Az izlandi énekek szerint Ragnar egy svéd király fia volt, de nagyapja még Dániában uralkodott. Hogy ki volt a korszakban dán, ki norvég és ki svéd „viking”, ez sem egy könnyen eldönthető kérdés, már csak azért sem, mert meglehetősen nagy átjárhatóság mutatkozott ezen a téren, mivel ekkoriban rokoni szálak kusza hálója kötötte össze az előkelő skandináv családokat. Különösen a norvégok és dánok között nehéz különbséget tenni, akik a korban még szinte teljesen azonos nyelvet beszéltek, s amely a mai izlandihoz hasonlított a leginkább a fennmaradt rúnafeliratok alapján. A viking harcosok kalandorok voltak (a képen rekonstruált fegyverzetben), akik vagyonra, hatalomra, vagy ha olyan lehetőség adódott, nagy hozománnyal járó feleségre áhítoztak. Egy nagy viking hódító egyszerre 2-3 ország királya is lehetett, mint ahogy „Kékfogú” Harald Dániáé és Norvégiáé, „Villássszakállú” Sven pedig Dániáé, Norvégiáé és Angliáé egyszerre. Az egyik legnagyobb hős – legalábbis az izlandi sagákban – mégis „Szőrnadrágos” Ragnar, vagyis ahogy a Vikingek című sorozatból inkább ismert: Ragnar Lodbrok, aki e hősi énekek alapján Dánia és Svédország uralkodója lehetett a IX. században. A történelmi Ragnar Lodbrok élete azonban nehezen rekonstruálható.

A viking rajtaütések a 793-as angliai Lindisfarne kolostor elleni első akciót követően gyorsan megszaporodtak Európában, tapasztalván a gyenge ellenállást. A legerősebb csapások Britannia angolszász királyságait és a Frank birodalom északi részét érték, de a IX. század folyamán a normannok Ibériától a Fekete-tengerig szinte minden tengerpart menti régiót támadtak, és néha mélyen felhajóztak a nagyobb folyókon a szárazföldek belseje felé. Ahogyan az arab és a magyar támadásokat, úgy a IX. század folyamán a vikingek fosztogatásait is megkönnyítette a Frank Birodalomban állandósult polgárháborús helyzet.

A frank forrásokban a vikingek rendszerint normannokként szerepelnek, azaz „északi emberekként”, esetükben rendszerint dán és norvég rablókról van szó (a svédek inkább a Baltikum és a mai orosz területek felé portyáztak). A viking harcosok a régóta élő hamis elképzeléssel szemben nem hordtak szarvakkal díszített sisakot, legalábbis eddig egyetlen ilyet sem találtak viking sírokban. A hamis elképzelés két forráson alapult. Az egyik kétségtelenül korabeli: 1903-ban Osebergnél, Norvégiában egy viking kori hajót találtak, amely elképesztő mennyiségű sírmellékletet tartalmazott. A hajó egy viking asszony sírjaként szolgált, aki nyilvánvalóan előkelő személy lehetett. A mellékletek között találták meg az osebergi faliszőnyegnek nevezett, részleteiben fennmaradt szőttest, amelynek jelenetei közül kiemelkedik egy ünnepi felvonulás, amelyet szarvakkal díszített sisakú személy vezet. Nagy valószínűséggel azonban ez a személy nem harcos, hanem vagy maga Odin isten, vagy egy berserker, azaz egy mitikus „medveharcos”. A másik forrás, amely elterjesztette a tévhitet, két sisak volt, amelyet a dániai Veksø-ben találtak 1946-ban, s tévesen eleinte a vikingek korára datáltak. Valójában ez a két ceremoniális bronzsisak csaknem 2000 évvel korábbinak bizonyult. Mindenesetre az egyetlen hiteles és teljes egészében fennmaradt viking kori fejfedőn, az úgynevezett Gjermundbu sisakon nyoma sincs szarvaknak, ellenben szem- és orrvédő része van.

A vikingekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy bár valóban hajóik tették őket igazán veszélyes ellenséggé, de emellett meglepő módon íjászatban és lovaglásban is jeleskedtek. Fegyverzetük a frankokétól nem nagyon tért el, csata során rendszerint pajzsfalban harcoltak lándzsával, bárddal, egyszerű kúp alakú sisakban, s ha vagyonuk megengedte, páncélinggel és karddal egészítették ki ezt a felszerelést. 845 márciusának elején egy bizonyos Ragnar vezetésével – nem minden történész fogadja el azonosítását Lodbrokkal, de valószínűsíthető – 120 hajóból álló viking flotta tűnt fel a Szajna folyó torkolatánál, majd felhajózott rajta, feldúlva annak mindkét oldalát. Március 29-én, húsvét vasárnap a hajóhad Párizshoz ért, amelyet megrohant és elfoglalt. Párizs ebben az időben a mai Cité-szigetére korlátozódott, de fontos székhelye volt már ekkor a frank királyoknak, királyi palotával. Egyes állítások szerint a Szajna egyik szigetén Ragnar 111 elfogott frank harcost akasztott fel, jelezve, nem kímélnek senkit, aki ellenáll.

