A ma összefoglalóan Németalföldnek nevezett terület a középkor végén a burgund hercegek birtoka volt, egészen Merész Károly 1477-es haláláig. Az örökségéért azonnal háború robbant ki a francia Valois és a Habsburg család között, amely egyezséggel zárult. Franciaország megkapta Burgundiát, a Habsburgok pedig Németalföldet. Utóbbi igen gazdag terület volt, jelentős városokkal, kereskedelemmel és középkori szinten komoly iparral. Messze nem volt egységes, kicsi hercegségekre, államocskákra oszlott saját vezetővel a helyi nemesség soraiból, így Németalföld sokkal inkább földrajzi területet jelentett, mint politikait. V. Károly német-római császár idején összefoglalóan „Tizenhét tartomány”-ként hívták a régiót. Mivel V. Károly rendszerint nem tudott foglalkozni a területtel (hiszen német-római császár és spanyol király is volt egyszerre), kormányzókat nevezett ki az élére, akik – meglepő módon – szinte mindvégig nők voltak. Külön érdekesség, hogy Németalföld kormányzója 1531-től a mi II. Lajos királyunk özvegye, Mária királyné lett egészen 1555-ig (Károly császár csak ekkor engedélyezte visszavonulását, és Spanyolországban halt meg). Bár az első repedések a németalföldi Habsburg uralomban már ekkor megjelentek, de nem jutottak el nyílt lázadásig ebben az időszakban.

A fordulatot egyértelműen a kálvinizmus megjelenése és előretörése hozta el, amely gyorsan elterjedt a tizenhét tartomány területén, és radikalizmusával kiváltotta az amúgy is hithű katolikus Habsburgok ellenszenvét. A helyi nemesség gyorsan az új protestáns vallás hívévé szegődött, a városi polgárok életmódjához pedig nagyon jól passzolt ez az új keresztény tanítás. A spanyol uralom 1559 és 1566 között lassan omlott össze a helyi nemesség ellenállásán, akiket a németalföldi lakosság is támogatott. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a vallási ellentétek kiéleződése csak a kormányzat hibája lett volna. A kálvinizmus ekkoriban nem nagyon tűrt sem ellentmondást, sem kompromisszumot. A korábbi bizánci képrombolásokhoz hasonlóan a németalföldi kálvinisták összetörték a szenteket ábrázoló szobrokat, lemeszelték a templomok freskóit, az ereklyéket elpusztították, amit a helyi katolikusok természetesen támadásként értelmeztek vallásuk ellen. A „Beeldenstorm”-nak, vagyis képek elleni támadásnak hívott korszak a mai napig nyomot hagyott a térségben ma is megcsodálható középkori székesegyházakban. A kálvinisták Isten ábrázolását pogányságként értelmezték, a szentek tiszteletét bálványimádásnak vélték. A „frontvonalak” városokon belül húzódtak, a polgárok szívében, és nem helyi ellenálló és megszálló idegen között. V. Károly 1556-os visszavonulását követően Németalföld fiára, a spanyol királyra, II. Fülöpre szállt, aki a katolicizmus harcosaként mindent megtett az „eretnek” mozgalmak felszámolásáért.

1566-ban nyílt lázadás tört ki Németalföldön, ahol „Pármai” Margit kormányzónő (ő egyébként V. Károly császár és egy németalföldi polgárlány törvénytelen lánya volt) támogatására nem tartózkodott jelentős haderő, mivel a Habsburgokat lekötötte a törökökkel vívott harc, többek közt Magyarország védelme, ahol az oszmánok éppen Szigetvárt ostromolták. A Margit által a helyiek megbékéltetésére hivatott engedmények későinek bizonyultak, kálvinista fegyveresek támadtak meg városokat, folytatódtak a képrombolások. A helyi nemesség szövetségbe tömörült, amelyet a katolikusok lenézően „koldusok” néven emlegettek. Vezetőjük „Hallgatag” Vilmos, Orange hercege volt. II. Fülöp végül Fernando Álvarez de Toledo (a képen), Alba hercegének vezetésével 1567-ben 10 ezer zsoldost küldött a tartományba. Vilmos is német zsoldosokat gyűjtött, francia protestánsok érkeztek támogatására, és a felkelők több várost elfoglaltak. Ám Alba 1568. július 21-én, Jemmingennél elsöprő győzelmet aratott, majd október 20-án, Jodoigne mellett ismét vereséget mért a lázadókra. A korszakban a spanyol haderőnek nem nagyon akadt vetélytársa nyílt csatákban. Az év végére látszólag beállt a nyugalom, és Alba kemény kézzel megkezdte a rendteremtést. A kálvinisták vezetői angol, német vagy francia területre menekültek. Bár úgy tűnt, a felkelésnek vége, ám az 1566/68-ban kirobbant háború voltaképpen 1648-ig tartott, ezért is nevezik a szakirodalomban 80 éves háborúnak. Talán ez szerencsésebb is, mert a németalföldi szabadságharc elnevezés megtévesztő, hiszen németalföldi öntudat ebben a formában nem létezett ekkoriban, s a háború leginkább vallásháborúnak volt tekinthető. A déli katolikus területek nagyrészt végig megmaradtak a spanyol király mellett, míg az északi és tengerparti részek a lázadókkal szimpatizáltak, azonban az egyes városok lakossága is megosztott volt. Ugyanakkor Alba terrorisztikus intézkedései és zsarolásai sok, egyébként ingadozó németalföldit elidegenítettek a Habsburgoktól. A Franciaországba menekült Orange-i Vilmos és a koldusok pedig nem adták fel a küzdelmet. Kalózokat fogadtak zsoldba, hajókat szereltek fel, elszánt protestánsokat gyűjtöttek maguk köré, és elsősorban a tenger felől igyekeztek fenyegetést jelenteni a spanyol kézen lévő németalföldi városokra és kereskedelemre. A tengeri koldusok flottája ráadásul zavarta a kereskedelmet, és sok antwerpeni hajóst, kereskedőt koldussá tett, ami elégedetlenséghez vezetett Albával és kormánnyal szemben.

