Nem ragozom, a vállalkozást siker koronázta, a Marvel 1602 egy négyszáz évvel korábbi angolszász közegbe röpített Marvel-karakterológia és történetszövedék, ami egyszerre utal számtalan nézőpontból a jól ismert figurák jellegére és jellemére, minden ízében összeszőve a 17. század elejének világával, ráadásul a leselkedő csapdáknak fittyet hányva semmit nem túltolva vagy elmismásolva, de még a gaimani szabad szellem sem ejtett valamiféle blaszfémiával csorbát a kiadó márványtestén, miközben önfeledten mozgat koncepcióját is megfejelő ötlet-halmokat. Ez elsőre jól hangzik, de tényleg ennyire működőképes és izgalmas lenne ez a nyolcfüzetnyi monstrum? Igazából ennyire. Ráadásul én magam sem reméltem, hogy második olvasásra is elkap, mi több, még inkább beszippantott, mint elsőre. A pár éve a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 47. számaként már megjelentetett mű akkor zárójelbe tette a Fumax kiadási szándékát Gaiman sorozatukon belül, de beígérve azért későbbre a saját fordításos verziót, aminek végül idén tavasszal el is jött az ideje. A két fordítást néhány helyen összevetettem, és azt kell mondjam, nincs nagy gond az első kiadással e téren, de azért Holló-Vaskó Péter új magyarítása (őt már korábban dicsértük a Transmetropolitanért) folyékonyabb, választékosabb, de világosabb is, így döccenőktől mentesen vezeti végig az olvasót a fabula rejtélyesebb kanyarulatain.

A fonalat ott vesszük fel, amikorra már áll a bál a középkor végének Európájában: természeti csapások fenyegetnek, az inkvizíció erősen személy-válogatva likvidál a boszorkányfattyaknak kikiáltott mutánsok közt, akik ekkor lépnek először a történelem színpadára, és persze még sokkal több a kérdőjel, a bizonytalanság, a félelemből adódó reakció, mint a valódi megismerés és a tények józan feltárása. Erzsébet királynő halálos beteg, Jeruzsálemből pedig elindul titokzatos kincsével egy öreg szerzetes, és nem meglepő, hogy az európai hatalmi körökből többeknek (például a latvériai Doomnak) igencsak fáj a foga a minden jel szerint rejtélyes erővel bíró, akár fegyverként használható valamire, ami nyilván további hatalmi előnyökhöz segíti majd hozzá szerencsés megkaparintóját. Eközben Angliába érkezik az Újvilág első telepesei közül egy különös és koraérettnek tetsző kislány megtermett indián kísérőjével az anyaországtól való segítségkérés szándékával, odaát ugyanis sokkal nehezebbnek bizonyul az élet a vártnál. A hatalmi intrikák és játszmák közepette megismerünk számos olyan figurát, akikben nem nehéz felismerni a klasszikus Marvel karaktereket a Fantasztikus Négyestől a fontosabb mutánsokon át Nick Furiig (aki itt is kémfőnök, mégpedig a királynő szolgálatában) és (a még pók-nemcsípett) Peter Parkerig – természetesen mindannyian az eredeti kánonhoz hasonuló, könnyen beazonosítható névvel bírnak. Jelentős szerepet kap Strange is, de ezek a korai inkarnációk – és ez Gaiman sikerének tán legfőbb támasza – nem utánzatok vagy ötlettelen visszfények, és nem is az ismert karaktertulajdonságokkal kitömött preparátumok, saját jogukon kelnek életre és hordozzák magukat teljes emberi mivoltukban, miközben az egész miliő és történeti ív is hiteles enteriőrként és konfliktushalmazként hömpölyög cselekedetik és a külső események folyományaként hétmérföldes léptekkel. Mi több, néha kifejezetten izgalmasabbnak és árnyaltabbnak tetszik az egész, mint a fősodor nagyja, miközben eszemben sincs beszólni, máig élvezettel forgatok szuperhősös képregényeket aránylag sűrűnek mondható ritmusban, egyszerűen csak súlyozottabb olvasatú a társadalmi normáktól eltérő emberi sorsokkal olyan közegbe ágyazva szembesülni, amikor már a legkisebb véleménybeli eltérés is felkelthette az inkvizíció és az udvar figyelmét, pillanatok alatt kiváltva kegyetlen retorziókat. Vagyis amikor semmiféle elfogadás, támasz, támogatás nem érkezett és érkezhetett a társadalom, de még a kisebb közösségek részéről sem. Az egymásra utaltság felfogása a mutánsok és a különös képességgel bírók közt így viszont még égetőbb volt, kisajtolva akarva és akaratlanul is a fokozott figyelmet egymás felé, újfajta közösségi élményeket és szándékokat létrehívva.