II. (Kopasz) Károly (a képen) nyugati frank királyt meglepetésszerűn érte az akció. A források meglehetősen szűkszavúak a francia fővárost érő viking támadásról, az Annales Bertiniani a következőképpen számol be róla: „845. Nagyon kemény tél. Márciusban a normannok 120 hajója vitorlázott fel a Szajnán Párizsig, mindkét parton pusztítva, nem találkozva a legcsekélyebb ellenállással sem. Károly tett némi erőfeszítéseket ennek megszervezéséért, de ráébredt, hogy emberei nem győzhetnek. Szóval alkut kötött velük [=a normannokkal]: 7000 font [ezüst] váltságdíj átadásával visszatartotta őket a további pusztítástól, és meggyőzte őket, hogy távozzanak. [...] Az északiak visszatértek a Szajnán a nyílt tengerre, majd az egész part menti régiót elpusztították, kifosztották és felgyújtották.”

A magyarul is megjelent Fuldai évkönyv – amely a honfoglalásnak és a „kalandozásoknak” is fontos forrása – hasonlóképpen írja le a történéseket: „845. A normannok Károly királyságát pusztítva, a Szajnán hajózva Párizsig jutottak fel, és miután mind tőle, mind a föld lakóitól nagy összeget kaptak, békében távoztak. Frízföldön három ütközetbe bocsátkoztak: az elsőben legyőzték őket, a következőkben azonban felülkerekedtek és az emberek nagy sokaságát gyilkolták le. Szászországban egy Hamburg nevű várat is felprédáltak, de nem tértek haza büntetlenül.”

Kopasz Károly felelősségét több évkönyv is kiemeli. Az Annales Xantenses szerint a hanyagsága miatt jutottak el a portyázók Galliába, ahol ugyan 600 emberük elesett, mégis ezüsttel kellett megvenni a távozásukat. Ami tény: 845-ben a normannokat egy Ragnar nevű vezér vezette, aki jó eséllyel megegyezik Ragnar Lodbrokkal. A támadók 100-120 hajóval érkeztek (a viking hajómúzeumról itt írtunk korábban), ami 3500-5000 harcost jelenthetett körülbelül, ismerve a korabeli tengerjáró viking hajók kapacitását. Érthető, ha Károly király végül kénytelen volt váltságdíjat fizetni, ami óriási mennyiségű, 7000 font, azaz 2500 kg ezüstöt jelentett. Ugyanakkor egyes leírások harcokról is tudnak, és mint olvashattuk, Károly igyekezett hadsereget szervezni, de ez a korai időpont miatt nem sikerülhetett. A korszakban nem nagyon lehetett hirtelen komoly méretű haderőt összegyűjteni és etetni kora tavasszal, hiszen az előző évben begyűjtött gabona kezdett már elfogyni (a fosztogató vikingeknek viszont nem kellett figyelembe venni a helyi lakosság igényeit). Nem véletlenül indultak a magyar támadások is gyakran az év ezen szakaszában a német és francia területek ellen. A viking inváziónak a leírás szerint sok kolostor esett áldozatul, és rengeteg keresztényt elhurcoltak. Utóbbiakat el lehetett adni rabszolgának, de akár váltságdíjat is követelni értük. Mindent egybevetve, érthető, hogy Károly pénzzel vette meg a békét, miután ellenállni nem volt képes. A leírás a legtöbb forrás esetben azzal zárul, hogy azért a normannok sem maradtak büntetlenül tetteikért, mert hazafelé Isten lesújtott rájuk: az Annales Bertiniani szerint az Úr például vaksággal és őrülettel „jutalmazta” őket tetteikért. Ezek azonban inkább toposznak tűnnek, amelyet a magyar kalandozások során is alkalmaztak az egyházi szerzők: valahol hazafelé, valakitől valami büntetést kapnak a rablók cselekedeteikért. Valószínűleg azonban ezeknek az isteni bosszúállásoknak a többsége sohasem történt meg, és a vikingek/magyarok épségben hazajutottak a zsákmánnyal.

A viking hadjáratok területi kiterjedése

A X. században a normannok támadásai folytatódtak, sőt területileg kiterjedtek. 885-886-ban egy viking vezér, Rollo vezetésével a korábbinál is nagyobb sereg támadt Párizsra, ám a csaknem egy évig tartó ostromot a védők visszaverték. Rollo azonban nem ezzel a kudarccal került be a történelemkönyvekbe. A kalandor a 910-es években megszerzi ugyanis Normandiát, amely normannjairól kapta a mai nevét, és Rollo egyenes ági leszármazottja lesz az a (Hódító) Vilmos normandiai herceg, aki 1066-ban elfoglalja Angliát, miután a hastingsi csatában legyőzi annak utolsó angolszász királyát, és végül I. Vilmos néven Anglia királyaként fut be nagy karriert.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: The Annals of St-Bertin. Ninth-century histories, Volume I. transl.: Janet L. Nelson. Manchester, 1991; A Fuldai évkönyv. Annales Fuldenses. Fordt.: Veszprémy László. Budapest, 2022; Jones, Gwyn: A History of the Vikings. New York-Toronto: Oxford University Press, 1968

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.