Nem véletlenül rémlik fel a fantáziá(n)kban folyton egy immár nem is távolba képzelt komor jövő. A – látszat ellenére – a világ az „uniformizáltság” felé halad, egyre több olyan területen próbálnak szabályozni bennünket (mit higgy, mit fogyassz, mit gondolj, mit érezz), melyekre ugyan a történelem során már voltak próbálkozások, de ennyire karakteresen, erőszakosan és széleskörűen nem kíséreltek hódítani, mint most. Lassan elveszünk mint egyéniségek, és marad egy távirányított, kiszámítható, minden dimenzióban kizsákmányolható sejtje egy masszának, melyre már a mostani pejoratív „tömeg” kifejezés is jócskán hízelgő lesz. „Megszületnek” a hús-vér robotok, hogy kiszolgálják azt a maroknyi elitet, amely minden ajtók utolsója mögött röhög a markába. Ugye milyen rémisztő látomás? Csakhogy biztos-e, hogy ezek az ideák megmaradnak csupán felturbózott fantáziának? Hogy nem válnak valóra a jövő nihil-létű emberének komor képzeletei? Attól félek, mindez valójában egy bekövetkező prognózis.

Az Equilibrium című, 2002-es sci-fi nem került a magyar mozikba – csak 2004-ben jelent meg videón… ‒, pedig bőven ott lett volna a helye! Kurt Wimmer, aki elsősorban forgatókönyvíróként ismert, olyan filmet bátorkodott írni és rendezni, amely a kultikussá vált Mátrix szellemiségét ötvözi a George Orwell-i 1984 látomásának sterilizációjával. Az Equilibrium látszat-világa azonban merészebb, mint a Mátrixé. Itt nem a gépek kreálnak egy megtévesztő ál-valóságot, hanem emberek próbálják kiirtani egymásból azt a tudományosan sokszor kémiai reakciónak degradált fajvonást, amely igazán emberré tesz bennünket: az érzelmeket. Ám nagy kérdés, érzelmek nélkül ember marad-e az ember? Anélkül, ami egyértelműen predesztinálja szociális kapcsolatainkat, nem leszünk-e olyan mértékben kevesebbek, mely már puszta fennmaradásunkat fenyegeti? Erre a kérdésre az Equilibrium világa azt válaszolná: éppen ellenkezőleg! Ha nincs érzelem, akkor nincs harag, düh, bosszú sem, így nincsenek háborúk. De Kurt Wimmer éppen a leggyengébb pontján ragadja meg ezt a világot. Filmje (ironikus) középpontjába a háborúkat feledő emberiség ellenállókkal vívott harcát állítja. Az Equilibrium a tipikus szálka és gerenda esete, az elvakultság tökéletes példázata.

Az érzelemvétőket azonnal és kegyetlenül (embertelenül!) lemészárolják egy olyan világban, amely pont a gyilkolás ellen szerveződött. S mi áll a háttérben? Természetesen a „gyógyszert” (prózium) termelő gyár-láncolat, amely vallási ideológiával uniformizálja az embereket, és egyúttal a lehetséges jövőt is. Méghozzá annyira szélsőségesen, hogy az Equilibrium világa egy hitelesen rémisztő utópia képét festi fel elénk. A film látványvilága lenyűgöző. A vizualitás nem számítógépes trükkökkel hódít, hanem jéghideg, érzelemmentes formákkal, végletekig steril színekkel (szürke, fekete, ezüst, fehér), és robot módjára közlekedő, révedő-lélegző embertömegekkel (lásd Fritz Lang: Metropolis). Ilyen meddő világképpel előtte a Gattaca című sci-fiben találkoztam, valahol rokon is a két film szellemisége (szellemiségmentessége?). Dramaturgiailag is nehezen támadható az Equilibrium. Talán csak azt lehet felróni neki, hogy indokolatlanul kevéssé figyelik a Tisztelendők tevékenységét (még a kihallgató szobában sincs kamera, mikrofon), valamint hogy a film végén túlzásba esik a „csavarokkal” a forgatókönyv. Ellenben a szimbólumhasználat tökéletes – nagyszerűsége annak egyszerűségében rejlik: Yeats-kötet, összetörő üveggömb, napfény, kiskutya… stb.

A film fő karaktere, John Preston Tisztelendő letisztult, nem túldimenzionált (hiba lett volna), és mégis hős alkat. Christian Bale tökéletes választás volt a szerepre. Figurája Neo-hoz mérhető magányos hérosz, valószínűleg nem véletlen a hasonlóság sem. Visszafogott mimikával hiteti el a teljes érzéketlenséget, az érzelmekre ébredést, a belső vívódást – alakítása egyszerűen zseniális. S bár a filmben az ellenpontja nem kimondottan egyetlen személy (hanem az érzelemmentes látszat-világ), mégis működik a rebellis-feszültség. Az akciójelenetek koreográfiája, könnyedsége és hihetősége annak ellenére lenyűgöző, hogy rengeteg Mátrix-beli elemet tartalmaz. Bale mellett a kisebb szerepekben feltűnő Sean Bean és Emily Watson szemmel nem, érzelmekkel viszont fogható színt visznek az Equilibrium steril világába. És amíg ellenállás létezik (márpedig az mindig létezik), addig a nyomasztó jövőkép ellenére is van remény.

Az Equilibrium közel tökéletes alkotás. Világa döbbenetes, atmoszférája magával ragadja a szemet és az érzelmeket, fals eszmeisége lázadásra szít. Olyan film, ahol nincs lehetőség nem azonosulni a főhőssel, de ezt a kényszert gondolkodás nélkül befogadjuk. Az érzelmek életben maradásáért folyó harc elgondolkodásra késztet, ezzel némi esélyt kínálva, hogy jövőnk nehogy a vázolt utópia felé tendáljon. Aki vevő az enyhén filozofikus fantasztikumra, annak látnia kell!

Szilvási Krisztián