Hadik, avagy hogyan portyáztunk Berlinben 2023-ban
A történelmi témájú filmekkel – és regényekkel – komoly problémáim vannak az utóbbi években, mert nehéz az elvárásaimat teljesíteni. Ez persze az én hibám, és igyekszem kikapcsolni a bennem lévő gonoszt (amely szétcincálná őket, hogy hol és mi nem stimmel), de nehéz.
Csináltam is ilyen előadásokat Hollywood és a valóság címen, amelyek mindig nagyon népszerűek voltak a közönség számára, és újságírók is többször (itt olvasható az egyik) emiatt kerestek meg. Egyszerre szeretem és utálom ezt az ítészi szerepet, mert szeretném élvezni a filmeket, de nehéz elvonatkoztatni, ha túl sok hiteltelenséget lát az ember. Mindeközben persze nem vagyok filmszakértő (ha létezik ilyen). Az igazság az, hogy egy történelmi film nem attól jó számomra, hogy mennyire hiteles. Legyen a világa konzisztens, működjön önnön logikáján belül, és lehetőleg legyen élvezhető! Egyik kedvencem, A rettenthetetlen például teljesen nélkülözi a történelmi hűséget, ugyanakkor a mai napig hatásos és remek film. A 2019-es Midway esetében például az alkotók nagyon igyekeztek hitelesen visszadni mindent, mégsem lett a kritikusok kedvence. Én mondjuk szeretem, soha ilyen jól nem adták még vissza a zuhanóbombázók bevetéseit.
A történelmi film, amely monumentális és hiteles akar lenni egyszerre, drága jószág. Milyen reális esély van ilyen magyar filmre? Őszintén szólva kicsi, mivel a magyar piac nemzetközi mércével nem jelentős, a mi történelmünk pedig elsősorban minket érdekel, magyarokat. A pénzügyi megtérülésre remény gyakorlatilag nincs. A Hadik, amelyről most írok pár gondolatot, nagyjából ötödannyi pénzből készült, mint a legolcsóbb hollywoodi történelmi filmek. Ez a mi pénztárcánknak elképesztően sok pénz (1,6 milliárd Ft – 4,5 millió USD), de nemzetközi szinten történelmi produkciónál nem az. Ez egy tény, tetszik vagy sem. Az Aranybulla sorozat kudarca után – a mai napig nem értem, mi akart lenni a koncepció, és a végeredmény tényleg kiábrándító lett... ‒ nehéz szívvel vettem rá magam, hogy jegyet vegyek a Hadik című, minap debütáló történelmi filmre, de a trailerek nem voltak rosszak, ezért úgy véltem, megérhet egy jegyet.
Hát az első 10-15 perces – némiképpen „fapados” ‒ csatajelenet alatt majdnem megbántam az egészet, mert nem ártott volna, ha egy, a korabeli ütközetekben jártas történésszel egyeztetnek a forgatás során. Például: Hadik vadul tiltakozik, mikor lovasságát a porosz tüzérségre akarják küldeni, mondván, hogy tüzérséggel öngyilkosság támadni az ágyúkat. Hát nem. Éppen ez volt a bevett gyakorlat a korban. Pont azért fedezte az ágyúkat a XVIII-XIX. században lovasság, mert a tüzérség éppen lovassági támadásra volt érzékeny, és meg kellett tőle védeni. Ráadául az egész „csata” két tábor közötti ágyús lövöldözésben merül ki, miközben random jelleggel, random helyeken történnek olyan események, amelyek elképzelhetetlenek egy ilyen ütközet során. Nem, nem szállítanak fontos haditerveket ládában az ellenség soraihoz közel, és nem, egy huszár sem tart légyottot a poroszok közvetlen közelében egy szalmakazalban. Értem én, hogy a Molnár Áron alakította Gvadányi Jóska a fiatal, tökös huszár, aki a nők kedvence, de biztos, hogy ezt azzal kell jelezni, hogy csata közben/helyett hetyeg egy helyi szépséggel? Olyan hülyeségekről nem is beszélve, hogy Hadik Andrást – egy ezredest! ‒ úgy mutatnak be az osztrák tábornoknak, hogy ő egy huszár... Érdekes lenne, ha az egyenruhából nem tudná felismerni a saját csapatait egy korabeli császári-királyi tábornok, és ne ismerné név szerint az ezredeseit.
