Teljesen érthető, hogy sokak hőse lett, például a magyar származású nagy amerikai történész, John Lukacs példaképe is ő volt. Churchill pozitív megítélése persze elsősorban második világháborús szerepe miatt tűnik egyértelműnek, miközben politikai pályafutásának ez csak egy – bár kiemelkedő – pontja. Ha 1938-ban kérdeztünk volna meg egy angolt, alighanem a brit történelem egyik csúfos kudarca, Gallipoli jutott volna eszébe róla. Churchill nem volt egy sikeres politikus, még ha 1940-41-ben meg is mentette a vereségtől Nagy-Britanniát kiállásával. Míg politikai pályájának elején Nagy-Britannia a földgolyó első számú hatalma volt, addig utolsó miniszterelnöki évében, 1955-ben a birodalom már csak árnyéka volt egykori önmagának. A folyamatot nem volt képes megakadályozni, sőt az sem kétséges, hogy ténykedése és döntései nagyban hozzájárultak a birodalom összezsugorodásához, majd megszűnéséhez.

Patrick J. Buchanan Nixon, Ford, majd Raegan amerikai elnökök tanácsadója volt, hogy politikai karrierjének csúcsán, 1992-ben és 1996-ban maga is induljon a Republikánus Párt elnökjelölti helyéért, amelyek során mindkétszer másodikként végzett. Jelen könyvében Buchanan elsősorban Winston Churchill (és más britek) Németországgal kapcsolatos hibás döntéseit veszi górcső alá, onnantól kezdve, hogy kihívásként értelmezték a németek I. világháború előtti flottaépítését – miközben a Kriegsmarine soha meg sem közelítette a brit haditengerészet erejét ‒, egészen odáig, hogy 1945-re róka fogta csukaként két másik félnek játszották át a hegemóniát Európa felett.

Buchanan véleménye szerint az első világháború megelőzhető volt, de legalábbis Nagy-Britannia könnyen kimaradhatott volna belőle némi józan helyzetmegítéléssel. Kimondja, hogy még egy gyors német győzelem sem okozott volna akkora katasztrófát, mint ami 1918 után az antant sikerével bekövetkezett. Elvégre nem lehet kérdés, hogy az első világháború öklendezte világra a két pusztító totalitárius államot, a kommunista Szovjetuniót és a nemzetiszocialista Németországot is. Egy 1914-es gyors német győzelemnél – amely szerinte a brit hadbalépés elmaradása esetén történt volna ‒, egyik sem nyert volna teret. Churchill egyik kedvenc mondása volt, hogy a jó ötlet biztosítéka a sok ötlet, és hát valóban rengeteg ötelete volt. Igaz, több katasztrofálisan rossznak bizonyult. Ilyen pocsék például a Gallipoli-félsziget elleni 1915-ös támadás.

A szerző szerint a Párizs környéki békék ráadásul csak tetézték a bajokat, amelyet az önrendelkezést kimondó Wilsoni pontok okoztak. Miközben a győztes franciák és britek önrendelkezésről beszéltek, voltaképpen éppen azt tagadták meg németek millióitól Ausztria leválasztásával, majd a lengyel-német határ meghúzásával. A békeszerződés diktátum volt, ahová meg sem hívták a veszteseket. Buchanan úgy látja, hogy Hitler hatalomra jutásában a nyugati hatalmak igencsak tettestársak, mert arroganciájuk és németekkel való bánásmódjuk nagyban hozzájárult a weimari köztársaság kormányainak meggyengüléséhez. Buchanan szerint a legnagyobb hibát azonban a britek és franciák végül éppen a Lengyelországnak – majd más kelet-európai államoknak – adott garanciákkal követték el, mivel arra bátorították a lengyeleket, hogy ne adják át (az egyébként színnémet) Danzigot Németországnak, miközben pontosan tudták, hogy háború esetén nem lesznek képesek megvédeni Hitlertől.

Diplomáciai ügyetlenségükkel ráadásul korábban Olaszországot is sikerült Németország mellé tolni. Churchill maga is fellépett Mussolini etiópiai hódítása ellen, majd amikor közölték vele, hogy hiszen az olaszok csak azt teszik, amit a britek Afrikában, azzal magyarázkodott, hogy a brit hódítás régen történt, az olasz meg friss, így más. Ez aligha egy meggyőző érvelés... A britek ügyetlen határozatlansága 1938-ig, majd indokolatlan határozottsága 1939-ben végül egész Kelet-Európát Sztálin kezére juttatta. A következményeket meg elsősorban mások viselték.

