Egyébként most jó képregényolvasónak és/vagy -gyűjtőnek lenni, hazai viszonylatokban bőséges a kínálat, az ijedősebbek szerint kétséges, hogy ez hosszabb távon így maradhat-e, látva a pénztárca-óvatos világgazdasági helyzeten belül is a papír- és a nyomdai árakat, de úgy tűnik, ha valahol kiesés történik, felbukkan helyette valaki/valami más. Annyira egyébkén nem is más, mert bár mostanában mi is hírt adtunk például izgalmas magyar megjelenésekről (itt és itt), és egyéb különlegességekről, de messze a szuperhősös vezet, azon belül is a Marvel. Kisebb-nagyobb kiadók álltak rá, van, aki szinte kizárólag, mások csak részben, de többen az utóbbi egy-két évben Marvel-túlsúllyal próbálnak fennmaradni. A Fumax a piac sajátosságait figyelembe vevő ízlésválogatásban utazik, belenyúlnak címekbe, karakterekbe, és lehetőség szerint igyekeznek végigvinni sorozatokat, de elsősorban olyan teljes miniszériákat rendeznek tetszetős albumokba, melyek önmagukban is értelmezhetők. Persze a Marvel-univerzumban minden mindennel összefügg már sok évtizede, így nyilván extra előnyt élveznek a sokat olvasók, de mára az MCU világából a főbb karaktereket elég jól ismerheti bárki, aki legalább a fontosabb mozifilmek közül látott néhányat.

A Deadpool Sólyomszem ellen mindkét címszereplője igen népszerű: Deadpool (Wade Wilson) harsány, vicces és szókimondó figurája éppen mostanában készül besorolódni az MCU-ba az X-men oldalirányából, onnan is a kevésbé családbarát széléről, Sólyomszem (Clint Barton) pedig, a szupererővel nem rendelkező képzett harcos a Bosszúállók-filmek mellett nemrég egy jó hangulatú sorozatban tágíthatta a róla kialakult képet. Oda is behozták egyébként Kate Bishop figuráját, Clint tanítványát, aki szintén remek íjász, és aki ebben az ötfüzetes miniben is részese a bulinak: klasszikus információlopás köré épülő akciókrimivel van dolgunk, de mi mást is várnánk az extra erő híján leledző kétkezi íjásztól és a poénmániában szenvedő zsoldostól, aki ugyan felépül szinte bármilyen halálos sérülésből, de még New Yorkot sem igazán hagyja el. Ráadásul már család is köti a nagy almához, amint azt a halloweenes felütés részletezi, és ezen velünk együtt Clinték is meglepődnek. A sztori nincs túlbonyolítva: SHIELD ügynökök kerülnek veszélybe egy hacker miatt, és a két hősnek kénytelen-kelletlen össze kell dolgoznia az adatokat tartalmazó pendrive visszaszerzése érdekében, lehetőleg túl is élve a közös küldetést. És az nem csak és nem is feltétlenül a külső veszélyek okán olyan nehéz, Deadpool őrülete és felelőtlen gyilkolászási hajlama Clint fafejűségével és gőgös sértődékenységével kiegészülve nem ad okot egy olcsóbb életbiztosítás megkötésére. Aki olvasott már néhány Deadpool képregényt (a Fumaxnál ez a nyolcadik) nagy meglepetések nem érhetik, viszont nyilván most is számíthatunk a több szinten túltolt karakter véres és vicces ámokfutására, de a bűnös élvezeteken felül egy bukdácsolva haladó nyomozást is kínál a sztori, aminek akad azért némi tétje, és még értelme is van, hiszen hőseink nem buták, de cserébe felettébb kétbalkezesek. A rengeteg humor, akció és kopómunka mellé morális okvetetlenkedés a bónusz, meglepően szervesen ágyazódva be a karakterek jelleméből fakadó dialógusok közé. Az egyébként itt fel nem tűnő, csak megemlített Pókember egyik múlhatatlan szokása az akciók közbeni moralizálós viccelődés, de a szuperhősös képregényekben eleve kedvelt eljárás verekedés közben ráérősen kitárgyalni a történéseket, és persze egymást szívatni. Gerry Duggan (elsősorban a Marvelnek dolgozó és termékeny) író tehát profin építette fel a történetet és a figurák viszonyrendszerét, lépésenként tágítva mindkét fő narratív szálat, és még a mellékfigurákra is vetül némi figyelem, így valamelyest elléphetnek az egydimenziós léttől. Matteo Lolli (Secret Invasion, X-men) és Jacopo Camagni (Captain Marvel, S.W.O.R.D.) biztos kezű rajzolók, a legfurább testhelyzetekben is a karakterek mozgatásához rendelik a háttereket, és az anatómiai törvényszerűségeket is csak karikírozási szándékkal rúgják fel. Vizualitásuk számomra sokkal nyerőbb, mint a legtöbb Deadpool képregényé (az erős túltolásokat egyébként kollégám külön ki is emelte korábban).

És most valami komorabb: Ed Brubaker: A Tél Katonája – A teljes gyűjtemény (a Fear Itself 7.1: Captain America és Winter Soldier című 328 oldalas, 14 füzetes gigantikus kötetről van szó) humort nyomokban is alig tartalmaz, a komor, sötét tónusokkal és hangvétellel meg- és felfestett kémsztoriban még az élcelődések is inkább karcosak, mintsem mulatságosak. Brubakernek eleve az efféle sötét krimik fekszenek, magyarul is megjelent több kötete, például a kultikus Alvilág sorozat, Marvel-ügyileg – és most bennünket elsősorban ez érdekel – főleg Amerika Kapitány sorozatok, és egy Tél Katonája rész, ami modern újjá kontúrozásként simán számon tartható. A karakter eredete egyébként régre nyúlik vissza, még a Marvel előtti időkig, a negyvenes években a Timely, az ötvenesektől pedig az Atlas Comics pakolta Bucky Barnes-t a Kapitány mellé bajtársként a háborús kalandok során. Némi alapozás: Buckynak a háborúban nyoma vész, később azonban felbukkan agymosott és átprogramozott szovjet KGB-s gyilkológépként, majd Kapitány sikeresen felébreszti benne a régi személyiséget, így a szuperhősök oldalán ténykedik tovább, egy időre felveszi az Amerika Kapitány szerepet is, Natasával, azaz Fekete Özveggyel egymásba szeretnek, aztán Bucky látszólag elesik a harcmezőn, és ennek következtében a világ előtt gyakorlatilag láthatatlanul tudja végezni kémmelóját. Nagyjából itt csatlakozik rá ez a sztori, és rögtön ugrunk is a mély vízbe: Amerika nyakába szakad néhány itt maradt és Bucky-éhoz hasonló képzésen átesett alvóügynök és a tartótisztek, akik megingathatatlanul benne rekedtek a hidegháborús lelkületben. Az alvóügynökök felébresztési kódjával üzletelni persze messze nem életbiztosítás senkinek, és Bucky Barnes érintettsége jóval mélyebb rétegekig nyúlik le, mint az elsőre sejthető lenne.

A kötet bár több kisebb blokkra, de elsősorban két nagyra osztódik a főszál mentén, az első fele inkább az ügynökök játékba hozásával, az elszabaduló konfliktusokkal, a kármentésekkel és az ügy kezelésével foglalkozik, ebben a képzett harcosok, a SHIELD ügynökök és Fury mellett még Doktor Doom (Fátum Doktor) is komoly szerephez jut, mégpedig az amerikaiak oldalán. Az ő egotúltengéses ügyködése és a többiekkel való szócsatái az egyik legszórakoztatóbb momentuma az első nagy körnek. Már ez a fele is erős sztori-vezetésben és atmoszférateremtésben, de a második jócskán rápakol, mégpedig személyes drámafokozással: Bucky és Natasa együtt is alig győzi tartani az iramot a harmadik felébredt, majd hosszú évekre felszívódott szovjet ügynökkel, a fickó ugyanis ott van a Marvel legeszesebb és leghatékonyabb pszichopata tömeggyilkosai közt. Mivel az indítékok és célok a lehető legszemélyesebbek, ezért a főhősökre mért csapások is a legérzékenyebb pontokat találják el sorra. Elkerülhetetlen, hogy minden komolyabban érintett szereplő szembenézzen halálos veszélyekkel, többen is az életükkel fizetnek, de a legnagyobb áldozatot maga Barnes hozza meg, hiszen tudja, hogy amit bevállal, nem egyszerűen csak rosszul sülhet el, de kihat egész hátralévő életére. Vagyis nem csak a sajátjára. Brubaker írói stílusa a sokvágásos, információ-fukar, lépcsőzetesen építkező noir- és ügynök-krimik javából való, koncentráltan rajta kell maradni végig a történet lekövetéséhez, ezzel és az állandó feszültségfokozással nemcsak berántja az olvasót, de érzelmileg is érintetté teszi. A tízfüzetnyit rajzoló Butch Guice és a négyet vállaló Michael Lark vizualitása egészen hasonló, szinte fel sem tűnik a váltás a közepe táján. Mindketten dinamikus, sosem stagnáló beállításokban és figuramozgatásokban utaznak, és tele is rajzolják a paneleket, így van szemlélnivaló bőven. Persze a színezés is jócskán hozzátesz az eddig vázolt hangulatokhoz, alig akad világos panel, a sötét tónusok, árnyékos, eső áztatta, éjjeli jelenetek dominálnak. A Tél Katonáját simán odarakhatjuk a legjobb hazai Marvel kiadványok közé, és krimirajongóknak is erősen ajánlott.