Gaiman eleve jó az ilyesmiben, és az 1602-vel még abban is élen jár, hogy a modern világ gyakran szélre tolódó, kulturális eltörléseket követelő, és a különbözőségeket is néha pusztán egydimenzióssá kalibráló szándékával mit sem törődve igyekszik mindent és mindenkit a lehetőségek szerinti legteljesebb színskálában ábrázolni, és a viszonyokat, ütköztetéseket is sűrűn lüktető sorshálóba szőni. És pont ez a figyelem, szeretetteli körüljárás, karakter- és történeti rétegezés vezet el oda, hogy a panelekre tapadva érezhessük át: rég volt ilyen izgalmas és drámai kalandban részünk, mert semmi nem olyan kontúros végső soron ebből az egészből, mintha merjük végre vállalni egyediségünket, véleményünket, világlátásunkat, bátran szembenézve saját belső mutációinkkal. Ha akarjuk, ha nem, mindnyájunkban ott lakik a fény és a sötétség is, rajtunk áll, hogy mit kezdünk mindezzel. Gaiman hősei végül – és ezzel nem árulok el semmit a történet fontos részleteiről – meghozzák a szükséges áldozatokat, mert továbblépés egyéni és társadalmi szinten is csak így lehetséges. Mindeközben persze a felszíni rétegekben fordulatos eseményekkel kísért akciók zajlanak, és az egész művet végigkíséri az elsődleges kérdés: ki lehet az, aki egy másik korból, mégpedig a jövőből került át a 17. századba, és mit lehet kezdeni ezzel az időparadoxonos üggyel, ami már a kozmikus léptékű Szemlélők figyelmét is felkeltette, és az egész teremtés létére végzetes kihatással lehet. De hangsúlyozom, hogy a jól felépített történetiség mellett a szociális kérdéskör és morális olvasat a narratíva legfőbb támasza, és még ott az egész mű hangulatát átrezgető mitológiai beágyazódás, hogy az emberiség történelmének mélyrétegeiben gyökerező finomabb szálak is megpendítésre kerüljenek. Gaiman az elsődleges szintektől a legkisebb résekbe szereti ezeket beépíteni, de ért is a felhasználásukhoz, azaz remek irodalmi DJ, így ha teljesen újat ritkán is teremt, a meglévő kulturális elemekkel baromi jól zsonglőrködik.

Maga Gaiman is bevallja közvetlen hangvételű utószavában, hogy teljesen odavolt Andy Kubert rajzaiért és Scott McKowen rézkarcos borítóiért, és ha első ránézésre Andy rajzai túl hagyományosnak vagy egyszerűnek tűnnének, talán csak benézünk valamit, a cselekményvezetés és karakterábrázolás nagyon megy neki, de úgyis minden kibomlik a folyamatok lekövetése közben, vonalazás, beállítások, térkezelések szépen értelmet nyernek, és dekódolható ütemezéssel további dimenziókat nyitnak. Richard Isanove színező pedig tényleg festményszerűvé varázsolta a paneleket, láttatóan passzintva be az egész miliőt a kívánt történeti korba.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu