Lilienfeldi Ortilo, egy XI. századi szerzetes számolt be így krónikájában a magyarok ellen Merseburg városánál vívott csatáról, s hozzá hasonló tömörséggel került be az összecsapás a legtöbb X-XI. századi német évkönyvbe is. Szerencsére van néhány hosszabb elbeszélése is a történéseknek, amelyek részletesebben tárgyalják a csatát. A Szászországban 933. március idusán vívott csata bekerült a tankönyveinkbe mint azon vereségek egyike, amely a „kalandozó” hadjáratok befejezésére ösztökélte őseinket. Más olvasatban pedig ez volt az a csata, amely megtörte a nyugati népek közt a magyarok legyőzhetetlenségének mítoszát. Ha azonban megvizsgáljuk ezt kicsit alaposabban, kiderül, hogy ezek egyike sem áll meg.

Honfoglaló őseink a IX. század végén Árpád nagyfejedelem vezetésével néhány év alatt elfoglalták a Kárpát-medence területét, valamint felszámolták a nyugati és déli részén lévő frank és bolgár végvidéket. Az érkező hódítók legyőzték a morvákat, megsemmisítették államukat (bárhol is volt ez), és – egy korabeli levél szerint – a morvák hamarosan már magyar módra, kopaszra borotvált fejjel harcoltak őseink oldalán. A megtelepedést követően ugyanis elkezdődtek azok a támadások, amelyeket a Magyar Nagyfejedelemség seregei indítottak nyugatra és délre a potenciális ellenfelek ellen. A meglehetősen megtévesztő módon „kalandozásokként” ismert hadjáratsorozatban megfigyelhető a fokozatosság. 899-ben Itália volt a célpont, amelynek északi tartományait kifosztották, majd megütköztek Berengár itáliai királlyal a Brenta folyónál. A csata a magyarok hatalmas győzelmével végződött. A hadjáratok a mai osztrák, majd német területek ellen folytatódtak, végül a 930-940-es években őseink seregei egészen az Atlanti-óceánig és az Ibériai-félszigetig jutottak el. Eközben Itália többször ismét célponttá vált, és a Bizánci Birodalom sem kerülte el őseink figyelmét.

A magyar seregek megjelenését nem minden nyugati uralkodó kezelte veszélyforrásként, valaki lehetőséget látott meg bennük, mivel ügyes diplomáciával ellenségei ellen fordíthatta ezeket a kiválóan képzett, összeszokott és gyorsan felvonultatható lovasokat. Berengár király például, miután vereséget szenvedett a Brentánál, szövetkezett a jövevényekkel, és felhasználta őket zsoldosként ellenségei ellen. A „kalandozások” motivációiról sok vita zajlott le a történészek között, de egyértelműnek tűnik, hogy nem egyetlen ok volt a kiváltójuk. Egyrészt a sztyeppei létformából fakadhatott, hiszen ha egy nomád nép megjelent a letelepült civilizációk környezetében, rendszerint adóztató hadjáratokat indított utóbbiak ellen. Így volt ez a Kárpát-medencében korábban sátrat verő hunok és avarok esetében is. Másfelől az éppen csak új hazát foglalt nép érdekelt volt abban, hogy ne jöjjön létre fenyegető hatalom a közvetlen szomszédságában, s a magyarok igyekeztek fenntartani a Frank Birodalom széttöredezett voltát. Harmadrészt pedig a magyar harcosok igen jelentős zsákmányra tehettek szert az ilyen hadjáratok során. Ezen lehet mai szemmel fanyalogni, de a korszak hadviselésében – és a hadtörténelemben – teljesen általánosan megfigyelhető jelenségnek számított.