Viszont ideje elröppenve kozmikus távlatokból megszemlélni az univerzumot, maradt-e még belőle valami a leamortizálások és isteninek tartott/csúfolt lények önző hatalmi játszmái után, mert ugye a Marvel világában ez is széles sugarú kör. Ezt az igényünket most a Jason Aaron-féle Thor sorozat záró darabjával tudjuk kielégíteni, és ha a korábbiakat bírtuk, akkor vélhetően ezt is fogjuk, és még azon olvasók is megnyugodhatnak, akik csak és kizárólag az első etapra, a Thor: a mennydörgés istene című Gorr sztorira esküsznek. Én azon kivételek közé tartozom, akik legalább annyira élvezték a Malekith-féle második menetet, a sötét elf ármánykodása legalább olyan megrendítőre sikeredett, mint Gorr istenölős ámokfutása, bár a folytatások tényleg lazítottak valamicskét a gyeplőn, és némi oldószerként fungáló humort is ékeltek a vaskosabb csatározások közé (bár ez éppenséggel nem különösebben érvényes a keretes szerkezetet már előrevetítő Birodalmak háborújában, de hát megvan a szerepe az életben az apró kis színeseknek, miért pont az egyébként emberarcúra hangolt istenek lennének kivételek ebben?). Ha jobban szemügyre vesszük a historikus múltat, a görög-római korban az isteni magasztosság már politikailag / kulturálisan / gesztusrendszerileg is lejjebb lett rángatva a magasztosság panteonjáról, míg az ősi indiaiban, a perzsában, de még az egyiptomiban is elérhetetlenebbek és nehezebben megközelíthetők voltak. A legújabb kor pedig már nem is nagyon szándékozik másként tekinteni rájuk, mint az emberiség elvágyódásának és a szélesebb életminőségek kialakításának eszközeként, aminek következtében az ember önszántából teremt maga fölé úgynevezett isteneket, akiket aztán például imaéletével létben tart. A modern ember gőgje oly gigászi, hogy visszamenőleg is átrendezi a teljes történeti síkot mai elképzeléseinek megfelelően. Ennyi most elég is erről, az eddigiekre viszont azért volt szükség, mert az Aaron-féle Thor-széria ennek az „ember-teremtette istenek” effektusnak az ékes példája, igaz, cserébe az egyik legjobban megírt sorozat a zsánerben. Az egész korszakot ténylegesen lezáró négyfejezetes Thor király mini ráadásul két legyet is lecsap: visszahozza Gorrt, és újra csatasorba állította Esad Ribic rajzolót, aki a modern képregény tán leghatásosabb és leglátványosabb fantasy-tereit és figuráit képes egységbe rendezni, miközben azért a jóllakatásunk mellett gondoskodik a vágyfenntartásról is, mindent néznénk még tovább. Én legalábbis nem unnám el, ha dupla ennyi panelen lenne részletezve a főesemény és az oldalszálak. Ám Ive Svorcina színező se maradjon ki, és bár szükség esetén erősen fog a kezében a digitális színes tus, de a legjobbak a homályban fürdő, gomolygó, tekintetelsüllyesztő pasztelles tónusai, ezekre rendszerint vissza is lapoztam. (A negyedik füzetben további tizenöt rajzoló dolgozott, a stílusbeli sokféleség az újabb és újabb teremtések különbözőségét hivatott ábrázolni.)

A sorozatzáró kötetben leginkább jeleskedő öreg Thort már korábban megismerhettük, és nagy előnye is a korábbi megtestesüléseivel / énjeivel szemben a már mindenen túllevés megbölcsülő fázisa, ami lehetővé teszi a teljes önfeláldozás halálokon is túlmutató eredményességét, de még a korábban észre sem vett apróságokra való ráébredés érzelmi kiteljesedését is elhozza a vén hős számára. Felbukkan három lányunokája is, és igencsak nagy szükség van az ő kitartó odaadásukra és nyomozómunkájukra, mivel az újjáéledt Gorr messze meghaladja első verziójának képességeit és elszánását, és amivé végül válik, azt puszta panteon-szintű isteni erővel valójában már nem lehet felülírni. Amivel azonban igen, abban tán a legnagyobb segítséget az a Loki nyújtja, aki semmi szín alatt nem engedné át Thor öcsike legyőzését senki másnak, így a lehangoló modorral ügyködő Gorrnak sem, és ezért a legnagyobb áldozatok meghozására is hajlandó. Meglehet, hogy Jason Aaron nem hisz valójában az istenekben, mint önállóan létező, születetlen szellemi entitásokban, viszont a legfontosabb és leghatásosabb morális minőségekben, azon belül is az ékkőnek tekinthető áldozathozatalban igen, így a lényegi kiegyenlítés legerősebb eszközét a különböző pólusú erők közt viszont felismerte. A záró képregényoldalak és az utószó a könnyes búcsúé, de a Thorral való hétévnyi és száz-egynéhány füzetnyi együttélés után ezt el is nézhetjük Aaronnak, aki az önvallomások és érzelmi túlfűtöttség felvállalását követően át is adja a terepet az utána következő Thor-megfejtőknek.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu