Hogy miért nem tudott igazán soha hinni magában, arra egyértelműen a pszichiátriai kórkép a válasz. Szorongó világlátásában talán része volt, hogy szülei korán különváltak. Egy visszaemlékezésében így olvashatunk gyermekkoráról: „A Ligetben minden változatlan. Ma is öreg platánok alatt minden olyan, mint volt. Csak sajnos, a »Gundel«-t építették át… Itt nőttem fel, gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között, furcsán egyedül, tizenhárom gyerek-nagybátyám és nagynéném között korcsolyázva, hegedülve, az Állatkert sziklái alatt szomorkodó madarak és oroszlánok között rajzolgatva, firkálva. A söntésből figyeltem a különös vendégsereg felvonulásait. Apám odahagyta Anyámat, aki visszatért ide, szülei és testvérei közé, és éjjelekig dolgozva, élete virágjában, huszonegy éves korában indult el velem a lemondás és önlegyőzés ösvényein.”

A gyermek Latinovits Zoltán, Budapest, 1940-es évek eleje (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Önlegyőzésben az érzékeny fiúnál sem volt hiány. Érettségi után egy ideig a fizikai munka kihívásait is megtapasztalhatta: asztalos tanulóként, majd hídépítő munkásként kereste kenyerét. Később építészként diplomázott az egyetemen, s csak ezután sodorta sorsa segédszínészként a debreceni színház deszkáira. Ám miközben környezete látta és csodálta tehetségét, ő maga olykor a teljes reménytelenség állapotába süllyedt. Olyannyira, hogy 1957-ben már pszichiátriai kezelésbe kapaszkodva kereste a kiutat. „Olyan szertelen lobogással akartam behozni az »elvesztett« éveket, amelyeket az asztalosműhelyben, a hídnál, a Műegyetemen töltöttem el látszólag teljesen feleslegesen, hogy 1958 nyarán megint elfogyott az erőm. A kétéves színházi gyakorlat után szakmai tudásom távolról sem éri el azt a fokot, amelyet kívántam. A »belső hang«, mely mindig a teljesség felé hajtott, nem hagyott nyugodni, de a szervezet nem bírta a megerőltetést. Elfáradtam.” – emlékezett később nyakkendős öngyilkossági kísérletére. Életével és küldetésével kapcsolatos kétségeinek különösen megrendítő sorokban adott hangot. „Élek, mert kell. Érzem, mert kell. Mert a világra jöttem. 28 éves leszek az év végén. És még semmit sem tettem. És vajon fogok-e valamit tenni?”

A Szindbád című film premierjén Dayka Margit, Huszárik Zoltán és Krúdy Zsuzsa társaságában (Déri Múzeum CC BY-NC-ND)

Pedig folyamatosan a siker felé gyalogolt – főként, miután megkapta első filmszerepét a Gyalog a mennyországba című alkotásban. Szakmai megítélésén azonban sokat rontott, hogy folyamatos kritikákkal, politikai kiszólásokkal kísérte a forgatást. Végül egy éjjel verekedésbe keveredve – kolléganőjét védte a tiszteletlen megjegyzésektől – állkapocscsont törésével hátráltatta a produkciót, a büntetés pedig mindent megváltoztatott. Két évre eltiltották a filmezéstől, s a debreceni színháztól is el kellett köszönnie. Ám minden rosszban van valami jó – ha nem kerül Miskolcra, talán sosem találkozik élete nagy szerelmével, Ruttkai Évával.

Az ünnepelt színésznő akkoriban Gábor Miklós feleségeként élt, csakhogy az egykor harmonikus kapcsolatuk a férj félrelépése miatt már nem bizonyult a réginek. Egy váratlan beugró szerepnek köszönhetően Éva megismerte Latinovits Zoltánt, s a szerelem szinte azonnal fellángolt köztük. Ruttkai nem kívánt bujkálni, hazatérve közölte férjével, hogy válik. Az újdonsült szerelmespárnak pedig a későbbi években még az is megadatott, hogy együtt játsszák el Rómeót és Júliát. Bár viszonyukat rengeteg vihar tette próbára, a színésznő egyik visszaemlékezése sokat elárul: „Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes nagy szövetségünk. (…) A létezésünkkel segítettük egymást. Az ember reggeltől estig harcol, választania kell jó és rossz, tiszta és mocskos között, s egy színészpár azért nagyszerű, mert nem lágyan összeboruló két ember, hanem két harcos, akik vállukat összevetve küzdenek. (…) Zoli nekem zászlóm volt és védelmezőm.”

Volt egyszer egy család c. film plakátján Ruttkai Attila, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (1972) – (Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum CC BY-NC-ND)

Csakhogy Latinovits szorongása a szerelmi életét sem hagyta érintetlenül. 16 éves kapcsolatuk alatt mindvégig attól rettegett, hogy az idővel élettársává avanzsáló asszony visszatér a volt férjéhez. Sosem fogjuk megtudni, mi történt azon a bizonyos napon, 1976. június 4-én, amikor a színész Balatonszemesen sétálni indult, s egy érkező vonat alatt lelte halálát. Bár a hatóság öngyilkosságot állapított meg, Ruttkai szenvedélyesen vitatta ezt, s élete végéig minden egyes napon gyertyát gyújtott halott szerelme emlékére.

Címlapkép: Latinovits Zoltán portré fényképe, 1970-es évek (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Kecskés Nikoletta
Forrás: forumhungaricum.hu