1572 lett a fordulat éve. Az egyik tengeri kalózcsoport (ezeket a tengeri csoportokat Watergeuzen-nek – vagyis „tengeri koldusoknak” becézték) április 1-jén lecsapott Brielle városára. Brielle egy tipikus erődváros (Hollandiában bőven van ma is ilyen), amelynek óvárosát mindmáig a kora-modern kor jellegzetes védművei ölelik körül. Közel fekszik a tengerhez, ahova csatorna vezet ki a Maas folyó torkolatán át, és saját kikötővel is rendelkezik. Ideális bázisnak látszott a felkelők számára, hiszen itt olyan támaszpontot hozhattak létre, amelyet tenger felől tetszés szerint megerősíthettek és elláthattak, ha a spanyolok megostromolják. A várost ekkoriban körülbelül 2500 polgár lakhatta, akik ráadásul nagyrészt kálvinisták lehettek, mivel azon városok közé tartozott, ahol 1566-ban összetörték a szobrokat és festményeket a templomokban. Így a „koldusok” arra is számíthattak, hogy nem ellenséges közeg fogadja őket. Bár Alba igyekezett megerősíteni a tengerparti városok védelmét, kicsit elkésett. 1572. március 31-ről április 1-re virradó hajnalban Brielle kikötője előtt megjelent egy kisebb flotta, fedélzetén 600 kalózzal, akik szinte akadálytalanul hatoltak be a városba. A lakosságot nem bántották, de a szerzeteseket és katolikus (gúnynéven „pápista”) papokat elkergették. Öt nappal később, április 6-án újabb város, Vlissingen került a „koldusok” kezére. A felkelők bázisokat szereztek, de nem mindenhol jártak sikerrel. A Rotterdamban kitört zendülést a spanyol katonaság leverte, így a nagyvárosok egyelőre Alba kezén maradtak. A koldusok sikerei eleinte elsősorban Holland és Zeeland tartományokra korlátozódtak (igen, az ország neve e tartományról lett Hollandia). 1572 végére a mai Hollandia területe többé-kevésbé elszakadt a spanyoloktól, ráadásul Anglia egyre látványosabban támogatta a felkelőket. A háború új szakasza kezdődött el 1572. április 1-jén, amely 1576-ig tartott.

Brielle óvárosa felülről, jellegzetes XVI-XVII. századi védművekkel és vizesárkokkal

A németalföldi szabadságharc hosszú távon egy új tengeri nagyhatalom, Hollandia létrejöttéhez vezetett. A friss protestáns állam hamarosan legalább olyan kegyetlen gyarmatosító hatalomként viselkedett, mint Spanyolország, amellyel egészen 1648-ig háborúban állt. Dél-Németalföld spanyol, majd osztrák Habsburg kézen volt a francia forradalomig, Napóleon legyőzése után pedig Hollandia megkapta jutalmul, amiért harcolt a francia császár ellen. Ám a helyiek nem érezték magukat hollandnak, a szakadék már széles volt a két németalföldi állam között (ahogyan Agatha Christie mondaná: régi bűnöknek hosszú az árnyéka), és 1830-ban végül elszakadtak északi testvéreiktől. Létrejött Belgium.

És zárásul, hogy visszatérjünk az írás elejéhez, és a kör bezáruljon: a holland iskolások a mai napig tanulják a fenti kis mondókát, amely egy fricska. Egyszerre emlékeztet a bolondok napjára, és Brielle elfoglalására. Hiszen éppen bolondok napján tréfálták meg Brielle (a Bril hollandul szemüveg!) elfoglalásával Alba hercegét, míg 1572. április 6-án a koldusok elfoglaltak egy másik várost, Vlissingent (ejtsd: flissingen, fles – hollandul flaska). Brielle-ben az április 1-re virradó éjszakát Kalknachtnak (kalk = mész) nevezik, mely során a helyi fiatalok egy vödör mész vagy kréta segítségével vicces feliratokkal csúfítják el a kirakatokat és ablakokat, habár a rendőrség mostanában bünteti... Alba megbolondításának emléke máig él.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Parker, Geoffrey: The Dutch Revolt. London: Pengun, 2002

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.