A film egyszerre akar kamaradarab és monumentális történelmi film lenni, ami ellentmondás. A tényleges szereplők száma erősen korlátozott, egyik pillanatban úgy tűnik, Hadik hada alig nagyobb pár tucat lovasnál és néhány szakasz gyalogosnál, máshol meg – Berlin előtt – hirtelen sokan lesznek. Semmit nem tudunk meg arról, hogy ténylegesen hányan vesznek részt az akcióban, azon túl, hogy vannak benne huszárok és szász gyalogosok. A valóságban a berlini rajtaütésben több délvidéki határőr volt jelen, mint huszár. Itt nagyon lecsupaszították a huszárokra a sztorit, mert ez voltaképpen nem Hadik története, hanem „A magyar huszáré”. Onnantól kezdve azonban, hogy elfogadtam, a film valamiféle heroikus hőseposz „A huszárról”, amely elrugaszkodik a valóságtól, és egy történelmileg ugyan torz, de aranyló fényű tükrön át akar szórakoztatni, tényleg szórakoztam. Nem tudom, mit akartak pontosan az alkotók. Drámának nem eléggé dráma, életrajzi filmnek nem elég életrajzi, komolynak túl komolytalankodó. A történetmesélés kedvéért a tér-idő kontinuum is megbomlik. Bécsben tárgyalják például a hadjárat teendőit Mária Terézia jelenlétében, miközben a harcok ténylegesen sok száz kilométerre folynak onnan Sziléziában és Szászországban. A portya során az 1000 méter magasságot éppen meghaladó, lankás csehországi Érchegység tolkieni Caradhrassá magasodik (miközben a hadjárat során 1757-ben nem is kellett ezen átkelnie Hadikéknak). Úgy éreztem magam, mint a 300 nézése közben: hiába találok benne történelmi tévedéseket, hiába köthetnék bele ezer helyen, inkább hagyom az egészet, és próbálom élvezni, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film nem látványos. Itt nem Hadik 1757-es hadjáratát látjuk, hanem „A huszárt”. Azt a huszárt, amit a Háry Jánosban kapunk meg: a nagyzoló, semmitől meg nem rettenő, epikus hőst, aki ha tízezer ellenség ront is rá, csak pödör egyet a bajszán, odaszól valami epéset, és már aprítja is a szablyával. Ami a görögnek a spártai harcos, az nekünk a huszár. Ha valaki Hadik András igazi berlini portyájáról akar olvasni (és érdemes!), azt Markó Árpád 1941-es nagyszerű tanulmányában (HK, 1941. 38-92.o.) megteheti. A filmben ebből csak néhány nevet és pár esemény halovány lenyomatát kapjuk.
Működik-e a film mint film? Hellyel-közzel. A párbeszédek többször rendkívül erőltetettek és suták (a magyar filmek legnagyobb rákfenéje szerintem ez), a karakterek csak úgy elénk vannak hányva, valódi megismerésük esélye nélkül. Semmit nem tudunk meg Hadik és Serbelloni ellentétéről, utóbbi cselszövése amúgy is gagyi. Babochay Farkas halála sem tud megérinteni bennünket, mert róla is alig tudunk valamit. Ugyanakkor van az egészben egyfajta báj. Nem veszi túl komolyan magát, és a szereplők is szerethetők. A színészek hozzák a kötelezőt, talán Szabó Győző szász zsoldosa a legjobb, és a Hadik ellenfelének kitalált, mogorva Von Bock ezredes László Zsolt alakításában. Ha már nála tartunk! A film antagonistái – mint birodalmi rohamosztagosok – a „halálfejes” porosz huszárok voltak, mint az apokalipszis lovasai. A poén, hogy ők tényleg léteztek, bár senki nem lett volna olyan ostoba, hogy ötöt küldjön rá a több ezer fővel rendelkező Hadikra, hogy megölesse... A von Ruesch-huszárezred – ikonikus fekete ruhában és csákóján halálfejjel – viszont valóban harcolt ekkor a porosz hadsereg kötelékében. Egyébként az egyenruhák, kosztümök szerintem teljesen jók voltak, láthatóan ebben igyekeztek egyfajta korhűséget elérni. Nagyon jól mutattak a vásznon. A párbajok, küzdelmek is egészen látványosak. Bár talán kevesebb szablyahajigálás kellene, mert az röhejesen hollywoodi. Szablyát nem dobunk az ellenség mellébe, azzal vágunk... A filmnek azonban kellett volna még legalább 30 perc. A lezárás szörnyen gyors, ráadásul a karaktereket jobban fel lehetett volna építeni, és egy kis – nem túl didaktikus – ismeretterjesztés is belefért volna finoman a történelmi helyzetről.
