A vályogvetők, avagy lipitorik május végétől szeptemberig, az esős hidegek beálltáig dolgoztak, általában párban. A falu mellett kerestek olyan helyet, ahol agyagos a föld és vannak visszamaradó vizek. A munka megkezdése előtt megállapodást szoktak kötni a megrendelővel, aki többnyire az élelmezésükről is gondoskodott. Nagyon fontos, hogy nem napszámban, hanem darabbérben dolgoztak. Egy 1963-as adat szerint 1000 vályogtégláért 300 forintot kellett fizetni, tíz esztendő múlva már ennek a dupláját, no és egy üveg pálinkát is. A vályogtéglába szükséges töreket, pelyvát, vágott szalmát a megrendelő biztosította, szállította a helyszínre.

Vályogvető láda, látszik, hogy sokat használták (Hajdúsági Múzeum CC BY-NC-ND)

Ha ketten dolgoztak, akkor egyikük volt a gödörben mozgó „törő”, aki a gyalult fenyődeszkából készült formát megtömte a bekevert agyaggal. A „vető” volt az, aki a kész téglát a forma földhöz csapásával kiszabadította. A munka megkezdése előtt mindketten a gödörben voltak, ahová az ásás után vizet engedtek, majd kétszer, háromszor átkapálták a fellazított földet. Ezután lapátolták be a gödörbe a töreket vagy a szalmát, és újabb átkapálásokkal bekeverték. Ha jónak látták az állagot, megindulhatott a tényleges vályogvetés, tehát az általában 32x15x12 centiméteres téglák elkészítése. A leszerződött mennyiségnek is előbb készítettek egy placcot, ahová a vető egymás mellé, sorban „kivetette” a formából a téglákat. Két formával dolgoztak; mialatt a vető kiürítette a formát, addig a törő két fázisban megtöltötte a nála lévő ládát.

1963-ban, Hajdúviden (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Aminek mindig vizesnek kellett lennie, hogy a tégla ne tapadjon hozzá. Ezt egy, a gödör szélén kialakított kis medencében oldották meg. A forma fenekére pedig számos lyukat fúrtak, hogy a fölösleges víz el tudjon távozni azokon. A vető előbb csak félig töltötte meg a formát, majd jól megtömködte, hogy a sarkokba is jusson. Aztán fejezte csak a töltést, és újabb tömködés után lesimította kézzel a tetejét. Ami a vetés során alulra került. A téglák 4-5 nap száradás után lettek elszállítva a megrendelőhöz, aki fedett helyre rakta azokat. Ahol pedig szépen megvárták a tavaszt, mert általában akkor kezdődtek el az építkezések.

Vályogvetők kunyhói 1954-ben, Kiskunhalason (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

A jól összeszokott páros napi 1300-1500 téglát is elő tudott állítani, ami ugyan nem volt egy rossz kereset, de félmeztelenül, vízben-sárban kellett ezért megdolgozni, ami embert próbáló munka volt, nem is sokan vállalkoztak erre.

Címlapkép: 1955-ben Szankon, munka közben (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu

A cikksorozat korábbi részei:
I. rész: Vándorlók, vándorok
II. rész: A vándorkereskedők
III. rész: Szódás, fagylaltos, meszes, dinnyés
IV. rész: Kik is voltak azok a kupecek?
V. rész: A vándorcigányok
VI. rész: Cigányok és a Habsburgok
VII. rész: A teknővájók
VIII. rész: Szegkovácsok
IX. rész: Rézművesek
X. rész: A kolompárok
XI. rész: A rézművesek
XII. rész: Kosarasok, seprűsök, kefekötők
XIII. rész: A cigánykovácsok