség, ellentámadást vezessenek. Ekkor adta ki Musztafa Kemál híres parancsát: „Nem azt parancsolom, hogy harcoljatok, azt parancsolom, hogy haljatok meg! Az idő alatt, amíg meghaltok, más csapatok és parancsnokok érkeznek, és elfoglalhatják a helyünket.” A török ellentámadás sikeres volt, bár a Kemál által személyesen vezetett támadásban az ezred gyakorlatilag megsemmisült. Az új-zélandi és ausztrál katonák képtelenek voltak előrejutni, és két héten át a partra szögezte őket a török ellenállás, miközben elvesztették állományuk harmadát. A törökök szilárdan uralták az ANZAC erők feje fölött fekvő magaslatokat, ami óriási előnyt jelentett, míg a támadók csak egészen apró hídfőálláshoz jutottak. Délebbre a britek kicsit sikeresebbek voltak, de ők is gyorsan megrekedtek.

Harcok a Gallipoli-félszigetnél 1915-ben

Közben az ázsiai parton Kum Kale ottomán erődje alatt francia csapatok szálltak partra, de a török ellentámadások azonnal helyhez kötötték őket, és már 26-án kivonták az itt támadó gallokat. A Gallipoli-félszigeten két egymástól különálló, aprócska hídfőállás jött létre, amelyeket a török tüzérség teljesen tűz alatt tudott tartani. Ráadásul hamarosan erősítések futottak be, és német nehéztüzérség is érkezett a védekezők támogatására. Májusban már komoly török ellentámadás indult a partraszállók tengerbe szorítására, de ezek a kísérletek nem jártak sikerrel. Gallipolinál állásháború bontakozott ki, a nyugati front mintájára árokharccal, szögesdróttal az igencsak kemény terepen.

Augusztusban újabb partraszállás történt az ANZAC zónájától északra, Suvlánál, de kezdeti sikerek után a frontvonal ismét megdermedt pár kilométerre a tengertől. A harcokba egyre nagyobb erőket vetett be mindkét oldal, és német, valamint osztrák-magyar ütegek is kivették részüket belőle. Egyre inkább világossá vált, hogy a hadjárat nem érhet el sikert. A nyár végén már 20 hadosztály vívott kilátástalan küzdelmet, majd mikor Bulgária szeptemberben csatlakozott a központi hatalmakhoz, Törökország megerősítése sokkal könnyebbé vált, még reménytelenebbé téve a brit célok elérését. Az antanthatalmak végül 1916 januárjában egymás után kivonták erőiket a partszakaszról, ezt viszont példaszerűen valósították meg. A kimentett katonák azonban a vereség keserves ízével távoztak a sziklás partról Görögország felé. A harcok mindkét oldalon 50 ezernél is több halottat követeltek, de a törökök legalább elégedettek lehettek, hiszen megvédték a szorost és a fővárost, Isztambult.

Gallipoli sikeres védelme több irányból is jelentős befolyást gyakorolt a történelemre. Részben Oroszországra, amely így továbbra is csekély támogatáshoz jutott nyugatról, s 1917-ben végül beleroppant a háborúba. Churchillnek pedig a posztjába került a kudarc, már 1915. májusában megbukott. Az Oszmán Birodalom végül 1918-ban vereséget szenvedett, és hamarosan a szultánok uralma is véget ért Törökországban. Azonban Musztafa Kemálnak csak ekkor jött el az ideje. A Gallipolinál vívott harcok során kiemelkedő teljesítményt nyújtó alezredes még a harcok alatt ezredes lett, majd gyorsan haladt előre a pályáján, és 1919 és 1923 során megvédte országát az antant inváziója során. 1921-ben felvette az Atatürk nevet, s 1923-ban a megalakuló Török Köztársaság teljhatalmú elnöke lett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hajdu-Pollmann: A Régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Budapest: Osiris, 2014; Wiest, Andy: Az I. világháború képes története. Budapest: M-érték, 2003; mult-kor.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.