„Mindenkinél van erősebb.” (Régi bölcselet) Dzsingisz kánnak négy fia volt: Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej és Toluj. Az alapító halálát követően mindegyik ág megkapta a maga területét (seregét, hódolt népét stb.), s bár eleinte a mongol nagykánok (Ögödej, majd fia, Güjük, végül Toluj fiai, Möngke, és őt követve Kubiláj) fősége fennmaradt, a gyakorlatban a négy kánság egyre inkább kialakította saját identitását és önállóságát. A kelet-európai sztyeppén és az Aral-tó mentén kialakult Dzsocsi ulusza, Perzsiában az Ilkhánok birodalma Toluj utódainak irányításával, Csagatáj utódai Közép-Ázsiában rendezkedtek be, míg Mongólia és Kína a nagykánok közvetlen vezetése alatt maradtak.

Dzsocsi uluszát voltaképpen sosem nevezték Arany Hordának annak uralkodói, bár a történészek ezt a terminus technicust használják rá rendszerint. Az „ország” Urál hegységtől nyugatra fekvő részét Kök, azaz „Kék Horda”, az Urál és Irtisz között fekvő keleti felét pedig Ak, vagyis „Fehér Horda” néven hívták. Tulajdonképpen szokásos mongol-török katonai felosztás volt ez, amely a birodalmakat jobb (jelen esetben a kék) és bal (itt ez a fehér, mivel a birodalom dél felé „nézett”) szárnyra tagolták. A kettőnek együtt nem volt más neve, mint hogy Dzsocsi ulusza, amit lehet tartománynak, birtoknak fordítani, de magyarosan talán a juss szó a legjobb rá, mivel Dzsocsi leszármazottainak jussa volt a hódításokból. A Kék Hordát Dzsocsi fia, Batu, a Fehér Hordát öccse, Orda leszármazottai irányították, az ulusz központja – ha lehet ilyenről beszélni – a Batu alapította Szaráj városa volt a Volga mentén. A XIV. század közepére az Arany Horda gyakorlatilag elemeire hullott, amelyeket továbbra is Dzsocsi leszármazottai irányítottak, de már nem volt erős kéz, amely összefogta volna.

Az utolsó, aki életet lehelt az Arany Hordába, Toktamis kán volt. Toktamis egészen különleges életpályát futott be, először mint kánok elleni lázadó unokaöccs, majd az egész Arany Hordát egyesítő kán, aki végül romlást hozott birodalmára. Toktamis a Fehér Horda hercegeként látta meg a napvilágot, a történelemből számunkra túlságosan is jól ismert Batu öccsének, Toka-Temürnek a leszármazottja volt, így Dzsingisz kán vére csörgedezett ereiben. Toktamis Urusznak, a Fehér Horda kánjának volt unokaöccse, ám kénytelen volt Szamarkandba menekülni egy ottani emírhez, bizonyos Timur Lenkhez. Timur úgy vélte, terveihez tökéletes, ha kéznél van egy trónkövetelő, akit bármikor bevethet a Fehér Horda gyengítésére, és csapatokkal támogatta Toktamis harcát a trónért. Toktamis előbb sikeresen hatalma alá vonta az ulusz keleti felét, majd kihasználva a Kék Horda uralkodójának, Mamajnak oroszoktól elszenvedett vereségét, az Arany Horda nyugati felét is birtokba vette. Toktamis egyesítette a két hordát, majd elfoglalta Moszkvát, sőt a litván nagyfejedelem, Jagelló – később Ulászló néven lengyel király lett, és Nagy Lajos királyunk lányának, Hedvignek volt a férje – is behódolt a tatár kánnak. Az Arany Horda legdicsőbb napjai éledtek újra. De nagyon rövid virágzás volt ez.

Toktamis balszerencséjére hatalma csúcsán egy olyan óriással került szembe, aki csak Dzsingisz kánhoz volt mérhető, a már említett „sánta” Timurral, Timur Lenkkel. Bár korábban Timur segítette hatalomra Toktamist, érdekeik hamarosan különváltak, mivel mindketten igényt formáltak az Aral-tó vidékére és a kaukázusi államocskák fölötti fennhatóságra. Timur Lenk nem volt Dzsingisz kán leszármazottja, bár mongol eredetű családból eredt, akinek ősei Csagatáj utódait szolgálták. Miután az uluszok közit viszony megromlott, és háborúk törtek ki Dzsingisz leszármazottai között, a legnehezebb helyzetbe Csagatáj sarjai kerültek, mivel területük a másik három rivális közé ékelődött. Csagatáj uluszának központi területét Közép-Ázsia adta Fergána, Transzoxánia és a Tarim-medence gazdag kereskedővárosaival (Buhara, Szamarkand, Kasgár, Turfán). A csagatájidák gyengülését és belharcait kihasználva Timur Lenk gyűjtötte össze ezeket a földeket, majd hódításait kiterjesztette az Ilkánok egykori uluszára is. 1386-ban Toktamis megtámadta és elfoglalta Tebrizt, Azerbajdzsán fővárosát, hatalmas váltságdíjat gyűjtött be a lakosságtól, majd miután átadták azt, lemészároltatta őket. Timur nem tűrhette, hogy az Arany Horda kiterjessze hatalmát Perzsia északnyugati részéhez ilyen közel.

