A százéves háború (1337-1453) nálunk is ismert, leginkább persze olyan összecsapásokból, mint a Crécynél 1346-ban vagy az Agincourtnál 1415-ben vívott nagy angol-francia csaták. Az kevésbé tudott, hogy a háború 116 éve alatt a valóban intenzív szakaszok ritkának számítottak, és inkább rövid háborús időszakokkal megszakított békés évszázad volt ez, mintsem fordítva. Bár az is igaz, hogy Franciaországban a hadakozás gyakran igen nagy pusztítást okozott. A százéves háború több periódusra oszlott, ennek első, „edwardi” szakaszához kapcsolódott egy háború a háborúban, az úgynevezett Breton örökösödési háború 1341 és 1365 között. Bretagne a középkor folyamán önálló identitással bíró hercegség volt Franciaország északnyugati sarkában, amely ugyan a francia király hűbérese volt, de mégis önálló állam az államban. A hercegséget a középkorban még elsősorban a kelta nyelvekhez tartozó bretont beszélő emberek lakták, de a régió identitása még ma is inkább breton, mintsem francia (bár a breton nyelv az északnyugati részre szorult vissza). 1341-ben meghalt III. (Jó) János bretagne-i herceg, és fiúörökös híján azonnal kitört a háború a hercegségre sóvárgó két família, a nőágon rokon Blois és a távolabbról bár, ellenben fiágon rokon Montfort család között. Charles de Blois-t a francia király, míg Jean de Montfort-t az angol király támogatta, mivel a gazdag hercegség fölötti ellenőrzés mindkettőjük számára nagy előnyt jelentett volna egymás ellen vívott háborújukban. Charles de Blois volt kezdetben a sikeresebb, de hamarosan befagytak a frontvonalak, és Bretagne várainak nagyobbik része a Blois-k, kisebb része, keleten a Montfort-ok kezébe került tartósan.

A rögzült „frontvonalak” miatt a háború ezt követően helyi összecsapások jellegét öltötte, és az egymással szomszédos, de ellenséges kézen lévő várak helyőrsége gyakran összecsapott egymással. 1351 tavaszán Josselin várának (a képen) blois-kkal tartó parancsnoka, Jean de Beaumanoir párbajra hívta ki Ploërmel várának montforti helyőrségének parancsnokát. Az ilyen jellegű lovagi párbajok nem voltak éppen szokatlanok, amitől mégis az lett, hogy Robert of Bemborough, Ploërmel kapitánya végül abban állapodott meg Beaumanoir-ral, hogy mindkét fél 30-30 bajnokkal áll fel a párbaj során.

Nem teljesen egyeznek az adatok abban, hogy pontosan hányan vettek részt a csoportos párbajban, 30-an vagy 31-en. A krónikák 30 főt mondanak, ellenben az összecsapásról szóló, közel kortárs ének, a La Bataille de trent Anglois et de trente Bretons 31 nevet sorol fel az „angol” oldalon. Talán a két parancsnok vett maga mellé 30-30 főt, így lettek 31-en, és voltak mégis 30-an. Gyakorlatilag mindkét oldal résztvevői név szerint azonosíthatók, s ebből a listából kiderül, hogy mindegyik félnél igencsak tapasztalt katonák álltak fel. Jean de Beaumanoir kiváló lovag volt, aki 1364-es haláláig jelentős szerepet töltött be a bretagne-i háborúban, Bemborough-ról azonban jóval kevesebbet tudni, tulajdonképpen az sem tisztázott, hogy angol vagy német volt-e, és neve is több formában maradt fenn a hagyományban. A térségben a Montfort-okat támogató angol erő gyakran alkalmazott német zsoldosokat, és tudjuk, hogy a harminc bajnok között németek is voltak. Az is bizonyos, hogy nem 30-30 lovagról van szó, mivel akadtak köztük fegyvernökök is. Habár gyakran azt hiszik, hogy a középkorban minden nehézfegyverzetű páncélos harcos lovag volt, ez nincs így. Ez egy cím volt, amit ki kellett érdemelni. Az viszont biztosnak mondható, hogy a párbajban 30-30 talpig korabeli vértbe öltözött katona esett egymásnak. Ez a páncél azonban ekkor még nem a XV-XVI. század csupa lemezpáncélból álló, „lovaginak” ismert páncélja, mivel 1351-ben ilyenek még nem készültek. Ekkoriban a sisakok rendszerint már az egész arcot védték, ám az alapfelszerelés még a láncing volt, amelyet a „puha” páncélra vettek fel, azaz a steppelt fegyverkabátra. A láncing a vágások ellen védett, a gambeszonnak nevezett fegyverkabát pedig az ütés/vágás által kapott behatást tompította. Soha, de soha nem viselték – ellentétben a filmekkel! ‒ a láncinget csak úgy a meztelen felsőtesten... Ebben a korban kezdett kialakulni a később teljes testet befedő vért is, és egyre több helyen – elsősorban mellkason – kezdtek el a gyűrűkből készült páncéling fölé vagy helyett lemezpáncél-darabokat illeszteni a nagyobb védelem érdekében. A felszerelést kéz- és lábvértek egészítették ki, így a nehézfegyverzetű harcos nehezen volt legyőzhető, és egyre kevésbé szorult pajzs használatára. A páncélos támadófegyverzetét elsősorban a kopja adta, de természetesen oldalán egyenes egykezes kard fityegett, és ezt az arzenált ki lehetett egészíteni páncélszúró tőrökkel, buzogányokkal, valamint különféle harci csákányokkal és bárdokkal. Nagyjából ilyen felszerelést ölthettek magukra a felek, mikor misét követően nekiindultak a várból, hogy félúton találkozzanak az ellenséggel.

