A regény egy rövid jelenettel nyit: napjainkban, egy esős reggelen, egy Lily nevezetű nő kézbesít egy levelet Stewart Proctornak Londonban. A címzett igazi kilétéről (a Szolgálat belbiztonsági részlegének feje), a feladóról (Lily rákos beteg anyja, Debbie Avon, a Szolgálat első számú közel-keleti elemzője) és a levél tartalmáról (Debbie arra figyelmezteti a belbiztonsági részleget, hogy valaki információkat szivárogtat) csak később tudunk meg többet. Az első fejezetből csupán annyi derül ki, hogy a levelet annak bizalmas, titkos jellege miatt roppant óvatossággal kell kézbesítenie a nőnek, még a Londonba való utazásához is külön fedősztorit kellett kitalálnia. Innen vált a szerző a harmincas éveiben járó Julian történetére. Julian a City üzleti világából menekült egy csendes, kelet-angliai, tengerparti kisvárosba, ahol megvásárolt egy könyvesboltot, hogy új fejezetet nyisson az életében. Ugyanabban az időben, amikor Lily a levelet kézbesíti Proctornak, Juliannek különös látogatója akad: a városszéli birtokon élő Edward Avon valamilyen akcentussal beszéli az angolt, gyanúsan sokat tud Julian családjáról, és mintha túl nagy figyelmet szentelne a férfi szerény vállalkozásának. Julian nem különösen bánja, és nemsokára közösen látnak hozzá ahhoz, hogy – Edward grandiózus terve alapján – az újonnan vásárolt könyvesbolt dohos alagsorában berendezzék és megnyissák az Irodalom Köztársaságot, egy részleget a nagy regényírók, a filozófusok és a szabadgondolkodók számára. Edward vállalja a könyvritkaságok beszerzését, a nyomtatásban nem elérhető művek felkutatását, és azt kéri Juliantől, hogy ehhez bocsásson a rendelkezésére egy számítógépet az alagsorban. Időközben Stewart Proctor hozzálát, hogy kiderítse, van-e alapja Debbie Avon gyanújának.

Ha lecsupaszítom le Carré regényét, és megpróbálom egy mondatban elmondani azt, hogy miről szól, akkor azt mondom: a brit titkosszolgálat belbiztonsági részlegének a vezetője megpróbálja kideríteni, hogy igaz-e az az értesülés, miszerint valaki a Szolgálaton belülről információkat szivárogtat ki. Le Carré regényei viszont éppen attól rendkívüliek, ahogy a szerző az eseményeket láttatja, ahogy a történetet elmeséli, ahogy a könyv lapjait megtölti érdekes figurákkal, s általuk érzelmekkel. A szereplők a tulajdonságaik révén ismerősnek tűnnek, de sokadszorra sem unalmasak. (Hogyan lehetnének, amikor éppen ettől életszerű a regény?) A nyomozást végző titkosszolga egy idős, a nyugdíjas korhoz közel álló veterán, a „régi iskola” neveltje, de nem retten vissza az új kor kihívásaitól. Roppant körülményesen közelít a problémához, a munkája nagy részét az óvatos tapogatózás teszi ki. Régi kapcsolatokat keres fel, és mindenféle fedősztorik, ködösítések mentén kérdezősködve gyűjti össze a számára szükséges információkat. Julian az a civil, aki akaratán kívül, mit sem sejtve kerül a forgatag közepébe, de amikor már ott van és megismerte a szereplőket, és valamelyest érti, mi történik körülötte, nem tud közömbös maradni. (Több korábbi le Carré-regényben is találkoztunk már hasonló figurával, például Perry A mi emberünkben, de Salvo A zebra dalában is hasonló figura.)

Ideig-óráig a nyomozás célpontjában álló személy kiléte is rejtély az olvasó számára, de a figyelmes könyvmoly (és/vagy a rutinos le Carré-rajongó) viszonylag hamar összerakja a képet. A cselekmény előrehaladtával, a múlt feltárásával a „miért” válik egyre hangsúlyosabbá, és Proctorral egyszerre értjük meg, hogy milyen múltbéli események vezették rá a célpontot arra az ösvényre, amelyre „tévedt”. A tévedt ige erős idézőjeleket kíván: a Szolgálat szemszögéből vizsgálva nyilván eltévedt, de van olyan olvasata is a dolgoknak, ami szerint a rátalált helyesebb. A regény bővebb magyarázattal szolgál, ennél többet erről nem fedhetek fel a recenziómban.

A valóságban számos ehhez hasonló történet megesik egy emberöltő alatt, és némelyik médiafigyelmet is kap, bár a hírekbe valószínűleg csak az a rész kerül be, amelyik a jéghegy csúcsát képezi. Hogy szivárogtatót leplezett le a kémelhárítás; hogy beépült kémet fogott a titkosszolgálat. Arra viszont soha nem kapunk választ, hogy ki volt valójában az a személy, aki a Szolgálatot „elárulta”, aki információkat szivárogtatott ki egy harmadik félnek. Le Carré a történet ezen oldalát emeli ki, mindezt a tőle megszokott stílusban, szinte észrevétlenül teszi. A pillanat, amikor megértjük a szereplő motivációit, felér egy katarzissal. Ez választóvonalat jelent a műben, innentől más színben látjuk a résztvevőket.

Noha a cselekményt a szerző amolyan le Carré-s módra, meglehetősen kifordítva tálalja, mégis viszonylag könnyen követhető. A múltbéli események párbeszédek során felelevenített emlékképek formájában bukkannak fel (hidegháborús helyszínek, Lengyelország, aztán a boszniai háború a ’90-es évek elején), ezektől eltekintve a történetvezetés lineáris. A sorok közé bújtatott cinikus rendszerkritika a szerző védjegye. Az emberséget és a lelkiismeret hangját állítja szembe a Szolgálat iránti, kompromisszumot nem ismerő kötelességgel, de ahhoz hogy ezt megértsük, tudni kell olvasni a sorok között. Semmit nem kapunk szájba rágva. Érdekes látni, hogy az egyes személyek valamennyien humánusak a maguk módján, de végül a Szolgálat érdekeinek megfelelő pragmatikus gondolkodásmód győzedelmeskedik, és ennek elkerülhetetlenül áldozatai vannak.

John le Carré évekkel a halála előtt arra kérte a fiát, Nick Cornwellt, hogy amennyiben befejezetlen kéziratot hagy maga után, azt fejezze be és jelentesse meg. Az Ezüstfény le Carré egy korábbi regénye, évekkel ezelőtt írta (a 2013-ban publikált Törékeny igazság után kezdett el dolgozni rajta, többször átdolgozta), de visszatartotta, nem engedte megjelenni. (A miértre Nick ad egy lehetséges, nagyon is hihető és érdekes választ az utószóban.) A kézirat majdnem teljes volt, a fiának alig kellett némi szerkesztést eszközölni rajta. Ez nekem, naiv John le Carré-rajongónak ad némi reményt arra, hogy nem az Ezüstfény az a könyv, amit befejezetlenül hagyott hátra a fiókjában. Hogy lesz még egy utolsó.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com