I. (Madarász) Henrik (a képen) keleti-frank király 919-ben lépett trónra (elsőként családjából), amely a Szász-dinasztia néven ismert a történelemben, mivel a frank trón elnyerése előtt szász herceg volt. Henrik 924-ben – látván, hogy egyelőre nem képes megvédeni országát a magyaroktól – megegyezett őseinkkel, akikkel adó fejében 9 évre békét kötött. A magyarok tartották ígéretüket, 932-ig nem indítottak új hadjáratot. Ekkor az adót követelő magyar követség megérkezett az uralkodóhoz, de Henrik úgy érezte, katonailag felkészült egy támadás elhárítására, és elutasította a további fizetést. A magyar válasz nem váratott sokáig: a támadók a mai Csehországon át vonultak a frank királyok egyik székhelyének számító szász püspöki város, Merseburg felé. A frank és magyar befolyási terület határán élő szláv dalamancok – a felszólítás dacára – nem csatlakoztak a magyarokhoz, amiben valószínűleg Henrik diplomatái is benne lehettek, illetve értesülhettek arról a katonai felkészülésről, amelyet az elmúlt években a frank király végrehajtott. Henrik ugyanis tudatosan készült fel egy új magyar hadjáratra, amelyre számított is.

A magyar sereg – átlépve a birodalom határát – kifosztotta Türingiát, majd két oszlopban tört Szászországra. A sereg kettéosztása legalábbis azt sejteti, hogy a magyarok nem számoltak jelentős frank haderővel, valószínűleg úgy vélték, a kora tavaszi időpontban a németek nem lesznek képesek komolyabb csapatot összeverbuválni. Ebben tévedtek. A magyarok megtudták azt is, hogy a király féltestvére – akinek elfogása komoly tárgyalási pozíciót jelenthetett volna – egyik közeli városban tartózkodik, így megrohanták azt. Widukind leírása szerint csak az éjszaka mentette meg a várost, melyet így nem sikerült elfoglalni. A szerteszét portyázó és pusztító magyar lovasság közben nagy számú foglyot ejtett, akiket táborukban őriztek. Közben azonban megérkezett a frank király hada. Középkori mércével nem lehetett jelentéktelen erő, Liutprand szerint erős had volt, mivel Szászország minden 13 évesnél idősebb, harca alkalmas férfit felvonultatott. Henrik király serege (amely angyalos lobogó alatt vonult fel) több komponensből állt. Widukind művében ír könnyebb fegyverzetű türingiai (akik között kevés volt a páncélozott harcos) és nehezebb fegyverzetű szász csapatokról. A magyar portyázók egyik felére a szász és türingiai sereg vereséget mért, mire a magyar főerő összevonta erőit, és tábort vert a Riadénak nevezett helyen, Merseburg közelében. Az összecsapás végül március 15-én következett be.

A csata rekonstrukciója a szűkös források értelmezésén múlik. Legfőbb krónikásunk a vesztfáliai szerzetes, Widukind, akinek Szász történet című munkája néhány évtizeddel az események után íródott, és szóbeli hagyományon alapul. Ezt jól kiegészíti Cremonai Liutprand Antapodosis című műve, amely meglehetősen hasonlóan ír a hadjáratról. Hogy a magyar haderő nem számolt ütközettel, az is jelzi, hogy közvetlenül a csata előtt vonták össze – nyilván nomád szokás szerint széles sávban pusztító – csapataikat füst- és tűzjelekkel. A nyugati krónikák jellemzően nem adnak meg számot a magyar haderő nagyságáról, vagy ha igen, azt a középkori realitásokat nézve hihetetlenül túlzóan (36-100 ezer) teszik. Mivel a jobban tájékozott iszlám források a honfoglalás korában a teljes magyar haderőt 20 ezer főnek adják meg (amely egyébként szintén ellenőrizhetetlen, de legalább reálisnak hat), ráadásul ebben az évben Itáliában is harcolt egy magyar sereg, ezért inkább néhány ezer fős haderővel számolhatunk, amely elsősorban pusztítani jött. Jól tudjuk, hogy a magyarok nem ódzkodtak a nyílt csatától sem, ha reálisnak tartották a sikert, s akár túlerővel szemben is képesek voltak győzelmet aratni nyugati sereg felett. Ám hadviselésük elsősorban mégis a gyorsaságon és meglepetésen alapult, s rendszerint eltűntek, mire a megtámadott fél hadsereget tudott volna összevonni földjei védelmére. A nomád hadviselés nagyon racionálisan közelítette meg a háborút. Ha úgy érezték, az a célszerű, egyszerűen elvonultak a csata elől.