Az ilyen jellegű csatát/háborút eldöntő párbaj nem példa nélküli a történelemben. Főleg az ókorban volt gyakori, hogy isteni döntőbíráskodással igyekeztek elkerülni a túl nagy veszteséget, amely egy véres csatában mindenképpen bekövetkezett volna. Az Iliászban ilyen párbajban akarta eldönteni a trójai háború sorsát Hektór és Patroklosz/Akhilleusz, de Hérodotosz szerint Kr. e. 546-ban 300 spártai is összecsapott ilyen istenítéletben 300 argoszival. A harmincak harcára (Combat des Trente / Combat of the Thirty) 1351. március 26-án került sor, jelentős közönség előtt. A „csata” helyszínének semleges helyet kerestek, s végül a Josselin és Ploërmel várai között félúton álló tölgyfát (Halfway Oak) választották ki, amely a két fél által uralt terület határán feküdt. A látványosság nagyszámú nézősereget csábított a helyszínre, akik az első sorból nézhettek valami olyat, ami a modern háborúban már elképzelhetetlen, de akkoriban is ritka volt... A felek megegyeztek abban is, hogy a „csata” a végsőkig tart, amíg egyik fél nem kapitulál, nem menekülhet el senki a haláltól vagy a fogságba esés rémétől megijedve. A közönséget felszólították, hogy maradjanak semlegesek, és egyik felet se segítsék.

A harminc bajnok felsorakozott egymással szemben, majd – úgy tűnik, hogy gyalog – kézitusában egymásnak esett. Valószínűleg egy az egy elleni párbajokként kell elképzelni a verekedést, teljes fegyverzetben, lovagokhoz méltóan szálfegyverekkel. A kézitusa rendkívül kimerítő dolog, és nem szabad elképzelni úgy, hogy órákon át vagdalkoznak, mint a hollywoodi filmekben. Az összecsapás hosszú órákon át tartott már, mikor a felek a kimerültség miatt szünetben egyeztek meg. A „csatatéren” addigra kettő-négy francia és két „angol” halott feküdt, a többiek frissítőt dobtak be (bort), és bekötözték sebeiket, majd folytatták a küzdelmet. Az angolok ekkor alakzatba tömörültek (az ilyen stílusú harcban gyakorlottabbak voltak), mire egy francia fegyvernök lóra szállt, hogy megtörje azt, és ismét egyéni párbajokra kényszerítse őket. A lovas attak több angolt is eltaposott, elesett a parancsnokuk, Bemborough is. Ezt követően a franciák kerültek fölénybe, és végül az angolok kapituláltak. Az életben maradt „montfort-istákat” Beaumanoir fogolyként Josselinbe hurcolta, ahonnan hamarosan kedvezményes váltságdíjért cserébe kiszabadulhattak.

Az összecsapásban 3-4 francia/breton és 9 angol/német esett el, de mindenki teljesen kimerült, és sok sebet szerzett. Hogy a középkori hadakozás sem volt gyerekjáték, az is jelzi, hogy Michael Jones kutatásai szerint a francia oldalon küzdő harcosok zöme 25 és 30 év közötti korban volt, és mintegy felük elesett, mielőtt betöltötték volna a 30-at. A maradékból hatan a 40-es éveikben, 4-en (köztük Beaumanoir) az 50-es éveikben haltak meg. A csata utolsó túlélője Morice de Trésiguidy lehetett, aki fegyvernökként vett részt a harmincak harcában, és egészen 1402-ig élt – hosszú élete során harcolt Portugáliától Észak-Afrikáig (egyes állítások szerint a nikápolyi csatában is részt vett), de eljutott zarándokként Jeruzsálemig is.

Olyan „csata” volt ez, amelyet már a korban megénekeltek, és bekerült a krónikákba. Már csak azért is, mert a lovagkorban sem ez a lovagiasság volt jellemző. A háború többnyire mellőzte a tisztességet és a szabályokat, míg itt tényleg az egyéni erények döntöttek, civilizált, idealisztikus körülmények között. A harmincak csatájának persze semmi jelentősége nem volt a háború szempontjából, de maga lett a lovagiasság csúcsa, az ott harcolók neve még 650 évvel később is él! A breton örökösödési háborút 1364-ben az Auray mellett vívott csata döntötte el, amelyben Charles de Blois elesett, s mellette hű lovagja, a harmincak bajnoka, Jean de Beaumanoir is (a képen sírköve a léhon-i apátságban). Így az 1365-ös békeszerződés Jean de Montfort fiának, ifjabb Jeannak adta a hercegi titulust, aki IV. (Hódító) János néven Bretagne hercege lett, ugyanakkor Charles özvegye megtarthatta címét, és utódai a Montfort család kihalása esetén örökölték volna a hercegséget. Nem mintha aztán betartották volna később...

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Michael Jones: Breton Soldiers from the Thirty to Nicopolis . In: The Soldier Experience in the Fourteenth Century. Boydell, 2011. 157-174. o.; mult-kor.hu; medievalists.net

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.