A film legnagyobb hiányossága ugyanis az, hogy feltételez némi (nem is kevés) tudást a hétéves háborúról, márpedig ez sajnos nincs meg a magyar átlagpolgárban. A film semmiféle támpontot nem nyújt azoknak, akik nem ismerik a korabeli eseményeket és hadtörténelmet. Ez pedig nem kicsi halmaz. Nincs semmi segítség a megtekintés során, hogy ki, kivel van szövetségben, és miért harcol. Sőt, tárgyi tévedések vannak, mint amikor arra utalnak, hogy Szilézia éppen most veszett el (nem, az már az első sziléziai háborúban megtörtént 15 évvel korábban), vagy hogy Mária Terézia trónja ingatag (nem, 1757-ben már nem az). Ha valamiről hiányos az oktatásunk a történelemben, az pont a XVIII. század háborúi. Pedig nagy ziccer van benne, hiszen egy olyan kor ez, amikor az „osztrák” gyalogos együtt vitézkedett a horvát és román határőrrel, a tót bakával és a magyar huszárral. Ebből lehetne kelet-európai identitást kreálni, és bemutatni, hogy nemcsak ellenségek voltunk a históriánk folyamán, hanem küzdöttünk egymás mellett is egykor!
A másik, amit lehet orvosolni ilyen filmekkel, az a Habsburgokhoz való hozzáállásunk. A Habsburg családot van okunk nem szeretni – bár célszerű volna egyenként megvizsgálni az uralkodókat, nem egyben ‒, de ez a nemszeretem állapot elsősorban a XIX. századi nemzeti és a XX. századi szocialista történetírásának a terméke, mert ebben ez a kettő – érdekes módon – egyetértett. Egyik, mert „kossuthiánus” volt, és siratta 1848-49-et (holott annak nagyjai zömében kiegyeztek később az osztrák házzal), a másik pedig azért gyűlölte a habsburgokat, mert a királyságot elavultnak, a Habsburgokat németnek tartotta, ráadásul keményen katolikus család volt. Az a réteg, amely a kiegyezés mellett kardoskodott, pedig sajnos elbukott Trianonnal, s a Horthy-korszak után végképp egy védelmezője sem maradt. Szerintem nagyon kellene erre a korszakra is fókuszálni, mert van mire büszkének lennünk! A magyar huszár a XVIII. században harcolt Szicíliától Franciaországig, Lengyelországtól a Balkánig, ott volt Napóleon legyőzésénél, részt vett a korszak összes nagy háborújában, és bizony tényleg megsarcolta Berlint. Mária Terézia ráadásul olyan Habsburg uralkodónk volt, akit mi, magyarok is szerethetünk. Populáris filmekkel lehetne ezen is segíteni. Valamennyit talán a Hadik tett is ehhez.
Amiről csak elismeréssel tudok nyilatkozni, az az operatőri munka és a zenei háttér. Gyönyörű munka, élvezet volt nézni a képeket. A filmben felhangzó muzsika szintén nagyon tetszett, hozzátett az epikussághoz. Mindent egybevetve nem volt rossz ez, olyan hat pont a tízből, és egy mozijegyet mindenképpen megért.
Horváth Gábor
Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.