1387-ben Toktamis összecsapott az ellene küldött Miránsahhal, Timur fiával, de vereséget szenvedett tőle, amire a kán taktikát váltott, és – kihasználva az emír távollétét – egyenesen Timur hatalmának központjára, Közép-Ázsiára tört. Egyes városok átálltak Toktamishoz, de Buhara falai megállították a tatár kánt, és hamarosan megérkezett Timur Lenk, aki bosszúért lihegett. Az áruló Ürgencs városát a földdel tette egyenlővé, majd 1391-ben megindult teljes haderejével Toktamis ellen. Mikor elérte a kazah sztyeppét, Timur emlékkövet állított a mai kazahsztáni Karszakpaj mellett (ezt 1935-ben találták meg), megemlítve, hogy Allah nevében 200 ezer harcossal vonult Toktamis kán ellen, magát pedig már Turán szultánjának nevezi. Toktamis végül Kondurcsánál, a Volgához közel vállalt csatát Timur ellen, ám hatalmas vereséget szenvedett. Toktamis elmenekült, de birodalma darabokra hullott, hűbéresei kihasználva vereségét, önállósodtak. Timur hazatért. Toktamis egyik legfőbb erőssége azonban a kitartás volt, és soha nem adta fel. 1393-ra ismét stabilizálta hatalmát. Toktamis az egyiptomi mameluk dinasztiával igyekezett szövetségre lépni, amelyet már szintén fenyegetett Timur Lenk. Timur 1395-ben ezért ismét kénytelen volt Toktamis ellen vonulni, ezúttal nem Kazahsztán, hanem a Kaukázus irányából.

Timur Lenk hadjáratai Toktamis ellen 1392 és 1396 között

Az összecsapásra ismét egy folyó, a Terek közelében került sor a Kaukázus északi oldalán. A csata dátumát is bizonytalanul adják meg a különböző források, rendszerint április 15-re teszik, de Timur Lenk egyik első történetírója, Sáráf ad-Din Ali Jazdi szerint április 22-én történt az összecsapás. Sáráf ad-Din nagyon plasztikusan írja le a seregek előkészületeit: „Dzsumáziuláher 23-án reggel a katonák mindkét oldalon mozgásba lendültek, amitől olyan zaj kerekedett, mintha két óceán csapott volna össze, amelyet felkavartak a heves szelek. A parancsnokok felemelték hadijelvényeiket, felcsatolták sisakjukat, mihelyst megszólaltak a császár [Timur Lenk] üstdobjai. Timur hét hadtestre osztotta seregét, előre azokat állítva, akiket „rendbontók”-nak neveznek: a lovasság elé pajzsos gyalogosokat helyeztek. Mehmed Szultán mirza vezette a főerőket, amelyeket a hadsereg legbátrabb harcosaival erősítettek meg. Timur ismét katonái elé lovagolt, hogy szemrevételezze megvan-e minden fegyverük: kard, lándzsa, buzogány, íj és pányva, emberek elfogásához. Aztán a 27 kiválasztott század élére lovagolt, amely a tartalékot alkotta. Az ellenség szintén a mieink ellen vonultatta seregét, és felemelte hadijelvényeit. A harc megkezdődött, nagy kiáltozás hallatszott mindkét oldalon, és az eget hirtelen nyilak sötétítették el…”

Nagyon sztyeppei dolgokat olvashatunk ebben a leírásban a mustrától a hetes felosztáson át – ez a magyaroknál is megfigyelhető volt ugyebár! – a tartalék képzéséig és a fővezér védelméig, de már a gyalogosok beépítése is jelen van a timuri hadszervezetben. Két, klasszikus mongol-török elvek alapján szerveződő, hatalmas had csapott össze. A csata – egyes állítások szerint árulás miatt – ismét Toktamis vereségével ért véget, ám ezúttal is sikerült elmenekülnie. Timur Lenk kifosztotta a fővárost, majd egy új kánt állított helyette az Arany Horda élére a rokonságából. Lovasai a Dnyeperig és a Krímig pusztítottak, majd hazavonultak. Nyomukban a halál haladt. Toktamis Vitold litván fejedelemhez futott, és ismét megpróbálta visszaállítani hatalmát, de az Arany Horda ereje végleg megtört. Toktamistól annyira futotta csak, hogy az Urál hegységtől keletre egy új kánságot szakított ki a korábban a Fehér Hordához tartozó területekből. Ebből alakult ki később a Szibériai Kánság, amelyet 1598-ben döntöttek meg az oroszok, mikor megkezdték Szibéria meghódítását.

Timur 1402-ben ért hatalma csúcsára, mikor Ankaránál megsemmisítő vereséget mért az oszmánok haderejére is, megrengetve a hatalmukat. A nagy hódító végül 1405-ben halt meg, mikor már Kína elfoglalását tervezgette. Birodalma csak kevéssel élte túl alapítóját, ahogy az Arany Horda sem volt képes többé felállni a vereségből, bár utódállama, a Krími Tatár Kánság – élén végig dzsingiszida kánokkal – egészen 1783-ig fennmaradt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Cherefeddin Ali: The History of Timur-Bec… I. kötet. London, 1723; Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest: Kossuth, 1986

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.