Aki emlékszik általános iskolás tanulmányaira, nagyon gyorsan fel tudja mondani, hogy az első világháború során mely államok harcoltak a központi hatalmak oldalán: Németország, Ausztria-Magyarország, Törökország és Bulgária. És… Ennyi. Ez a válasz egyszerre igaz és nem igaz. Ha nemzetekre bontjuk a kérdést, valójában ez egy sokkal nagyobb tömb volt. A lengyelek, horvátok, albánok, bosnyákok például nagyrészt elkötelezett hívei vagy szimpatizánsai voltak ennek a szövetségnek (néha jobb híján), de az iszlám világban is akadtak, akik ehhez a táborhoz csatlakoztak (a legismertebb talán a líbiai-egyiptomi, úgynevezett Szenusszi felkelés az olaszok és britek ellen). Több, antanthatalmak által elnyomott nép is úgy érezte, hogy német támogatással kivívhatja szabadságát a háború folyamán. Ilyenek voltak az írek is.

Írország a középkor óta hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de Anglia ellenőrzése alatt állt, ám az ír önállósodási törekvéseket a XVIII. században előretörő nacionalizmus felerősítette. Mivel egymagukban az írek képtelenek voltak kivívni az angolokkal / britekkel szemben a függetlenséget, rendszerint idegen erőkben kerestek támaszt. 1796-97-ben ilyen volt a forradalmi Franciaország, 1916-ban pedig a Nagy-Britanniával hadban álló Németország. A brit kormányzattal szembeni elégedetlenség növekedéséhez nagyban hozzájárult az 1845 és 1852 között tomboló burgonyavész miatti éhezés, amelyben kutatások szerint nagyjából 1 millió ír halt éhen, és a következő évtizedekben milliók hagyták el az országot (az USA jelentős ír származású populációja innen eredeztethető). Hihetetlennek hat, de Írország lakossága még ma is jóval kisebb, mint 1841-ben volt! A brit kormányzat ráadásul semmi olyan intézkedést nem tett, amely azt éreztette volna az írekkel, hogy számíthatnak rá, és ne lennének másodrendű polgárok a birodalomban. A tragédia emlékezete sokáig kísértett.

Az ír függetlenségi mozgalom a XX. század elején – bármennyre különös – részben az 1848-49-es magyar hagyományokból táplálkozott. Egyrészt némileg hasonló volt a szituáció az angolok és írek, mint az osztrákok és magyarok között, mindkettő se veled, se nélküled szerelemnek bizonyult. Az írek – ahogyan a magyarok is ‒ jobban örültek volna, ha nincs ott fölöttük az atyáskodó, katonailag megszálló és sokszor gazdasági érdekeiket sértő „sógor”, ugyanakkor sok szempontból rájuk szorultak. A világosi fegyverletételt követően a magyar emigráció szoros kapcsolatokat ápolt Nagy-Britanniával, többek között Kossuth mellett megfordult Londonban Klapka György tábornok vagy Kmety György, a csornai ütközet győztese is. Több 48-as honvéd emlékirata is megjelent angolul, így sok ír olvashatta ezeket. Az ír húsvéti felkelés egyik vezéralakjának, ifjabb Roger Casementnek az édesapja ráadásul jelentős szerepet játszott Világos után a magyar menekültek törökországi befogadásában, mivel az ottani brit nagykövetségen dolgozott. Úgy tűnik, hogy Kossuth híres-hírhedt, Görgeit megvádoló vidini levelét idősebb Roger Casement juttatta el Londonba a megjelenését megelőzően. Fia, ifjabb Roger Casement (a lenti képen balra) több írást is megjelenített a magyar feltámadásról 1849-et követően, példaként állítva a magyarokat és Kossuthot az ír hazafiaknak. Mások Deák passzív ellenállását tartották hasznosabb példának, mondván a lassú víz is partot mos, ráadásul kevesebb áldozattal.

A brit kormányzat a XIX. század végén egyre jobban érezte, hogy rendezni kell az ír kérdést, és sokasodtak az ötletek a helyi autonómia bevezetésére (Home Rule Act). Végül 1914-ben el is fogadták az Írország helyzetét rendező törvényt, de a kitörő világháborúra való tekintettel a bevezetését azonnal fel is függesztették. Ez további elégedetlenséget szült a zöld szigeten, és válaszul a radikális írek fegyveres felkeléssel kapcsolatos tervezgetése felgyorsult. Az írek egyébként sok szempontból megosztottak voltak. Egy kisebbség északkeleten (elsősorban Ulster tartomány keleti tengerpartja Belfast központtal) eleve nem volt ellenséges az angolokkal szemben, mivel összekötötte őket velük a protestantizmus és a birodalomban való hit. Ezek az uniópárti írek élesen szemben álltak a katolikus ír többséggel, és érdekvédelmükre saját félkatonai szervezeteket tartottak fenn. A helyzet időnként polgárháborúval fenyegetett. Eljött 1914, és egyes elszakadni vágyó ír csoportok már a világháború kitörésekor felvették a kapcsolatot Németországgal. A radikalizálodó ifjabb Casement Norvégián keresztül Berlinbe utazott, ahol elérte, hogy a császári kormányzat hivatalos nyilatkozatot tegyen, mely szerint, ha valaha is német csapatok lépnének Írország földjére, azt nem hódítóként, hanem felszabadítóként teszik, mivel elkötelezettek az írek szabadsága mellett a brit zsarnoksággal szemben. Berlin persze kihasználta az íreket, ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott. A németek több antant ország ellen is hasonló diverzáns akciót igyekeztek végrehajtani, hogy azok erejét megosszák, és ne tudjanak a kontinensen zajló háborúra koncentrálni. Jó példa erre Törökország bevonása a konfliktusba, hogy brit erőket kössenek le Egyiptomban, de ilyen volt az a túlságosan is „jól” sikerült akció, amely 1917-ben Lenint juttatta el Oroszországba lezárt vonaton. Utóbbival valóban kivonta a világháborúból Oroszországot, de a német népnek nem sok jót hozott később az új bolsevik rezsim…

A felkeléspárti radikálisok a titkos Ír Köztársasági Testvériség (IRB) szervezetében csoportosultak, amely saját „haderővel” is rendelkezett (Ír Önkéntes Erő, IVF). Az egyébként is szűk csoport meglehetősen heterogén volt, akadtak köztük korábbi terroristák, szocialisták, de persze a legtöbben csak egyszerű ír hazafiak voltak, akik arról ábrándoztak, hogy végre megszabadulnak az angoloktól. A németekkel a kapcsolatot Casement tartotta, akinek előbbiek 20 ezer oroszoktól zsákmányolt puskát és néhány géppuskát ajánlottak fel a felkelés kirobbantásához. Az ír földre történő fegyvercsempészés egyik irányítója német oldalról az a Franz von Papen német diplomata volt, aki leginkább arról ismert, hogyan „segítette” hatalomra ténykedésével Adolf Hitlert 1933-ban. A fegyvereket norvég szállítóhajóval tervezték Írországba juttatni, míg Casement egy német tengeralattjáróra szállt fel, hogy hazatérhessen. A fegyverek azonban nem jutottak át a brit ellenőrzésen. Az IVF katonai tanácsa végül 1916. április 21-re, nagypéntekre időzítette a felkelést, de fegyverek hiányában az Ír Önkéntesek parancsnoka, Eoin Mac Neil röviddel előtte lefújta az akciót. Jellemző volt a szervezetlenségre, hogy a résztvevők zöméhez ez a hír nem jutott el, míg egy radikálisabb csoport Patrick Pearse vezetésével ennek ellenére is kirobbantotta a felkelést a meglévő eszközökkel, húsvéthétfőn. Pearse egy 37 éves idealista volt, és – egy másik titkos csoporttal társulva – emberei április 24-én megszállták Dublin kulcsfontosságú pontjait. Az 1600 fős felkelő sereg közigazgatási épületeket, gyárakat, malmokat foglalt el, és barikádokat emelt a rendfenntartást biztosító királyi ír rendőrség ellen. Pearse kikiáltotta az Ír Köztársaságot (a fenti képen jobbra a proklamáció), ideiglenes kormányt alakított, majd nem túl népes gyűlés előtt kifejtette, hogy Írország fő szövetségese Németország. Ez sem okosnak, sem hasznosnak nem volt mondható, ráadásul támogatókat sem nagyon hozott.

A katolikus írek többsége nem tartotta jó ötletnek, hogy a világháború közepén német fegyverek segítségével vívják ki a függetlenséget, mivel Nagy-Britannia felé ez gyakorlatilag hazaárulásnak számított, és szigorú megtorlásra lehetett számítani kudarc esetén. Így a felkelés tömegbázisra nem nagyon számíthatott. A brit hadsereg mozgósította Írországban álló csapatait (a címlapképen), a 19 ezer fős haderő pedig alig hat nap alatt leverte a felkelést. Az ellenállók 29-én letették a fegyvert, köztük maga Pearse is. Az összecsapásokban néhány százan vesztették életüket, míg a hatóságok 16 ír vezetőt kivégeztek. Közöttük volt Pearse és Casement is, utóbbit kevéssel Írországba történő megérkezése után fogták el.

A megtorlás elérte azt, amit a felkelők nem: a közvélemény hősként és mártírként könyvelte el a kivégzetteket (köztük Pearse-t, akit agyonlőttek), végleg elidegenítve az írek többségétől Nagy-Britanniát. Casementet felakasztották, miután megfosztották birodalmi címeitől. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint Világost követően. A britek ugyanis ezzel bebizonyították, hogy bár a belgák esetén a világháború elején eljátszották a nemes ügy védelmezőjének szerepét, valójában egy fokkal sem voltak különbek a németeknél, amikor a saját érdekeik forogtak veszélyben. A felkelés a világháború menetét nem befolyásolta, de megágyazott a független Írországnak, amely végül egy polgárháborút követően 1921-ben alakulhatott meg.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Ó’Síocháin, Séamas – Kabdebó Tamás: Magyarország és a két Roger Casement. In: Századok, 1994. 1. sz. 135-141.o.; ujkor.hu 1; ujkor.hu 2; mult-kor.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.