Csak német oldalról van leírásunk, a magyar krónikák nem tartották olyan fontosnak a csatát, hogy megemlékezzenek róla. Henrik király úgy döntött, csapdát állít a magyaroknak. Ellentétben a közhiedelemmel, a színlelt visszavonulás és cselvetés ugyanis nem a sztyeppei népek sajátsága volt, gyakorlatilag a hadakozás történetének kezdetétől minden nép hadművészetében jelen van. Más kérdés, hogy a sztyeppe lovassági harcmodora, illetve a nomád birodalmak katonai szervezete és szigorú fegyelme kifejezetten alkalmassá tette őket erre. Ez mutatkozott meg Merseburgnál. Ebben az esetben a németek állítottak csapdát a magyaroknak, akik viszont nem sétáltak bele, pontosabban: idejében kibújtak belőle. Henrik király martalékként a türingiai csapatokat küldte előre, hogy csalják a magyarokat nehézfegyverzetű lovassága elé. Megfigyelése helyes volt, a sztyeppei seregeket rendszerint fegyelmezett és zárt sorokban harcoló nehézlovassággal lehetett legyőzni. Azonban egy ilyen cselvetés esetén nagyon fontos a pontos időzítés. Úgy tűnik, a birodalmi sereg még nem állt készen ennek tökéletes végrehajtására. Liutprand leírja azt is, hogy a német sereg a „Kyrie Eleison”-t (görög: „Uram, irgalmazz!”) kiáltva ütközött meg a magyarokkal, mire a magyarok jellegzetes „Huj-huj”-jukkal válaszoltak. A türingiaiak hátrálás során a szász csapatok felé „menekültek”, ám a magyarok időben kiszúrták a nehézlovasságot. Widukind így ír erről:

„A király pedig attól tartva, hogy az ellenség a páncélos katonaság láttán tüstént a megfutamodást választja – ahogy az be is következett ‒, kiküldte a türingiaiak hadtestét kisszámú nehézfegyverzetű erővel, hogy kerüljön a könnyűfegyverzetű ellenség hátába, és terelje őket egészen a hadsereg közelébe. Ez meg is történt; ám mindazonáltal, amint azok észrevették a páncélos sereget, annyira futásnak eredtek, hogy nyolc mérföldön keresztül alig néhányukat tudták csak levágni vagy fogságba ejteni. Táborukba azonban betörtek, és minden foglyot kiszabadítottak...”

A „kalandozó” hadjáratok térképen

Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a vereség nem volt nagy, s a magyarok veszteségei aligha lehettek jelentősek. A csatát követően Szászország egy időre lekerült a magyar csapatok támadási útvonaláról, de nem akasztotta meg a „kalandozások” folyamatát. Mindenesetre az első figyelmeztetés megtörtént, hogy a magyarok szállásaitól nyugatra a gyengécske és töredezett keleti frank állam lassan átalakult egy erős német utódállammá, s a nyugatra vezető folyosó zárulni kezdett. 955-ben Henrik király fia, Ottó már tényleg képes volt nagy vereséget mérni a magyarokra, olyanra, amelynek már a magyar hagyományokban is nyoma maradt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: A Honfoglalás korának írott forrásai. Szerk.: Kristó Gyula. Szeged, 1995; Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900; Veszprémy László: Megjegyzés a magyarok taktikájáról a Merseburgi csatában. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1987. 2.sz. 315-317.o.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.