Sokan, sokféleképpen és főleg sok minden szegmensét öntötték már fikcióba annak az életérzésnek, amely feltételezi a laza (széteső vagy következményekkel nemtörődöm) személyiséget, a jó nőket és kocsikat, a rosszfiúkat, valamint a néhol groteszkbe hajl(ong)ó szituációkat. Nagy szomorúságunkra idén lesz 10 éve, hogy ezen történetek egyik legkarakteresebb (kiagyaló) mestere, Elmore Leonard elhalálozott, egyúttal örökre kirekesztett bennünket (még) meg nem írt álmaiból. A 88. életévében elbúcsúzott regény- és forgatókönyvírót ugyanis biztos lábakon nevezhettük napjaink egyik legstílusosabb szerzőjének, s hogy előző (igazából utolsó) regénye, a Raylan – A törvény embere kritikájának felvezetésében látszólag tiszteletlen módon „fószernek” mertem szólítani, annak csakis a munkássága, valamint annak irodalmi jellegzetessége az oka. Rettenetesen hiányzik mind ő, mind a karakterei, a szituációi, no meg a leonardi Amerika egésze. Újra- és betöltethetetlenül.

Elmore Leonard az 1950-es évek óta publikált, akkor még kimondottan westernekben utazott, csak később specializálta magát a krimikre és thrillerekre: Hollywood, általában a művészvilág és a maffia bennfentes visszásságait állítván témáinak középpontjába. Legismertebb regényeit (Macskafogó kommandó; Get Shorty – Szóljatok a köpcösnek; Rum Punch, amely aztán Jackie Brown címen futott Quentin Tarantino kezében; Mint a kámfor) mind-mind filmvászonra (avagy tévéképernyőre) adaptálták (néha éppen saját maga), ezért meglehet, ő tartja a csúcsot összesen 30 filmre átültetett regénnyel és novellával (valamint még továbbiak várhatók...). Karrierjét a népszerűség mellett számos díj és elismerés kísérte (Grand Master Edgar Díj, 1992; Louisiana Writer Award, 2006; F. Scott Fitzgerald Irodalmi Díj, 2008; National Book Award, 2012), nem csoda, hogy élete végéig aktív maradt.

Az 1988-ban írt Dinamit már közel sem mai gyerek, viszont témája és a köré kerekített történet kortalan, akárcsak Leonard stílusa. Nem véletlenül olvashattunk a nyolcvanas évek végén a regény kapcsán olyan kritikai hangokat róla, miszerint „Leonard a világ legjobb rabló-pandúr regényszerzője”, vagy éppen hogy „több mint minden idők legnagyobb krimiíróinak egyike, villámgyorsan autentikus amerikai ikonná vált”. A Dinamit külön érdekessége, hogy több szálon fut, de valójában töltelék- és alibi-cselekményekkel vezeti az olvasót egyetlen cél felé. A történet alakulásának okai és okozatai is a hatvanas-hetvenes évekig nyúlnak vissza, amikor az Egyesült Államokat nemcsak diáklázadások, hippik és polgárjogi mozgalmak borzolták, hanem ráadásul még szex, drog és rock & roll minden mennyiségben. Skip Gibbs és barátnője, Robin Abbott kezdettől fogva benne voltak a legkeményebb balhékban, csak éppen nem virággal harcoltak a rendszer ellen, hanem dinamittal. Idővel az FBI aztán jó pár évre kivonta őket a forgalomból.

Robinnak igencsak volt ideje töprengeni a sitten, így kiszabadulván nem túl nehezen jutott arra a következtetésre: nincs értelme a kapitalizmus ellen harcolni, elég meglopni azokat, akiknek amúgy is túl sok pénzük van. Újra összeáll hát a közben kaszkadőrként tevékenykedő Skippel, hogy a dúsgazdag Ricks testvérekre vessék magukat – elsősorban azért, mert úgy sejtik, a beszámíthatatlanul szétivott elméjű Woody és minden tekintetben jobb svádájú öccse, Mark nyomták fel őket annak idején a szövetségieknél. Szimpla zsarolási tervet eszelnek ki, hogy elégtételt vegyenek a múltért, amelyben persze reflektorfénybe illő szerep jut kedvenc dinamitrúdjaiknak is. A páros azonban csak egyvalakivel nem számol: a volt bombaszakértő Chris Mankowskival, aki – az erkölcsrendészet terepére átkerülvén – éppen Woody Ricks után nyomoz, miután a szexi Greta Wyatt feljelentést tett ellene megerőszakolás címén. Úgyhogy a szálaknak már csak össze kell futniuk, akárcsak a dinamitban a nitroglicerinnek és a kovaföldnek. Hogy megtörténhessen a robbanás.

Elmore Leonard nem tagadja meg önmagát a Dinamitban, de leginkább nem tagadja meg az ezerkilencszáznyolcvanas évek amerikai életérzésének erkölcsi, társadalmi, szociálpszichológiai vetületeiben rejlő szatirikus lehetőségeket. Virág vagy dinamit nála egyre megy, éppen úgy tud simogatni az egyik, mint karcolva szaggatni a másik. A több szálon induló történet meglehetősen rövid úton szűkül le (és helyenként szűkül be) egyetlen elnyújtott cselekménnyé mikrokörnyezetben, kamaradarab-számú szereplővel. A végén már csak heten maradnak: Chris, Robin, Skip, Woody, Mark, Greta és a volt Fekete Párduc bandatag Donnell, aki bokszerét és surranóját sofőrkesztyűre és makkoscipőre cserélte Woody oldalán. A valódi haddelhadd aztán olyan, mint egy klasszikus tévedések és félreértések vígjátéka, csak Elmore Leonardnál a tévedés emberéletekbe kerül, a félreértés pedig jól csengő csavarokba.

Mire minden és mindenki beáll a saját oldalára-helyére, olvasó legyen a talpán, aki látja az irányvonalat, vagy csak úgy részeiben-egészében a Skip-Robin páros terveit. Merthogy tervei mindüknek vannak, méghozzá több-kevesebb pénzzel a középpontban. Leonard ügyesen vezeti a szereplőket a látszólagos tehetetlenség és véletlenszerűség ösvényein, miközben valódi képet kapunk a látszat mindenek felettiségéről, a belső ürességek kongó különbözőségeiről, a jót rossztól elválasztó határvonal gumiszerű ide-oda csapódásáról. Mielőtt aztán a Dinamit valódi szappanoperává degradálódna, ahol tudjuk, hogy mindenki mindenkivel mindent, Leonard újra megrántja a gyeplőt egy korrektül kivitelezett lezárás érdekében. A lényeg persze nem ebben áll, hanem a szereplők egymáshoz való viszonyulásaiban, terveiben, vágyaiban, akarataiban, melyeket nála különösebb stílusban kevesen tudnak így megjeleníteni. Talán ettől volt zseni Elmore Leonard, s ettől lehet halála után is halhatatlan: a Dinamitéhoz hasonló, szándékoltan életszerűtlen dialógusok, a csökevényesre formált leírások, a randomszerű irányváltások mixtúrája az ő (b)irodalmában mindig robbanásra késztető eleggyé formálódik. Gyulladjon hát ki (utoljára is) az a szikrázó kanóc!

Szilvási Krisztián