Churchill természetesen – mint mindenki – saját korának gyermeke volt, a XXI. század progresszív elvárásait számon kérni rajta ostobaság. Ízig-vérig viktoriánus brit, aki azzal a szemlélettel nőtt fel, hogy ők a világ első számú népe, a civilizáció letéteményesei a vadak által lakott távoli térségekben. Nem hangzik jól mai fülnek ez a civilizátori küldetéstudat, de tény, hogy akkoriban a polinéz törzsek időnként még elfogyasztottak egy-egy arra járó európai geológust... 1896-ban például az osztrák-magyar SMS Albatrosszal a térségbe utazó Heinrich von Foullon bárót mészárolták le a Salamon-szigeteken. Az is megkérdőjelezhetetlen, hogy a rabszolgaság – többé-kevésbé sikeres – felszámolása Afrikában az európai hatalmaknak volt köszönhető. A kolonizációnak manapság csak egyik – sötét – oldalát divatos bemutatni, de Ázsia és Afrika mégiscsak ekkor lett a világgazdaság része, ekkor épültek ott vasútvonalak, kórházak, könyvtárak és iskolák. E kontinensek mai államai közül sok biztosan nem létezne az európai gyarmatosítás nélkül. Az európai civilizáció joggal büszke vívmányaira, még ha a hódító szándék és a gazdasági kizsákmányolása e térségeknek nem is helyeselhető. A XIX. század végi magyar világjárók beszámolói szintén hemzsegnek az előítéletektől, amelyek ma már erősek, de biztosak lehetünk benne, hogy a mi mai mondataink 100 év múlva sokszor ugyanennyire elavultak lesznek, hiszen az erkölcsök és szokások változnak, ami ma elfogadott és természetes, az holnap talán nem lesz az.

Buchanan szerint Churchillel nem ez az elsődleges gond. A néhai brit miniszterelnök, miközben a birodalmat szolgálta, tudtán és akaratán kívül lerombolta azt. Emellett olyan erők előretörését egyengette ténykedésével és tévedéseivel, amelyeket inkább megállítani akart. Emellett nem volt éppen egyenes ember, politikai karrierje során sokszor igencsak amorálisnak bizonyult, és emlékirataiban hajlamos volt új múltat írni magának, legendát kerekítve maga köré. Míg utólagos bölcsességgel Hitler legnagyobb ellenfelének adta elő saját magát, aki azonnal felismerte benne a veszélyt, addig 1939 előtti számos megnyilatkozása ezt nem igazolja.

Tarthatjuk-e majd a könyv olvasása után is nagy embernek Churchillt? Természetesen. Kinek mi az ízlése. Egyrészt, mert nem kell egyetérteni Buchanannel, másrészt nem feltétlenül a végső siker tesz naggyá valakit. A világháborút győztesként fejezte be, még akkor is, ha ráment a birodalom, és a világ irányítása átkerült az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe. Majd a britek eldöntik, mit tekintenek fontosnak. A mi számunkra is vannak azonban olyan tanulságai a könyvnek, amelyek megfontolásra érdemesek. A Köztes-Európa államai jobb, ha saját magukban bíznak elsősorban, mert a nagyhatalmi érdekek felülírják mind az igazságot (amely maga is szubjektív sokszor), mind a helyiek érdekét. Sőt, még ha egy nagyhatalom jót is akar valakinek, nem biztos, hogy nem sül el visszafelé. Nézzünk egy példát a visszásságokra! Csehországot ugyebár feláldozták Hitlernek 1938-39-ben a fáma szerint. A következmény? Csehek alig haltak meg a háború alatt, városaiknak szinte kutya baja sem esett. Ezzel szemben a britek és franciák által garantált Lengyelország elveszített több millió embert, elitje száműzetésbe kényszerült vagy kivégezték, városait lerombolták, majd végül az országot a Szovjetunió szállta meg. Kaptak egy kommunista rezsimet jutalmul, területét megcsonkították, és eltolták nyugatra... Felmerülhet a jogos kérdés: ki járt jobban? Az biztos, hogy a Neville Chamberlain által kiállított fedezetlen csekkért a lengyelek fizettek meg, vérrel.

A könyv mindenképpen elgondolkodtató, még úgy is, hogy alapvetően másodlagos irodalomból táplálkozik. Arra tanít, hogy nem szabad készpénznek venni a korábbi történészi állásfoglalásokat, mindig kérdőjelezzünk meg biztosan tudott tényeket, és vizsgáljuk meg új, talán addig elképzelhetetlen oldalról a helyesnek látszó döntéseket. A Rubicon Intézet kiadványa vitathatatlanul szembemegy a tradicionális/mainstream értelmezéssel Churchillel kapcsolatban. Mindemellett Buchanan könyve nem alapot nélkülöző szenzációhajhász kiadvány (ilyenek azért szoktak születni), hanem inkább gondolatébresztő, elgondolkodtató mű. Buchanan talán nem történész, azonban – mint egykori realista politikus és gondolkodó – nagyon jó kérdéseket tud feltenni, amelyek egyes döntéseket más fénybe helyeznek. Ilyen téren ez a könyv a II. világháborúról megjelenő magyar irodalomban unikum, amelyet érdemes ledönteni a torkunkon.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.