Moskát Anita egy boszorkány. Már a Horgonyhely is erős fantasy volt, de a most kijött novellagyűjteménye (pontosabban 9 novella és egy kisregény) egészen átütő erejű. A hazugság tézisei egy bontógolyó, amely összedönti körülöttünk a szürke hétköznapi valóságot, hogy belecsimpaszkodvba átlendítsen bennünket a falakon túl létező dimenziókba. E világokban más szabályrendszerek működnek. Moskát a tér, az idő, sőt a gravitáció úrnője.

Moskát Anita zseni. Hangulatfestő képessége lenyűgöző, az egyszerű, voltaképpen pimaszul mindennapos történéseket képes úgy leönteni fantasztikummal, hogy aztán alig ismerünk a szereplők közt magunkra. Mert mi vagyunk a főszereplői. Minden novella más univerzumban játszódik, minden világ egyedi, minden történet borzalmas és gyönyörű. Ötletei szédületesek, mégsem túlbonyolítottak – hogy is szokás mondani? Nemesen egyszerűek. Nekem sokkal jobban tetszik, mint az egyébként szintén ötletgazdag – és Moskátra bizonnyal komoly hatást gyakorló – Neil Gaiman.

Írónőnkben van valami elemi erejű misztikum, ősanyai sötétség és fény, az a fajta, ami évezredes birodalmakat dönt le, hogy építsen helyettük újakat. Ereiben sámánok vére fortyog, írása nyomán mágusok suttognak perverz átkokat a már amúgy is beteg világra. Mondhat nekem bárki, bármit: ez a szépirodalom, nem pedig az, amikor valaki 40 oldalon keresztül ír egy mondatot, mert az olyan „modern”. (Egyébként sem az, nem 1920-at írunk...). Mondani valamit szépen, nyersen, rólunk.

Itt minden novella sötét művészet, elvarázsol és őrületbe kerget. Külön-külön történetek, de akár 6, akár 190 oldalnyiak, mindegyik egy egészen új világot mutat be. Leginkább engem a 90-es évek végének filmsorozatára, a Végtelen határokra emlékeztet a kötet. Sokszor olyan a történet, mintha a mi világunkban történne, aztán kiderül, hogy mégsem. A gyűjtemény tartalmaz már megjelent írásokat is – bár én csak egyet olvastam korábban ‒, de az írónő bevallása szerint legalább a fele meg nem jelent mű, és a régieket is újrahangszerelte a kiadás előtt.

Nem fogom elemezni az összes novellát – olvasni kell, nem elmesélni ‒, inkább csak kiemelném belőle a kedvenceimet. A mesterhazugság című elbeszéléssel indul a válogatáskötet, amellyel azonnal a mély vízben találjuk magunkat. Egyszerre átverések színjátéka és személyes tragédia. Küldetéstudat és szeretet párviadala, az elmúlással vívott küzdelem dala. Nagyon tetszett a Hattyú című novella szikársága, az, ahogy egy szimpla siófoki magyar történetbe belopózik a vérmágia. A „mindennek ára van” motívum amúgy is meghatározó Moskát felfogásában, gyakran visszatér kísérteni a lapokon. A kötet legjobbja nálam mégis a Gumicukorszív. Egyszerre kritika korunk visszásságai felé, ugyanakkor szívbemarkoló történet a veszteségről és arról, hogy nem mindig az az igazi áldozat, akiről hisszük, hogy az. Ez egy olyan szatírának induló családi dráma, amely a szeretetben ér véget. Fantasztikus írás, fantasztikum nélkül. És persze ott van a válogatást lezáró kisregény, amely a Szerződési szabadság címet kapta. E világban egy háborúban győztes (Lagow) és vesztes (Ardennaus) állam történetét ismerhetjük meg, mely során az erős maga számára előnyös szerződéseket köt a gyengével. De ki a fenének jutna eszébe egy olyan világ, ahol szerződésekkel lehet szabályozni a természet törvényeit? Hát Moskátnak. Ez egyszerre fricska a mai világunknak – ahol szén-dioxid kvótákat lehet adni és venni ‒, egyszerre fantasy. Eközben politikai/diplomáciai játszmát kapunk családi tragédiákkal, nehéz kérdésekkel és még nehezebb válaszokkal. Moskát Anita ugyan sokszor a jelen kor divatos témáit viszi bele történeteibe, de úgy, hogy az nem beleerőszakolva, szervetlenül van jelen, hanem mintegy háttérként a főszereplők tragédiájában.

Kinek ajánlanám ezt a válogatást? Röviden: annak, aki szereti, ha olvasás közben a hideg futkos a gerincén, lúdbőrözik az alkarja, megszakad a szíve, és annak, aki katarzist akar akkor is, ha nagyon fáj. Ez a könyv világszínvonal a fantasyben, annak is az eleje. Kezdem azt hinni, hogy Moskát-fan lettem...

A könyvvel kapcsolatban mindössze egy negatívum van. Ez természetesen a Gabo kiadványának minősíthetetlen minősége. A kiadó láthatóan fejlődésképtelen, mert én nem hiszem el, hogy még nem jutott vissza hozzájuk, micsoda pocsék az összes fűzött kötetük. Kritikán aluli. Továbbra sem lehet kinyitni annak veszélye nélkül, hogy a fűzésben kár esik, és a lapok úgy hullanak belőle, ahogy a Lagowból Ardennausnak eladott eső egy borús őszi délután. A borító számomra semleges, de nem rossz. Nagyon mérges vagyok, amiért egy ennyire kiváló könyvet ennyire silány minőségben vehetek kézbe. Moskát miatt nem vonok le pontot, mert a szerző írása hibátlan, a Gabo teljesítménye viszont nulla.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.